XVIII. Az orvosok konzultációja
XVIII. Az orvosok konzultációja
– Hisz a kis Gil Blasunk tökéletesen beteg! – kiálta fel a nagy kacagás után Don Juan.
– Ej, nem! Csak a fogzás van rajta! – kötődék Fanfan.
Gil Blas ki akart szaladni mérgesen, de az Albino útját állta, visszahozta.
– Sacrebleu! Hát mire való ennyi doktor egy rakáson, ha ilyen betegségre nem tudna receptet?
– Gyere vissza, Gil – biztatá Fanfan – par les jarretières de ma déesse! Mi segíteni fogunk a bajodon.
– Csak te ülj le szépen – szólt leerőszakolva az ifjoncot egy karszékbe Don Juan –, s engedd magadat megkopogtatni.
Azzal a fiú mellére téve a fülét (doktorok szokása szerint) elkezdett a mellére kopogtatni az ujja hegyével. Nos? Hát? Christine? Suzanne? Amélie? Jutka? Ancsa? Pas du tout? „Lizandra?” Ah! Mekkorát dobbant! Itt van a fájó rész. Tehát doctissimi collegś! A mi páciensünk „Lizandra nostras”-ban laborál.
– Hahaha! – nevetett Fanfan – az ellen pedig vannak medicamina in hortis. Ennek én leszek a doktora.
– Bocsánat, venerabilis collega. Te csak teoretikus vagy; az ordinarius én leszek.
– Igaz, ő a praktikus orvos! – pártolá Albino. – Próbált sok vivisectiót.
– Tartsunk konzíliumot!
– Fel a pápaszemekkel
– Tehát, kedves páciensünk, felelj meg a te doktoraidnak a kérdéseire minden tartózkodás nélkül, mert csak a tökéletes diagnózis után tudunk a bajodról ordinálni.
– A legmélyebb orvosi titoktartás mellett – köté ki az ifjú páciens.
– Subintelligitur. Tehát legelőször is írd le nekünk, hogy milyen az a Lizandra nostras? De mindenekelőtt azt gyónd meg, hogy hol kaptad ezt meg?
– Elmondom. Hát legelőször is az vezetett rá, hogy meghallottam énekelni. Este későn volt, mondhatnám éjszaka. Nem volt az valami ismeretes nóta, csak olyan összevissza való trallázás, mintha valami madár énekelne, minden szöveg nélkül; hanem az a hang olyan szép volt, hogy engemet lecsalogatott a szobámból; mégpedig, mivel már a kastélyban minden ajtó zárva volt, s nekem a tanítóm, a káplán úr szobáján keresztül kellett volna kiszöknöm, s az aligha egyezett volna bele, hát az ablakon jöttem ki, a gobéa-lugoson mászva alá.
– Ah! Symptoma somnambulismi!
– Aztán mentem az éneklő hang után. Az elcsalogatott abba a csúnya süppedékes bozótba. Egyszer aztán elhallgatott; rákezdtek a békák brekegni, a baglyok huhogni. Valami világosság táncolt előttem a sömlyék felett. Eleinte azt hittem, hogy lámpás, csak azután vettem észre, hogy lidérc; bolygó tűz.
– Az bizony megteremhet azon a mephiticus helyen.
– Attul aztán a lábamba szállt a bátorságom, hazafutottam azon az úton, amelyen jöttem, s reggelig nem tudtam aludni.
– Febris amantium. Ismerjük. Tovább.
– Másnap aztán alig vártam, hogy a tanítómtul szabaduljak, fogtam a puskámat; azt hazudtam, hogy ott abban a bozótban egy hatalmas görényt fedeztem fel, aki a fácányokat meg a pávákat pusztítja, azt keresem föl, s azzal beletörtettem az éjjel otthagyott csapába, aztán azon ráakadtam a Styx szigetére, aminek a környékét egész életemben kerültem, utálatos volta miatt.
– És itt megláttad Lizandrát?
