VIII.
VIII.
No, de térjünk mármost vissza oda, ahová minden magyar embert, kit örömmel, kit haraggal, állandóul vonz a szíve: a császárvárosba, a kedélyes Bécsbe.
Még akkor kedélyes volt.
Ah, a kedves közös-ügyes Bécs!
Ahová nem kísérnek el az árgus szemek, ahol nem szólnak meg a viperanyelvek, ahol nem köszönt senki az utcán: mehet az ember egész bátorsággal, ahová a kívánsága vezeti, nem írják meg a holcsavarogtát se újságriporterek, se névtelen levelek.
S ahol az ember végre jóllakhatik paprikás csirkével meg kovászos ugorkával! Igazán csodálatos, hogy ezért az embernek Bécsbe kell menni!
Aztán ahol az ember olyan pénzt szerez, amiről az asszony nem tud semmit, s azt mindjárt el is költheti, s az asszony arról sem tud semmit.
(Gyöngébbek kedvéért megjegyzem, hogy ezek a tapasztalatok mind nem abból az időből valók, amikor tollbeli munkás voltam, hanem a milliomos korszakból. Hajdanonta is találkoztam a Hôtel Wandl étkezőasztalánál derék pesti városatyákkal, akik ott határozták el, hogy estére hová menjenek. A Ronacherbe, az Eldorádóba vagy a Práter No. I-be, vagy a Práter Csárdába? De világért sem mentem velük soha. Majd hogy idehaza kibeszéljék, hogy az öreg poéta sem jobb a Deákné vásznánál!)
Hanem most már a dragonyostiszt fiacskám társaságában csak meg kellett azt a világot is ismernem. Amíg regényíró voltam, nem akartam e világrész felfedezésében részt venni, attól tartottam, hogy ha megismerem, le találom írni valami regényben, s azzal megrontom az ifjú kebleket. Most már nem félhettem, hogy regényt fogok róla írni.
Az éhenkórász poéta írja a regényt, a financier cselekszi.
Hiszen ha én elmondanám, hogy milyen volt az a sáfrányvörös haj lebontva, amit az isteni Pompilia viselt! Az volna a hatás. Meg az a hattyúnyak! Hogy illett rá az a gyémántos gyöngyfüzér, amit én…(Csitt, ne tovább!)
A majorescóm ismertetett meg vele: közelebbről. A pódiumról ismertem már: ének-táncosnő volt.
S hogy megismertetett vele, annak is magam vagyok az oka. Egy rendes fölmenetelem alkalmából a dragonyostiszt, személyes látogatása helyett, a kapusnál letett levélkében tudósított, hogy nem jöhet hozzám, baja van, a szobában kell maradnia. Hát aztán én kerestem fel. Persze hogy be volt kötve a feje: párbajozott, sebet kapott a homlokára, az volt beflastromozva. Miért vívott párbajt? Hát ugyan mi másért, mint egy szép hölgyért. Én szigorúan megdorgáltam emiatt. Mikor lesz már vége ennek a bolondériának? Tartottam neki kegyes atyai prédikációt. „Hagyd el, tata, ha meglátnád, majd másképp beszélnél!” Nincs semmi új a nap alatt.
Minden felnőtt ifjú ismeri azt a jelenetet (legalább képbül), amidőn a csábításról vádolt Phrynét a görög areopág vénei előtt a védőügyvédje bemutatja a maga istennői pompájában: az öreg areopáviánok egyhangúlag felmentették az Afrodite templom építtetőjét.
Hát én mért lettem volna okosabb, mint egy egész areopág. Rövidségnek okáért csak a fejezetek címét mondjuk el ebből a regényből.
A vereshajú hölgy Pompilia.
Pompiliának van egy huszártiszt jegyese, aki szándékozik őt feleségül venni, mihelyt őrnaggyá avanzsiroz. Addig is szabad neki a más gyűrűjét is viselni.
Egyszer aztán az lett belőle, hogy a huszártiszt engem is provokált egy szál kardra.
No ez bolond história!
Mármost ha én is kapok egy olyan hétcentiméteres vágást a kopasz fejemre, mint a majorescóm, mit mondok odahaza, miért kaptam? Összevesztünk nemzetiségi kérdés fölött? Én meg a magyar huszár? Ezzel ugyan szépen megfogtam az ördögöt!
