XVII. Don Juan, Elszler Fanfan és Gil Blas
XVII. Don Juan, Elszler Fanfan és Gil Blas
Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbik unokaöccse, a harmadik pedig a fia Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay Adalbert gróf.
Így szokták ők egymást nevezni maguk között.
„Don Juan”: ez Ponthay Szaniszló. Így nevezik, s ő maga sem bánja, kora fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.
„Elszler Fanfan” akként tett szert erre a historico-artisticai névre, hogy a hírhedett táncművésznőt minden európai és amerikai útjában, fanatikus (vagy azon kor calembour-ja szerint „fannitikus”) buzgalommal követte, fél vagyonát elköltötte imádatának manifesztációjában; soha annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette, hogy megvesztegeté a vendéglősöket, akiknél a diva szállva volt, s mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy abban az ágyban hálhasson este, amelyből az istennő reggel fölkelt; ezért ragadt rá az „Elszler Fanfan” név; különben Waldemár a neve.
A harmadik a kis „Gil Blas”. Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkül. Azért e téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták az orra elől.
Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerült kipuhatolnunk. Mert ő igen szolid életet él. Nincs neki több két bevallott szeretőjénél: az egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.
Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a pontaligeti kastélyban, annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.
Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien összekerülnek Pontaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik. Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási per pihen.
A pontaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek sorába, mert csak háromnegyed rész négyszögmérföld a területe, de azért olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett kár; amit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldjeiben tesznek, felmegy évről évre negyvenötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget hajtja-e be valaki vagy sem? Az bizony nagy kérdés, ami különben a parasztra nézve mindegy.
Ma éppen fácányvadászat volt, amiben az öreg gróf nem szokott részt venni; ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszul sikerült; a fácányok sztrájkolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott haza, kivéve az egy Don Juant, őt sohasem hagyja el a humora.
– No, öregem – monda Adalbert grófnak –, ma rendkívüli szerencsével dicsekedhetünk a vadászati expedícióban.
– Hogyhogy?
– Hisz ma senkit sem srétezett meg közülünk Gil Blas öcsénk.
– Ti is mindig csak az én rovásomra tudtok nevetni – duzzogott Gil Blas.
Grand Mogul védelmére kelt a fiának.
– Lőjön csak annyi szalonkát, mint amennyit te lőttél életedben.
Ezen aztán megint nevetett a vadásztársaság.
– Dejsz azok drága szalonkák voltak! – magyarázá Fanfan.
– Mi az? Mi az? – tudakozódék Gil Blas.
– Csitt! – vezényelt Adalbert gróf. – Nem kell a gyermekeknek mindent megtudni.
A század harmincas éveiben „szalonka” volt a műneve annak a madárnak, amit most úgy hínak, hogy „tyúk” (a franciák).
Fanfan ingerkedve kötődött a fiatal öccsel.
– Nézzétek, hogy irigykedik most Gil, hogy nem tud valamit, amit mi már kitanultunk.
– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! – nevetett fel Don Juan, végigvetve magát vadászcsizmájával a bőrpamlagon.
– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak; a ti kettőtök tudománya – döccentett közbe Adalbert gróf.
– Nono! Öreg, csak semmi hetvenkedés
– Hát hányszor váltottalak ki bennenetek a Clichyből, hein?
Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy francia proverbe-et tudott rá alkalmazni.
– „Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én tiveletek”, mondá a kakas a cserebogaraknak, mikor egymás után lenyelegette őket.
Ezért aztán felhúzta az orrát a Nagy Mogul, s otthagyta a vadász urakat.
Az atyafiságos viszonynak megértésére, ami e rokonokat összeköti, szükséges megtudni, hogy Fanfan már bírói zár alatt áll, s Adalbert gróf a sequestri curatora, ő ranzsírozza az unokaöccsét, olyanformán, hogy mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor éppen semmije sem marad. – A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, amint nagykorúvá lett, s kezébe kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes jövedelmét jóval meghaladó évi apanázst fizessen neki belőle holtig. Így ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint amennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona Adalbert gróf családjára marad, és így őneki éppen úgy cölibátusban kell élni, mintha a máltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a gyermekei koldusok volnának.
Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy „szerző”. Az unokaöccsei pedig nagy „költők”. Így vannak jól felosztva a szerepek egy rendezett úri családban.
Hanem ami a külső arcjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná, hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan csoda módokon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt kivéve).
Adalbert grófot már van szerencsénk arcképben bírni.
Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle mesterséges módon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord, hogy maga is mindig balettlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja; cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb, s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arca nem volna valami elrettentő; fehérpiros arcszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr, hozzá franciás bajusz és az alsó ajkat díszítő légyszakáll; hosszú szempillák, amik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgős, édeskés negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy amint azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros szemek egyszerre elárulják, hogy az a rengeteg nagy homlok, ami rájuk következik, egy üres contignatio, amiben senki sem lakik. A hangjában pedig van valami, ami szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy miért nem hódol őneki minden ember, mikor ő azt megérdemelné.
Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a kopaszodó fejtető ellene bizonyít.
A második, a Don Juan, határozottan nem szép, sem arcra, sem termetre.
A nyaka előregörbült, ami termetének meghajlott állást ad, az egész arca összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra kosorrnak indult, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami merész, mondhatni impertinens kifejezés, ami a nőkre megbűvölőleg hat.
A kis öccse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyjától eltanulni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy lépik, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utánacsinálja, s a szójárásait mindegyre eltanulja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll. Az arca nem való rá, hogy egyáltaljában valami művészi alakító utánzásra kényszerítő legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki, vastag, telt ajkai élvezetvágyat árulnak el, hanem a sápadt arc, az ónkarikákba foglalt bámuló szemek, a ráncokba szaladó homlok a tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van hajlama és szenvedélye; csakhogy amint valaminek az elérése nehezen megy, egyszerre beleun és abbahagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot, s fél a veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az elejét olvassa el; szeretne leányokat meghódítani, de úgy találja, hogy ez még a zongoránál is nehezebb instrumentum. Azért orákulum előtte az ő Don Juan bátyja.
Most még egy rokon érkezik; ez a mai vadászatról már elkésett; ezt „Albino”-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja, szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.
Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez igen beszédes fiatalember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, amíg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az útitársát beszéddel.
Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi meg:
– Ah, hát te már megint bajuszt viselsz?
Don Juan negédesen tiltakozik:
– Farçeur, va! Hát még mit nem tudsz?
– A te leborotvált arcod történetét igen.
– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy dacból is elmondassék a történet.)
– De éppen. Ez klasszikus egy történet volt.
– Mondd el! Mondd el! Mi az? Mi volt? – sürgeté Gil Bas.
– Mikor Párizsban járt a múlt saison alatt Szani, óh, már Velencében hallottam, a nagy Muki hozta el a hírét, az, aki azt a spanyol táncosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem fiú. Jól ismer téged a l’hombre-klubból ott a Saint-Honoré utcában. – Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quar tier de Breda királynőjének, az endiablement szép Pelinettának, aki a Closerie des Lilas-ban a pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.
– Mi az, mi az? – szerette volna tudni Gil Blas.
– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a bal karjára emeli fel, mint egy puskát, hogy a cipőjének a cafrangja az orrát éri.
– Ah! Mint egy puskát?
– Biz úgy. Sok szívet keresztül lőtt ő ezzel a puskával. Hanem az utóbbi években egészen visszavonult diadalai harcmezejéről, miután három angol lordot, meg két orosz herceget tökéletesen ruinált; s a rente-jaiból kezdett élni. Eljárt ugyan még a Mabille-be és a Closerie des Lilas-ba, hanem csak nézőnek; maga tettleges részt nem vett a chasse aux ours-ban. Azt mondták, senkije sincsen, semmi imádót sem fogad el; az a bizarr ideája van, hogy a márványhölgyet játssza. Akkor vetődik oda a mi Don Juan bátyánk. Meghallja ezt a csodát, azt mondja a lionoknak: No megálljatok, majd csinálok én egy tréfát. Azzal mit tesz? Leborotválja simára az arcát, kerít valahonnan egy abbé jelmezt, felöltözik, mint egy novícius, aki most jött ki a szemináriumból. Aztán rossz társaságba keveredik, korhely cimborák közé. Azok elcsalják magukkal a Mabille-be; ő olyan helyen még sohasem volt. Szégyenkedik, elfordítja az arcát a bűnös világi örömök elől. De akárhová fordítja, mindenütt ugyanazon sardanapali látvánnyal találkozik. Mikor egy csábító bajadér kacér tekintetet vet rá, elpirul, és lesüti a szemeit. Dehogy engedné magát rávenni, hogy leüljön ahhoz az asztalhoz, ahol ezek a hölgyek ülnek; még hogy összekoccintson velük egy pezsgőspoharat! ő aki soha bort nem ivott. Quod Deus avertat! Micsoda beszédeket kell itten hallani! Az ő szűz füleinek. Apage satanas! El is futna onnan, ha a cimborák nem fognák a palástját. De ő, mint Szent Antal a pusztában, állhatatos marad. Nem enged a sátánnak, bármilyen kísértő alakban jelenjen is meg előtte: erényes marad, és ellenáll a pokol minden incselkedéseinek. Ez végre felingerli az anchidiablesse Pelinetta becsvágyát. Ez rá nézve valami ínyencség: egy neofita, egy szemináriumból kikerült ártatlanság. Ez megérdemli a pályázatot. Az ellenállhatatlan tündér munkába veszi a köszörületlen gyémántot. A mi Don Juanunk mindvégig remekül játssza szerepét: engedi magát elcsábíttatni mint ős ártatlanságot; végre elkövetkezik a solo pastourelle, s e kegyelemdöfésre megdűl a kiszenvedett erény, s az álnovícius áldozatul esik a pokolbeli csábnak.