– De sokáig nem. Órákon át elólálkodtam ott a sziget körül, a bokrok közt sompolyogva, de soha még élő lelket nem fedeztem fel, mint azt a gólyapárt ott a kémény tetején. A házból soha semmi nesz nem hallatszott. A nagy ungok, békák ott bámultak rám a zöld posványból felütött fejeikkel, s úgy hittem, hogy engemet csúfoltak az ümmögésükkel. Annyit kitanultam (a kőrisfákra felmászva), hogy annak a csúnya vityillónak a kastély felé forduló oldalán van valami verandaforma, amire mindenféle virágos folyondár van felfuttatva; előtte meg egy kis kert, aminek a szélessége egy lépés; az tele van ültetve virággal. A veranda ernyője alatt van valami mennyezetes nyoszolya, ami szúnyoghálóval van bevonva. Az én tündérem bizonyosan abban szokott aludni.
– Helyes kombináció.
– De előttem soha sem ő, sem az anyja nem mutatta magát. Még a kémény füstöléséből sem tudtam meg, hogy él-e ott valaki. Ezek az emberek nyáron bizonyosan sohasem esznek főttet, télen meg valószínűleg a fűzfáikról levágott rőzsével tüzelnek. Hanem egyszer mégis kitartottam addig a lesben, amíg az öregasszonyt valahonnan visszatérni láttam. Batyut hozott a hátán, s az arca be volt bugyolálva, meg nem tudnám mondani, hogy milyen volt. A híd felől jött, amit nehány szál faderék képez, a aminek az utolsó darabja a csapóhíd módjára felhúzható. Mikor odaért, a hiúz visításhoz hasonló hangon kiáltotta el magát: „Lizandra!”.
– Ekkor tudtad meg a tündérkének a nevét.
– Erre a szóra valami láthatatlan kéz leereszté a csapóhidat; az asszony bement a vityillóba, s a hidat megint felhúzták. Azzal a ház megint olyan lett, mintha ki volna halva.
– Nem fogott gyanút az öreged ezekre a te cserkészeteidre?
– Dehogynem. A káplánnak meg lett hagyva, hogy mindig kísérjen, nehogy a görény el találjon kapni. Nemsokára rájöttem, hogy én nappal úgyis hiába járok az én tündéremet felfedezni: ez is olyan, mint a Saturnus csillag, akivel a káplán mindig biztat, hogy majd megmutatja; a telescopiumon meglátjuk a gyűrűit; de mire az feljön, akkor már rendesen mind a ketten aluszunk. Lizandrát én mindig csak éjjel hallottam énekelni, mégpedig olyankor, amikor erős holdvilág sütött. Egy idő óta a káplánnak az lett meghagyva, hogy az én szobámban aludjék a pamlagon.
– Sejtettek valamit.
– Gondoltam ki rá valamit. A tiszttartónének van egy kis fekete szemű pesztonkája, akivel én egyszer-másszor szoktam enyelegni. Azért ebből semmi sem következik.
– Jól van, jól! Prophylacticus cura – mondta Don Juan.
– Inkább sympatheticus – disputált Fanfan.
– Semmiféle cura! – igazítá rendre mind a kettőt a páciens – hanem kiszámítás. Én megfigyeltem azt, hogy a bogárszemű Böske valahányszor a tiszttartóné egyesztendős kis porontyával a platánok sétányán elindul, a gyermek mindig keservesen sivalkodik, aztán mikor visszajön a remetegrotta felől, akkor már olyan csendesen viseli magát, hogy nyikkanását sem hallani. Egyszer elbújtam a grottában, mikor meghallottam, hogy megint jön már a Böske a síró kölyökkel, ott rálestem. Csakugyan oda tartott. Amint a napvilágról belépett, engem nem vett észre a sötétben, azt hitte, maga van a gyerekkel. Én aztán jól láttam, hogy a köténye alól elővesz egy tégelyt, amiben valami feketeség van, abba belemártja az ujját, s azt azután az ordító gyerek szájába dugja, a nyelve alá, amire a poronty nemsokára elhallgat, és alszik, mint egy darab fa.