Hanem hát ezúttal is bevált az, hogy „öreg ember nem vén ember”.
Szerencsémre az öreg Keresztessytől tanultam hajdanában a vívás tudományát, s azt még nem felejtettem el.
Ellenfelem az úgynevezett „rohanók” (Stürmer) közé tartozott, aki a támadásnál egy rohanással szokta legázolni a vívótársát. Én azonban tudtam annak az ellenszerét. Hidegvér, nem hátrálás; elővágás. Az első összecsapásnál kettévágtam a vitéz dalia bicepszét; magam megmenekültem ép bőrrel.
Történnek ilyen rendkívüliségek mindennap a közéletben. Emlékszem rá, hogy egyszer a főváros rettegett párbajvívóját, aki mindenkit lekaszabolt, egy szegény tót hivatalnokocska, akinek kard sohasem volt a kezében, aki szabadkozott, bocsánatot kért, a rákényszerített párbajban a híres ellenfelét egy elővágással a szemöldökétől a térdkalácsáig végigléniázta.
No de most már nem vethetek semmit fiacskámnak a szemére. Bűntársak vagyunk már.
De hiszen bejelentette ő ezt nekem előre, az első nászvacsora alkalmával. Hogy nem én fogom őt a párbajozásról elszoktatni, hanem ő fogja ezt velem megkedveltetni.
Nem mondom, hogy nem jól tette.
Az a párbaj valami különleges gyönyörűség a különben oly unalmas, egyhangú életben. Számos regényemben leírtam ezt körülményesen, hogy a tisztelt olvasóval megkedveltessem ennek az édesen csiklandozó izgalmát. Beleszabni éles acéllal egy előttünk ellenfélképpen megnyilatkozott eleven embernek a bőrébe: elébb a kardpengéket összependíteni, a szemközti alak szemébe nézni, s onnal lesni: ki, hogy hova akar vágni, a fintákat mellőzni, az igazi csapást felfogni s rögtön visszaadni, a fedetlenül hagyott porcikáját momentfelvevő tekintettel meglátni, odacsapni, lapos vágást nem adni, s aztán a megsebesített ellenféllel, azalatt, amíg a két doktor a bőrét összeöltögeti, nagylelkűen kezet szorítani: olyan élvezet ez, amilyenről a laikus embernek nincs fogalma, akinek még a véresen sütött bifsztektől is lúdbőrzik a háta.
Azért azonban, hogy nem én kaptam a sebet, mégis én vérzettem miatta. Állandó áldozatkészségem biztosította a jelenvolt tanúk hallgatását.
Szerencsére az affér Bécsben ment végbe, ahol a hírlapok nem tartanak állandó rovatot a végbement párbajok számára, részletesen elszámlálva, ki hány centiméter nyiszálással került ki a rencontre-ból, s hány tűöltéssel lett a becsülete helyreállítva.
Mégis éltem a gyanúperrel, hogy Eglantine-nak ez a galant természetű viselkedés valahogy tudomására jut. Hazaérkezésem után az ágyban fekve találtam, a feje selyemkendővel volt bekötve. Szóltam hozzá, de nem felelt. Egy szóval sem világosított fel a szenvedése diagnózisáról.
Az ebédnél csak hárman ültünk az asztalnál: a miss, az abbé meg én.
A miss baziliszkusz szemeket vetett rám, valahányszor rá találtam pillantani, s egyhangú feleleteket adott, azt is a fogain keresztül szűrve: nem is várta be a desszertet, maga után vitette a teáját a szobájába.
Mi még ott maradtunk az abbé fiacskámmal egy kis „haustus sancti Johannis”-ra.
Az abbé közelebb tolta hozzám a széket, hogy könnyebben koccinthassunk. S olyan furcsa-furcsa mosolygással húzta szét a szája szegleteit. Így csak kegyes papok tudnak mosolyogni, mikor a bűnösökre tekintenek.
Egyszer a jobb karomra tette a kezét, megmarkolgatva a kétfejű felkarizmomat; s nagyot csóvált a fején.
– Biz ott van még egy kis izma a magyarnak, fiacskám!
Erre odahajolt a fülemhez s belesúgott:
– Mindent tudok.
