V.
V.
Hogyan álltak szavuknak a fiúk? Ezt majd később tudjuk meg. Most elébb hadd beszéljek az én helyzetemről.
A változás gyökeres volt. Az én csendes írószobám, dolgozóasztalom mellől, ahol minden tárgy régi ismerős, egyszerre átestem egy pompás palotába, aminek berendezésében előkelő műízlés remekelt. Ezek az antik bútorok kifogásolják jelenlétemet! Ezek a mestermű képek engem lenéznek! Gondolom, hogy mikor a lábamat kihúzom, milyen észrevételeket tesznek rám! A „tintás ujjú!” A malachit kalamárisba bele sem merem ütni a tollamat. Nem is arra való az, hogy írjanak vele: a szára nemes korall, a pennája arany, gyémántheggyel.
De minek is ütném a tollat kalamárisba? Hisz nem kell már a Magyar Hírlapnak tárcákat, a Nemzetnek politikai cikkeket írnom, becsületes tiszteletdíjért; a regényírás pedig éppen botrányszámba vétetnék tőlem. Most én fizetek a lapoknak azért, amit tőlem közölnek.
Azt ugyan föltettem magamban, hogy az új házasság által el nem adtam magamat. Énnekem van annyi munka után szerzett vagyonom, hogy annak a jövedelme a személyes szükségleteimre elég, a fényűzés az asszony dolga: ő lássa, hogyan költi el rá a jövedelmét. Én tudni sem akarok arról, hogy mi az ő jövedelme.
Csakhogy ezt a kártyaváramat elfújta a helyhezet szellője.
December hó vége volt, hogy összekerültünk, s én azt a szándékomat nyilvánítottam az egybegyűlt hivatalos környezet előtt (mind gratulálni jöttek), hogy én most az asszonyommal „fiaink szokása szerint”, megyek nászútra, oda, ahol a citrom terem. No szép kis protestáció lett ebből.
Ott volt a jogi tanácsos, a jószágigazgató, a könyvvezető, a börzeügynök, a kommandittársaság beltagja, a bankfőnök: azok mind összecsapták a kezeiket elszörnyedésükben.
.,..Elutazni? Itáliába? Ultimo előtt? Esztendő utolsó, új esztendő első napja előtt? Hisz ez megszökés volna! Hát a megújítandó bérletek? Hát a mérleg? Hát a társulati közgyűlések? Hát az árfolyamkülönbözések? A kötések? A szelvények? A kőszénbánya, a szeszgyár, a gőzmalom, a göbölyhizlaló, a vicinális vasút, a hadügyérrel kötött zab- és rozsszállítmányok mit vétettek? Ez mind a szent karácsony és szent vízkereszt napjai között elintézendő! Ha citrom meg narancs kell az uraságnak, ott az „agrumen aukció”; vehet tonnaszámra; de most helyt kell állni! Ha felkötöttük a kolompot.
„Beleestem, benne vagyok!” – énekli a költő juhászlegénye. Pedig annak csak az volt a baja, hogy elvesztett egy tarisznyát, ami tele volt rakva eleséggel; de én találtam egy tarisznyát, aki megfogott, nem ereszt.
No, hát azért sem hagyom magamat megfogni. Határozottan kijelentettem, hogy én nem akarok az asszony vagyonának a kezelésébe avatkozni, azt végezzék el az illető hivatalos megbízottak.
A jogtanácsos aztán felvilágosított, hogy nem úgy van ám az. Az új férj a végrendelet határozata szerint egyúttal a fiainak a gondnoka. Mint gondnokot a jövedelemből sextalitas illeti meg: ami tekintélyes összeget képvisel. Aki ezt az összeget beseperni hivatott, attól már csak a rendes etikai szabályok szerint megkövetelheti a gyámhatóság, hogy a gondjaira bízott árvák vagyonának az állapotával megismerkedjék.
Csak most vettem észre, hogy hivatalt is kaptam a feleséggel: tutor vagyok. A gyámhivatal gályarabja vagyok.
Kötélnek kellett állnom.
S attól kezdve aztán kora reggeltől késő éjszakáig volt alkalmam megismerkedni mindazzal a rejtelmes tudománnyal, ami a pénzcsinálást tanítja, s aminek műszavait eddig nem értettem strazzakönyv, váltótárca, giro obligo, mankó, sztornó, szuperkargó, kommandit, refakcia, differencia, prémium, maszematte, plajte, et cetera graeca et hebraeica! S ha még csak a tanulás lett volna a dolgom; de a sokágazatú üzlet, vállalat érdekében egyre futnom kellett egyik minisztériumból a másikba; itt engedélyért, amott közbenjárásért könyörögve, fenyegetőzve, képviselői súlyomat mérlegbe vetve; ha valahol az országban kiütött a hasított patájú barmok között a körömfájás, még a bécsi minisztereket is le kellett húzgálnom a frakkjuknál fogva az égből, hogy az én hízott göbölyeimet eresszék át a vámon; ideát a zsidók kedvében járnom, odaát a zsidókat szidnom; egész nap a börzetudósításokat hallgatnom a telefonon… Jaj, de rettenetes dolog gazdag embernek lenni!
Hát még aztán a nagy földbirtok! Az még csak a kedves provincia!
„Beatus ille, qui procul negotiis
. . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Paterna rura bobus exercet suis.”
. . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Paterna rura bobus exercet suis.”
Így szokták e két sort idézni a poéták. De elhallgatják a közbeeső két sort.