– Az bizonyosan theriák volt.
– Én akkor hirtelen eléje toppantam a grottából, s rárivalltam: „Mit csinálsz itt azzal a gyerekkel”? Erre a Böske megijedt, kicsi híja, hogy el nem ejtette a tiszttartói trónörököst, s aztán elkezdett előttem reszketni: „Jaj, méltóságos úrfi, kérem az egekre, nem bánom, tegyen velem akármit, csak el ne áruljon.”
– S te okos voltál felhasználni a bonne aventure-t, s megalkudtál vele.
– De nem úgy van ám, ahogy ti gondoljátok. Helyzetem teljes uralgó előnyét felhasználva, távol tartottam magam minden allotriáktól, s azt kérdeztem szigorú hangon a leánytól: „Kitől kaptad te ezt a szert?” Eleinte sírni, szepegni kezdett; de mikor azzal fenyegettem, hogy feladom a szolgabírónak, s becsukatom, akkor megvallotta, hogy ő azt a „javasasszonytól” kapta, aki ott a posvány közepén lakik, s akinek ő minden reggel tejet szokott hordani; de az egekre is kért, hogy el ne áruljam, mert akkor őtet az a varázslónő békává változtatja. Én ekkor aztán a leányt megnyugtattam.
– S segítettél neki a kisgyereket ringatni?
– Megígértem neki, hogy nem szólok senkinek, ő is hallgasson, hanem ezentúl nekem vakon engedelmeskedjék.
– S a legelső szolgálattétel az volt, hogy üzenetet küldtél tőle a vadmacskának?
– Korántsem. Hiszem még nem is tudtam, hogy szép-e vagy sem. Csak a hangját ismertem addig. Vaktába csak nem kezdhettem vele.
– Igaza van Gil Blasnak! Zsákban macskát, pláne vadmacskát nem veszünk. Tehát előbb a „leánynéző”, azután a „susogó”.
– Azt mondtam neki, hogy tudassa velem azt a napot, amelyiken az anyamacska el szokott kóborolni.
– Ahán! Egészen jól megy.
– A madame néha napokig elmarad a háztól. Otthon a leányával együtt mindenféle hímzéseket készítenek, azokat az anya elhordja faluról falura a környékben, s kilutrizza. Így szerzik a pénzt.
– Biz azt rosszabbul is szerezhetnék.
– Azt a tégelyt azonban a leánytól elvettem, azzal az altatószerrel.
– Kár volt szegény tiszttartó dauphint megfosztanod édes álmaitól.
– Nekem volt arra szükségem. Azontúl minden este tettem a káplán úr serespoharába egy késhegynyivel abból a jól tevő arcanumból, s attól az azután úgy aludt másnap délig, hogy az ágyat el lehetett alóla lopni.
– Te! – kiálta fel Fanfan, kezeit összecsapva – hisz ennek a fiúnak talentuma van!
– De mintha csak én tanítottam volna neki a káplán úr helyett a jus naturae-t! – bizonyozott Don Juan.
– Ezalatt aztán én egészen biztossággal járhattam egyenesen az ajtón keresztül az éjszaka minden órájában a magam feladata után.
– (Ő ezt „feladat”-nak nevezi.)
– A legelső napon, amikor a Böske értesített róla, hogy az anyavad reggel elment a háztól, s nem kerül vissza éjszakára, alig vártam, hogy a hold feljöjjön, kilopóztam a bozótba. Nem féltem már a lidércektől, még a kígyóktól sem.
– Ez is kórjel. A szerelem bátorsága.
– Amint az ének felhangzott a ház felől, én elővettem a fuvolámat, és ugyanazt a futamot igyekeztem rajta visszaadni.
– Ez nagyon helyes! – kiálta egyszerre mind az egész doctorum collegium.
– Kísérletem nem volt sikertelen. Az énekhang nemcsak hogy el nem hallgatott, sőt visszafelelgetett az én fuvolámnak, úgyhogy utoljára olyan koncertet csaptunk, mint mikor két fülemüle versenyez egymással.