– No ha mindent tudsz, hát tudj meg még többet is!
S azzal én is kipakoltam előtte keblemnek minden titkát. Hogy engem ez az itthoni élet halálra untat. Soha életemben korhely kicsapongó nem voltam: a bűnösködésre nem gondoltam, mivelhogy emberek és asszonyok között éltem; de most muszáj azzá lennem, mikor csupa szentek között élek, akiknek az ereiben se nem piros, se nem kék, hanem fehér vér folyik. Folytonos vezeklésben telik le az életem, hát csak kell valamit vétenem is, hogy következetlenségbe ne essem.
Hogy miket fedeztem fel az abbénak, azt nem szükség papirosra tennem, hiszen a tisztelt olvasók kilenctized része jobban tudja azt, mint én.
Mikor befejeztem a gyónásomat (az abbé csakugyan gyónásnak vette), felállt a székéről, a finom, fehér, átlátszó kezét a fejemre téve, ünnepélyes hangon rebegé: „ego te absolvo!”
Volt benne valami pikantéria. Hogy a mostohafiú absolválja a mostohaapját az elkövetett bűnei alól, egyházi minőségében.
Bennem azonban ágaskodott az ellenmondás egyszarvú szörnye.
– Kell is nekem a te absolutiód! Én pogány vagyok, nem hiszek olyan embereknek a szavában, akik kenyeret esznek. Ha nem tetszik anyádnak a magamviselete: itt vagyok, készen vagyok, megindíthatjuk a válópert, megyünk Erdélybe, hat hét alatt elválasztanak.
Erre az abbé átölelt, megcsókolta a homlokomat, s érzékenyen suttogá:
– Dehogy válsz te el az anyánktól. Soha mink jobb családfőt nem kívánhatnánk magunknak.
– Hiszen Eglantine határozottan duzzog rám.
– Duzzog bizony: de nem azért, amit Bécsben elkövetsz, hanem azért, amit Bécsben elmulasztasz.
– Hát nem féltékenység bántja?
Nagyot nevetett erre az abbé.
– Féltékenység? Hát hogy lenne egy előkelő asszonyság a férjére féltékeny? Ez csak a középosztály hölgyeinek a gyarlósága, akik csak az elemi iskoláját járták ki a házaséletnek: a mi úrhölgyeink a szabad gimnáziumot; sőt még az akadémiát is kitanulták, s egészen a helyzet magaslatán állnak. A feleségnek nincs az ellen panasza, hogy az „öreg ember nem vén ember”, csak a másiknak ne legyen miatta panasza.
– Hát akkor mi az oka az elbúsulásának?
– Nem találod ki?
– Ha a fejemet hátrafelé tekerem, sem találom ki.
– Nem akadt néha a mamának egy-egy levele a kezedbe?
– De igen. A postakihordó velem szokta aláíratni a nőmnek címzett ajánlott leveleket is.
– Nem lettél rájuk figyelmes?
– Én? A nőm leveleire? Micsoda föltevés?
– No, nem úgy értem. Csak a borítékjukra, ahol a címzés van.
– Azt meg már minek nézegessem?
– Mert akkor szemedbe ötlött volna, hogy a címzésen igazítás van. A postahivatalban valami hiperkorrekt hivatalnok ül, aki kötelességének tartja az illetéktelen címzéseket helyesebbekkel fölcserélni.
– De ezt a saját leveleimen gyakran észleltem. A „tekintetes” ki volt húzva, s helyébe írva kék plajbásszal „nagyságos”, ami dukál egy honatyának.
– No hát egy fokkal feljebb. Ez nem baj. De a mama neve fölé a régi ismerősei, akikkel levelezésben áll, azt szokták írni, hogy „nagyméltóságú”. Tudod, a papa excellenciás úr volt – belső titkos tanácsos.
– A közgazdasági téren szerzett nagyfontosságú érdemeiért.
– Augur! Gondold meg, hogy én is augur vagyok! No, hát a postán ki szokták igazítani ezt a címzést „nagyságos”-ra.
– Ami az új férjének a címzése. Fölösleges aprólékoskodás ugyan, de korrekt felfogás.