Don Juan nevetve himbálta magát az amerikai karszékben. Waldemár fittyet vetett: „Raffinált gonosztévő.” Gil Blas meg a száját törölgette utána.
Mindannyian egy véleményen voltak: csakugyan nagy kópé ez a Szaniszló. Ilyen kikeresett gonoszság még tán az igazi Don Juannak sem jutott eszébe.
Hja, biz azok víg napok ott Párizsban! Kár, hogy nem kísérik az embert idáig is.
Itthon unalmas az élet. Itt, ha az ember egy fehérszemélyhez közelít, mindjárt azt akarja, hogy vegye el. Miről beszélhet itt az ember? Szobalányokról! – Ennek az úrhölgynek, meg amannak van-e szebb szobacicusa! – A parasztlányok itt ezen a vidéken nem szépek. Mind olyan köpcösek, széles termetűek. A kertészleányok között sincs valamirevaló.
– Az ám! – szólt bele duzmadtan Gil Blas – a mama mind a legcsúfabb dajnákat válogatja ki, akit a kastélyba fogad; félti tőlük egyetlenegy fiát.
Erre a panasszóra odafordult hozzá Szaniszló, s ravasz hunyorgással kérdezé:
– Hát neked, kis Gil Blas, nincs megint valami libapásztornéd in petto?
– Majd bolond vagyok, hogy megmondom! – Hogy azután megint úgy tégy velem, mint tavaly, hogy elkapd az orrom elől, amíg én rája várok.
– Ne félj semmit, kis Gil Blas. Ezúttal tisztelni fogom a házigazdai jogokat, semmi gonosz szándékaim sincsenek. Feltárhatod előttem kebled titkait. Hátha valami üdvös tanácsadással szolgálhatnék tapasztalataim bő tárházából.
– Nem hiszek én neked. Nem tudod ki tőlem.
A többiek jót nevettek a naiv gyermeken.
– Hát, Gil Blas pajtás – szólt szivarra gyújtva Szaniszló –, hát a vadmacska megvan-e még?
Erre a szóra csak elámult az úrfi.
– Hát ezt már kitől tudtad meg?
– Megsúgta a kisujjam.
Ekkor aztán okosan akarta vinni a dolgát Gil Blas. Eltagadott mindent.
– Nem is tudom, hogy mi az a vadmacska. Hát mi az?
– Dehogynem tudod. Ott a „Styx szigetén”.
Gil Blas most már felpattant a helyéből.
– Hát azt már ki árulta el?
– Én bizony urát adhatom. Bécsben összekerültem Hruszkay úrral, s ő a többek között arról is informált, hogy itt azon a büdös tó szigetén van egy vadmacska, aki után te lesbe szoktál állni. Neki meg a papa mondta. A nagymogul szeretné mindenáron elpusztítani innen a környékből ezt a veszedelmes fenevadat.
Erre a szóra még az ajkai is elsápadtak az úrfinak, úgy megijedt. Don Juan pedig folytatá a tapasztalatai előadását.
– Nekem mindent elmondott a jó Hruszkay. A kis vadmacska mamája igen jó családból való asszonyság (különben kisöprűzni való perszóna). Sokféle kalandon ment keresztül. A mi megdicsőült, áldott emlékű nagyapánk is manifesztálta a gyöngeségét iránta a pontaligeti kúria inscribáltatása által. No, azért nyugodt lehetsz, kis Gil, a vadmacska nem nagynénéd. Nekünk sem. Hanem a nagymogul kitalálta már a módját, hogy szabaduljon meg ez alkalmatlan ragadozó állat közellététől: a Tuhutum vármegye pacificatiójáért cserébe kieszközölte, hogy a „nagyságos” família visszamehessen Bécsbe. S azok menni fognak, mihelyt az engedélylevelet megkapják. Az pedig már itt fülel a nagymogul secrétaire-fiókjában, s csak alkalmat vár a kirepülésre.
– S akkor ők elmennek innen? – kérdé a Gil Blas.
– Bizony, pajtás, ahogy én ismerem a különbséget a szép császárváros és a Styx szigete között, alig hiszem, hogy csak egy napig is késlekedjenek a cserét megejteni.
Fölöttébb mulatságos volt elnézni, hogy görbülnek Gil Blasnak az ajkszegletei lefelé erre a szóra, a nagy álla hogy rángatózik, s a szempillái hogy pislognak sebesen. Ez most mindjárt sírva fakad.
Kacagtak is rajta nagy hahotával a vadászok.