– A kezdet igen jó. És hát ekkor megláttad az eszményképedet?
– Csak várjatok. Nem jött elő a sűrű folyondárok mögül, amíg a fuvolaszót hallotta. Én aztán elcsendesültem, s úgy tettem, mintha eltávoztam volna, a targally recsegett a lábaim alatt. Hanem azután felmásztam egy nagy kőrisfára, aminek az ágai közül éppen be lehetett látni abba a kis szúnyoghálós zugba, a holdvilág is egészen odasütött. Amint azután minden elcsendesült, egyszer csak láttam azon a szűk helyen megjelenni egy tündéralakot.
– Természetesen hófehér ruhában.
– No, de megbocsássatok, ahhoz fogható szépséget nemcsak én, de ti sem láttatok soha. Odaült az ágya szélére, s elkezdte a hosszú szőke haját, ami két fonatban folyt alá, kibontani, s aztán éjszakára egy tekercsbe összefonni. Ilyen lehetett a Loreley. Micsoda fehér vállak, gömbölyű karok, finom kezecskék; az arca is, mintha tündér volna: halavány, de azért olyan bájos, hogy én azt el nem tudom mondani; minden szépség megvan azon; de különösen nagyszerűek azok a kerekre felnyílt kék szemei, amikkel a holdba bámult; úgy látszott, mintha abba volna szerelmes, azzal kacérkodnék. Én tán reggelig is ott maradtam volna a kőrisfán, s őt bámultam volna, ha végre el nem takarja magát és a nyoszolyáját a szúnyoghálóval. Mikor hazakerültem, olyan volt az arcom a szúnyogcsípésektől, mintha meghimlőztem volna.
– S a szíved még jobban össze volt szurkálva.
– Az ám. Most már nem is maradt nyugton. Elhatároztam, hogy szerelmes levelet fogok neki írni.
– Második stádiuma az incubationak – jegyzé meg Fanfan doktor.
– Megírtam neki mindent. Hogy láttam. És megszerettem. Nem tudok nélküle élni. Adjon alkalmat a vele találkozásra, hadd mondják el szavaim, amit szívem érez. Megígértem neki, hogy nőmmé teszem. Esküszöm az égre s lovagi becsületszavamra. Ha pedig meg nem hallgat, ha kegyetlen lesz hozzám, ott a szeme előtt fogom magamat egy pisztolylövéssel kivégezni.
– Bravó! Bravó! – kiáltanak mind a hárman.
– Jöjj keblemre, Gil, hisz te az én vérem vagy! – magasztalódék Don Juan. – Mintha csak az én katekizmusomból tanultál volna.
– No! És aztán ezt a levelet elküldted a kis tündérednek a bejáratos Böskétől? – sürgölé Fanfan.
– Pas si bête! Nincs szükségem tanúkra, akik elárulhassanak. Ha a Böske is bírná az én titkomat, akkor kvitt volna velem.
– Hallod ezt? – szólt Don Juan Fanfanhoz. – Ez azt teszi, hogy oda sem megy, ahonnan mi megjöttünk. Ez egy zseni!
– Elvégezem én ezt magam is. A következő éjjel megint kimentem a Styx partjára; teleraktam a zsebemet vadgesztenyével. Minden vadgesztenyének a héjába belekarcoltam késsel egy szívet, ami nyíllal át van ütve.
– Hisz ez még poézissal is jár! – szólt az egyik bátya.
– És aztán ezzel a szíves vadgesztenyével kezdted el bombázni az ostromolt várat? – találgatá a másik.
– Nem is sikertelenül. Amint a kis tündér ismét elkezdte a maga holdvilágos trilláit, én a partról áthajítottam hozzá egypár vadgesztenyét. A koppanásokra rögtön előjött, felkapta a gesztenyét, megnézte, s aztán belehajította a tóba. Így tett valami tíz-tizenkét gesztenyével. Valóságos játék volt. Láttam az arcán, hogy nevet. Tetszik neki. Azt gondoltam, hogy vissza akarja azokat hajigálni, de nem bír odáig hajítani, ahol én állok.