– No, hát ez a mama krónikus nyavalyájának a bacillusa. Ez kínozza, ez öldökli őtet. Mikor valaki nagyságos asszonynak szólítja, görcsöket kap tőle, s nekem többször meggyónta, hogy mindannyiszor mintha tőrt vernének a szívébe.
– Hogy nem címezik többé excellenciásnak, amióta az én feleségemmé lett? Hisz az anyád francia születésű, s Franciaországban hozzászokhatott, hogy ott nincs semmi titulatura, csak „monsieur és madame”.
– Különböztessünk csak. A franciáknál nincs tekintetes, nemes, nemzetes, vitézlő, nagyságos, méltóságos, hallja kend! Hanem az excellence az megvan. S próbálj csak egy francia excellence-t per monsieur szólítani, majd meglátod rögtön a feléd fordított hátát. Monarchiánkban a cím szarvasagancs, amit le lehet vetni, de aztán egy pár ággal nagyobbal szokás felváltani.
– S hogyan növesszek én a fejemre ilyen sokágú agancsot?
– Hát hiszen azért jársz Bécsben. Neked kell tudnod, hogy mit tégy.
– Ideám sincs róla.
– Dehogy nincs. Valami nagyszerű alapítvány közérdekű célra, pénzed van hozzá: amiért jutalmul lehet igényelni az aranygyapjú rendet, s mindjárt következik rá a „kegyelmes” cím.
– Szent fiam! Tudod jól, hogy az „aranygyapjút” kizárólag római katolikusoknak osztogatják, én pedig kálvinista vagyok.
– Tudom én, hogy mi vagy. Azt is tudom, hogy hamis fogakat viselsz. Hát ahogy az ócska fogadat kihúzattad, mikor kényelmetlenné lett, s tetettél helyébe újat.
– Hát teneked a hitcserélés csak annyi, mint a foghúzatás?
– Sőt, annyi fájdalommal sem jár. Nem te lennél az első. Nézd! Az utolsó Iktári Bethlen, a nagy reformátor Bethlen Gábor fejedelemnek, a vallásharc diadalmas vezérének egyenes utóda nemrégiben áttért a római egyház kebelébe.
– Az tehette, mert fejedelemsarjadék volt; de én poéta vagyok.
– Ez éppen az igazi ok, amely mellettem szól. Hogyan lehet egy idealista költő más, mint római katolikus? Melyik felekezet dogmái ápolják az eszményit, a költőit? Melyiknek a templomában fejlesztik, tökéletesítik, dicsőítik a szépművészetet? Építési remekek, festészet csodái, világhírű szoborművek nem a római katolikus hit által teremtett alkotásai-e az emberi lángésznek? Míg a ti megtisztított hitvallástok száműz minden művészetet az Istennek emelt rideg négy falak közül. A credótok szóról szóra ugyanaz, ami a római hitűeké; de azért a Megváltó keresztre feszített alakját nem engeditek az oltár fölé emelni; hiszitek a Szűz Máriát, de fenséges alakját kitiltjátok a magánházaitokból is.
– Mi nem pompázhatunk, mert szegények vagyunk.
– No hát ezek csak külső jelvények, szertartások: Ne beszéljünk a liturgiáról. Ámbár az is a költészetet éleszti. De a lélek belső világáról. Ki foglalkozik a római hit papjain kívül az emberi szívek rejtett bajaival? Ki néz bele abba a rejtelmes sötétségbe, amit a szenvedések, a szenvedélyek borítanak az élő lelkekre? Ki tanulja ki a titkos gyötrelmek okait, s ki ad azokra gyógyító balzsamot? Ki gyújt világot a tévedezőnek, bűnbánatot, bűnbocsánatot a vétkezőnek? Senki sem, egy sem! Egyedül a római hit.
– Fiacskám! Benned egy nagy hittérítő veszett el. Kár, hogy Kínába nem mégy. Rám ne vesztegesd a malasztot. Én nemcsak poéta vagyok, hanem politikus is, s nemcsak eretnek, de demokrata.
Az abbé mégsem tágított.
– No hát a demokrácia is a mi egyházunk oszlopai közé tartozik. A római hitűeknél a szegény csizmadia fiából lehet hercegprímás, ugyan a kálvinista csizmadiák fiaiból miféle hercegek lettek már?
– Majd lehetnek még.