„Ut prisca gens mortalium:
Solutus omni foenore.”
Solutus omni foenore.”
Ami aztán kiegészítve annyit tesz magyarul, hogy
„Boldog, aki hivataltól menten
(Mint a hajdani halandók,
Szabadon a fizetségtől)
Maga ökrén szánt apai földet.”
(Mint a hajdani halandók,
Szabadon a fizetségtől)
Maga ökrén szánt apai földet.”
Az ám! Fizetségtől szabadon. De próbálja csak meg Horatius Flaccus (lagymatag) manapság a szántás-vetés örömeit, majd megtudja akkor, hogy mi az a negotium!
Hiszen én is boldog voltam addig, amíg a magam hétszilvafás telkén gazdálkodtam. Az a nagy uraság! Saját termesztette paszullyal, krumplival jóllakni, rá saját szűrte karcost inni! Igaz, hogy ráment a gazdálkodásomra egy-egy regényemnek az ára; de megvolt érte a magam gyönyörűsége.
Szervusz, gyönyörűség, a tízezer holdas gazdaságnál!
Ha én ezt úgy hexameterbe tudnám szedni, miként Vergilius Maro, hogy mi minden „negotium” vár egy latifundium földesurára, az volna a Bucolica.
Először is az idők viszontagságai: „szárazság, sok eső, téli fagy, tavaszi fagy, árvíz, vadvíz, jégverés”, azután az időjárás befolyásai: „rozsda, üszög, köd, ragya, magszorító forróság”, aztán a pokolszülte légiói az apró ördögöknek: „mezei egér, vándor hörcsög, sáska, hesszeni légy, szipoly, cecidomia, filoxéra, pajor, drótféreg” meg a sátán virágoskertje: „aranka, szerbtövis, peronoszpóra, dematofora, aszottas”; hát aztán a nehéz nyavalyák; „körömfájás, szájfájás, lépfene, métely, szőrféreg, sertésvész, dobkór, szopornyica, szemcsés köthártyalob, lódoktor, ispitály, patika”; no meg a mindenféle adónemek: „államadó, községadó, pótadó, úrbérváltság, szőlődézsmaváltság, ármentesítő társulati kvóta, jégkár, tűzkár elleni biztosítás, útcsinálás, patronátus, parókia, iskola, kisdedóvó, finánc!”, majd meg a mindenféle gépek: „cséplőgép, aratógép, vetőgép, gőzeke, triőr, szivattyú, Norton-kút, tűzifecskendő, permetezőgép, szénkénegezőgép, öntözőgép, palackdugaszoló!” Következik a kenyérfogyasztó falanx: „tiszttartó, számtartó, kasznár, ispán, sáfár, kancalista, számadógazda, pakulár, bális, tehenész, bivalyos, kocsis, béres, majoros, csikós, gulyás, kondás, csősz, pincemester, vincellér, bébillér, spirituszfőző, juhász, jáger, masiniszta, erdőkerülő és más egyéb dologkerülő”; összeköttetésben a külső emberekkel: „volt jobbágy redemptus, telepítvényes, kubikos, kukoricafeles, zsellér, korcsmáros, regálebérlő, molnár”. Változatosság kedvéért egy kis véletlen szerencsétlenség: „villámcsapás, gyújtogatás, bányarobbanás, gőzkazánpukkanás”. Azután a financiális mizériák, „a dohánybeváltás (miseria cum sale) meg a gyapjúeladás (miseria cum aceto), az amerikai búza konkurrenciája, a külföldi felemelt határvámok, a szociális forrongás, a munkássztrájk, megszökött pénztárnok, ausztráliai vetőmag és amerikai szőlővessző.”
Ellensúlyozásul az elsoroltaknak szolgálnának azután a gazdászati év nagy eredményei: „az aratás, kaszálás, takarodás, cséplés, szüretelés, pálinkafőzés, krumpliszedés, kukoricatörés, répaszedés”. Ilyenkor a gazdának se éjjele, se nappala. Húsz órát dolgozik minden ember. Egy napot nem szabad elveszteni. Minden minuta ezer forint.
Aztán ha jó termés volt, akkor nincs ára semminek. Filoszemiták volnánk már mindannyian! De ne adj isten, hogy a látóhatáron egy zsidónak a fejét perspektívával fel lehessen fedezni! Ha pedig felszökkent az ára a búzának, akkor meg nincs búza.
Ellenben van tengeri! A nagygazdák csinálnak kukuruzringet. A kukorica azután rajtuk keseredik.
Hanem aki valóságos igazi passzionátus nagy gazda, az nem engedi magát az ősi patriárkális slendrián által a földre szoríttatni, hanem tanulmányozva a tudományos gazdászat elméletét, követi a külföldi példákat és experimentál. Nem vesződik ordináré búza- és zabvetéssel, hanem termeszt rizst, csergedező vízben, indigót, sáfrányt, festőbuzért, gomborkát, káposztarepcét, piros festő krappot, fekete mályvát, a borát gallizírozza és petiotírozza; míg egyszer aztán kiszalad a föld a lába alól, s ő ott marad a levegőben függve, de a Mahomed koporsója nélkül, mezítláb.
Az egyetlen igazi profitja a nagybirtokosnak a hajtóvadászat. Ennek az élvezetnek pedig én semmi hasznát sem vettem; mert én olyan kitűnő vadász vagyok, hogy ha én egy nyúlra ráduplázok, az a lövés után még jobban tud szaladni, mint előtte.
Ennyit láttam jónak a földesúri élményeimből följegyezni.