– A leánykéz nem tud hajítani.
– Engedd csak! Egyszer aztán azt az én szerelmes levelemet, amibe egy ilyen vadgesztenye volt takarva, hajítottam be a verandába. Láttam, hogy elkapja, s nem dobja tova, hanem észreveszi, hogy valami papiros van rajta, azt lebontja róla, s aztán a holdvilág felé fordítva, elolvassa a tartalmát. Akkor sem dobja el, se össze nem tépi a levelemet, hanem visszahúzódik a felfutó lugosa alá, s annyit időzik ott, amennyi szükséges egy válasz megadására. Bizonyos voltam felőle. Mikor előjött, láttam, hogy valami gömbölyűt tart a markában. Egészen kilépett a veranda szegélyére. Igazán mondom, olyan volt, mint egy nájász. A bal kezével felfogta a két hosszú hajtekercsét, a jobbjával nagyot lóbált a levegőben, én el akartam kapni a hajított valamit, de rosszul mértem ki az időt és a distanciát, a löveg gyorsan repült, s úgy ütött orron, hogy rögtön eleredt az orrom vére. S még kacagott hozzá a kis boszorkány.
A doktor urak is azt tették.
– Ez egy kicsit lecsillapította a paroxizmust, ugye?
– Az ám. Másnap az orrom úgy fel volt dagadva, mint egy uborka. Azt mondtam, hogy egy méh csípte meg. A mama rögtön megparancsolta a tiszttartónak, hogy elpusztítsa a méhesét.
– Vajon mi lehet az, amivel a választ meghajította a gonosz tündér? – gyógyvizsgált gondosan Don Juan.
– Valami felfutónak a gyümölcse, ami a ház elejét befutja, olyan gömbölyű. Hazahoztam a káplán úrnak, hogy determinálja: meg a botanikus könyvből, azt mondta, hogy az a gyümölcs, Linné szerint: „cucurbita aurantia”.
– Hahaha! No majd előkeressük a napkeleti virágnyelvből, hogy mi titkos jelentése van a cucurbita aurantiának? – monda Fanfan.
– A betegséget tehát már megismertük, most lássunk a remediumok után – végzé be Don Juan.
– A legifjabb doktor nyilatkozik.
Ez volt Albino.
– Hát én az ilyen esetnél legjobb gyógyszernek találom a philtrát. Makacskodó szobaleányoknál, rátartós parasztmenyecskéknél ez a legbiztosabb szer. Nálam mindig van készletben. Az, amit Bánk bánban rekommendál Biberach Ottónak. Már akkor ismerték. Melindának is meghasznált. Egy késhegynyi por belőle abba a tejbe keverve, amit a Böske a Styx szigetére hord reggelenkint, s a hatás kétségtelen. Nem tudom, mit ijedsz vissza tőle, Gil, ha a káplán serébe bele tudod keverni az ópiumot? Én ezt tenném.
Az a fehér hajjal, bajusszal és szemöldökkel kirajzolt ábrázat olyan hüllői hidegvérrel tudta előadni ezt az átkozott jó tanácsot.
– Ez nem ér semmit, bajtárs – mondta Don Juan – a tejet nem maga szürcsöli fel az imádott tündér, hanem megfelezi az anyjával; a te philtrádtól a vénasszonyt érné utol a bolondság, s a mi Gil Blasunk szépen járna vele, ha a szerelmi találkozónál egy fogatlan vén banya ölelő karjai ejtenék fogságba. Különben is ez már criminalitás.
– Hisz nincs nálunk még behozva a Code Napoléon.
– Szóljon a másik doktor.
Fanfan már nem volt ilyen materiális méregkeverő, neki romantikus cudarkodásai voltak.
– Én azt a tervet ajánlanám, hogy álcázzuk mi hárman magunkat rablóknak, rohanjuk meg a Styx-szigeti házat, akkor aztán a vadleány sikoltozásaira siessen oda Gil Blas fegyveres kézzel, futamítsa meg a rablókat, tüntesse ki vitézi bátorságát, s akkor aztán a megszabadított ártatlanságtól nyerje el a hála megérdemelt díját.