– Csak ti, kálvinisták, ne beszéljetek a demokrataságotokról. Ti még a halálban is arisztokraták vagytok. Ha valakit le akartok szólni, azt mondjátok: „nem lesz belőle prédikációs halott”. Mert a nagyságos, a tekintetes úrnak prédikáció kell, ha meghalt, azt a lelkipásztor, a rektor úgy agybafőbe dicséri, hogy ha hallaná a megboldogult, elpirulna bele; míg a római hitűnél azt éneklik a halott fölött, hogy „együtt fogsz élni a paradicsomban örök élten át Lázárral, a szegénnyel”. Tehát nem excellenciás urakkal, nem az úri cimboráiddal, hanem Lázárral, a szegénnyel, a zsidóval, akit éltedben lenéztél, kicsúfoltál. Ezt mondják el a római hitűek a hercegi halott bebalzsamozott hullája, viaszgyertyákkal körüllobogott ravatala fölött úgy, mint a napszámos gyalulatlan deszkakoporsója előtt. Ez az igaz demokrácia.
Én aztán elütöttem a dolgot valami rossz tréfával, amit nem érdemes leírni.
Azzal kiürítettük a szent János poharát: „ad multos annos!”
Menekültem az exorcizálás elől.
Legveszedelmesebb az ilyen pap, aki nem fanatizmusból, nem gyűlölködésből misszionáriuskodik, hanem felvilágosodott, egészen modern világnézetekkel párosítja a hitbuzgóságot.
Kezdtem tőle félni.
A lényege a téregető apostolkodásnak mégiscsak megmaradt nálam. A szenvedő feleség; akinek tőröket vernek a szívébe, valahányszor az én címemmel aposztrofálják.
Tőr a feleségem szívében!
Vajon ki ne ismerné azt, aki jámbor házaséletet él?
Egy szép tengeri vidra-bőr bunda; amit az asszony a kebelbarátnéja vállán megcsudál. A férj sokallja az árát, kitér a példálózás elől. Tőr a szívben.
Brilliánt szoliter butonok (miért ne mondanánk magyarul: „egyedüli napkő gombok”), minők az egyenrangú vetélytársnő fülében ragyognak. A férj nem akarja megérteni. Tőr a szívben!
Antik bútorok: – telivér fogat: – télen Sorrento, nyáron Norderney. A férj süket, ha erről beszélnek. – Csupa tőrök a szívben!
De hát Eglantine-nak mindezek megvannak: tengeri vidra bundája, gyémántja, bútorai, műremekei, fogatai-sőt versenyparipa istállója, s ha neki tetszik, Európa minden fürdőjét beutazhatja. Neki több kell. Az excellenciás cím, amit már egyszer a homlokán hordott mint hercegi diadémot, s amit elveszített, mikor fölcserélte egy tarajos főkötővel. Ezt kívánná visszanyerni. Ez a szívébe vert tőr.
S igazán szenved bele. Mikor a szeleburdi cseléd bejön, jelenti: „Kegyelmes… (itt észreveszi magát), s kiigazítja „…ságos asszony!” A könny törik meg Eglantine pillái alatt.
Már csakugyan kell valamit kigondolnom.
Egy százezer forintos alapítvány megnyitná a földi paradicsom kapuját. Csakhogy az most éppen nincs a kasszában. Fatális állapot, mikor az embernek hiányzik a mára való betevő százezer forintja!
A pénzpiacon déroute van (bomlás), differenciákat fizetünk. A börze nem engedi magát felültetni.
Ilyenkor gyere elő, földbirtok!
Valamikor hallottam hírét kétnyiretű birkáknak. Hátha kétnyiretű bérlők is akadnának?
Hátha le lehetne szállítani a munkabért? Hisz annak a jámbor parasztnak az a tíz krajcár akár ide, akár oda. Nem is az én dolgom; hanem a bérlőé. A munkabért nem én szállítom le, én csak a bérletet emelem föl.
De ennek a százezer forintnak, ha a pokolból is, elő kell teremni, mert az embernek, akinek szíve van, nem lehet elnézni, hogy a felesége hogy hervad el a kegyelmes cím nélkülözése miatt.
Most már még több okom van Bécsben időzni.
Egyszer aztán beüt egy váratlan veszedelem, ami egy mennykőcsapással halomra dönti az egész tervezetet.
A dragonyostiszt fiunkat agyonlőtték párbajban. Össze kell kötnöm az események fonalát.
Az a bizonyos huszártiszt, akinek a karján az inat keresztülvágtam, emiatt a katonai szolgálatra képtelenné téve, letette a tiszti rangját. Én eleget tenni véltem a lovagias nagylelkűségnek azzal, hogy beszereztem őt egy nagyvállalathoz jól jövedelmező állásba. Ekkor aztán, körülményei úgy engedvén, nőül vette a szép Pompiliát. Ebből keletkezett azután a végzetes párbaj. Az okát hallgassuk el. Ha kardra mentek volna, kevesebb baj lett volna belőle; de a férj nem foghatott kardot, pisztolyra mentek, balkézzel lőtt és talált: éppen a homloka közepébe.
Ennek bizony én voltam a közvetlen okozója.
Ha én meg nem bénítom a huszártiszt karját, akkor karddal vívtak volna. Szegény fiú!
Ez volt aztán az igazi tőr a szívben! Az anyai szívben.
Ő volt az anyjának a büszkesége: a délceg lovas. A legidősebb fiú. Ő lett volna hivatva jövendőbeli családtörzzsé lenni.
Mikor eléje hozták halva, mikor felnyitották a koporsófödelet, odarohant, reáborult ordítva, ahogy csak vadállat tud ordítani, csókolta a zárt ajkait, a csukott szemeit, a sárga arcát, s azt az átkozott sebhelyet ott a homlokán, sírt és kacagott, a nevét kiáltozta, elébb gügyögtető szóval, végül erőszakos rikácsolással: kilelte a hidegláz, a fogai összeverődtek, elájult.
Eddig azt hittem, hogy egy márványszobrot vettem feleségül. Igen: Niobé szobrát, ami a palotánk lépcsőházát ékesíti, haldokló leányát tartva a térdén, s karját védőleg emelve fölé. És íme, a Niobé-szobor megelevenül, a szív lángja életet ád a márványnak, hangot ád az örök hallgatásra alakított szájnak: átokhangot!
Niobénak lehetett kit átkozni: a pogány isteneket, Apollót, Dianát, akik fiait, leányait kegyetlenül lenyilazták; de egy keresztyén katolikus asszony kivel pörlekedjék ott a magasban?
Anyai fájdalma valóságos őrjöngéssé vált. Erőszakkal kellett a koporsótól elvonszolni s a kriptából kihozni; a temetés után lefeküdt a kriptát fedő kőlapra, ott akarta az éjet tölteni; a pap, az orvos, a két fia meg én alig bírtuk a kocsijához erőltetni.
Attul fogva aztán mindennap kijárt a sírbolthoz, friss virágokat vitt a fiának; egész délutánokat ott töltött; délelőtt a templomba ment, s az egész szertartás alatt ott térdelt az oltár előtti lépcső márványán.
Az éjszakái annál rettenetesebbek voltak. Alig volt valami álma, s az is rémlátásokkal volt tele: mély éjszakán végigjárt a termeken, sikoltozva, nyögve, hörögve, folyton azt kiabálta: „gyilkosok! gyilkosok!”
Hiszen a párbajnál csak egy gyilkos lehet: miért kiáltja többesben?
Én megkísértém csillapítani. Erre még jobban felindult. Az összeszorított öklét a homlokomra nyomta, úgy tolt el magától. Ebből megtudhattam, hogy kit ért még a „gyilkosok” alatt.
Magamban azt mondtam:igaza van.
S az idegkór ragályos. Azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok. Nekem is elromlottak az éjszakai álmaim. Én is mindig a megölt fiúval álmodtam. A szája csukva volt, hanem a nyitott sebe beszélt. Szememre hányta, hogy nem azt tettem, amit az atyja végrendelete feladatul hagyott, hanem az ellenkezőjét. Már alig mertem lefeküdni, előre irtózva az álomlátásaimtól. S ami fölébresztett, az meg az őrjöngő asszonynak a sikoltozása volt, mely szobáról szobára közeledett, az én szobámon is végigrohant, kiáltozva: „add vissza a fiamat, a kedves fiamat!”
Az eleven kísértet még iszonyúbb volt, mint az álomban látott.