– Köszönöm szépen az ajánlatot! – kiálta fel tiltakozó hangon Gil Blas. – Hogyha én egy madarat akarok elfogni, küldjek érte három macskát, s aztán azoktól vegyem el. Hiszen ha be lehetne jutni a Styx-szigetre, volna énnekem sokkal jobb eszmém, amit ki tudnék dolgozni. Mert ez a leány nem az a genre, ami a szobalányok meg a parasztmenyecskék; ezt ideálisan kell meghódítani. Ha én odajuthatnék hozzá, mikor egyedül van, hát legelőször is azon kezdeném, hogy megnyerjem a bizalmát, odaadnék a kezébe egy pisztolyt, hogy ám lőjön vele keresztül, ha erényét megsértem.
– A pisztoly természetesen nem volna megtöltve? – vágott közbe Don Juan.
– Annyi esze volna a pisztolynak. Akkor aztán elmondanám neki, hogy mennyire imádom: nála nélkül nem élhetek. Elpanaszolnám, hogy milyen szerencsétlen vagyok. A szüleim akaratom ellenére választott mátkához kényszerítenek. Én azonban inkább megölöm magamat, mint hogy erre a házasságra engedjem magamat kényszeríteni. Azzal megmutatnám neki a rám erőszakolt menyasszonynak az arcképét: egy büszke szépséget fekete hajjal, délceg nyakkal és vállakkal, pompás öltözetben. Ez nekem nem kell, inkább a halál! S azzal ott szemei előtt tépném széjjel a gyűlölt főúri ara mellképét apró darabokra. Akkor aztán elővenném azt a másik arcképet, azt a szőkét, a hófehér ruhában, amit én magam rajzoltam az én ideálomról, emlékezetből, s azt zárnám a keblemre a medaillonomba rejtve. Ez hatna!
– Patvart is! De hát hogyan van! Tudsz te arcképet rajzolni?
– Dehogy tudok. A mamának jár a „Moniteur de la mode”, amihez igen szép képek jönnek, a barna egy bálkirályné, a szőke meg egy bérmálásra készülő bakfis: onnan nyírtam ki ollóval.
– Milyen szép talentum! – rnagasztalá Don Juan. – S ennek kell itt Pontaligeten elrejtve maradni!
– Kezdetnek ez is jó – véleményezé Fanfan –, de hát mondd meg, mi akadályoz ebben a regényes tervedben?
– Mi? Mi! – dünnyögött GiI Blas – az az átkozott pokolsár, ami azt a szigetet körülveszi. Ha a csapóhíd fel van húzva, emberi teremtés oda be nem mehet még télen sem, mert a pálinkafőzőből odavezetett moslékvíz nem engedi a posványt úgy befagyni, hogy az ember bele ne szakadjon. Átúszni pedig – köszönöm szépen; hisz akkor úgy néznék ki, mikor kijövök belőle, mint egy tengeri szörnyeteg, derékig zöld a békanyáltól, azon alul fekete az iszaptul. Ez nem volna első bemutatáshoz való álcázat.
– Azt gondolná, hogy béka vagy!
– És még a parfüm hozzá! – nevetett a két nagybátya.
– Csendesen csak, uraim – rendezé a konzíliumot Don Juan. – Mindjárt megtaláljuk a kellő arcanumot. Tehát az a punctum saliens, hogy a tündérnek a kakassarkon forgó kastélyát éppen azon bűzös tömpöly védi minden megtámadástól, amely annak elüldözésére volt oda koncentrálva. Hát hisz ez a Kolumbus tojása. Mit tett Kolumbus, hogy Amerikát fölfedezze? Hajóra ült, s átevezett.
– Igaz biz az! – erősíték a doktor urak.
– De hol veszem én a hajót? – nyűgösködék a páciens.
– Hát nem vagyok-e én itt? Én leszek a te Sant-Angelód. Mi hárman segítünk neked a nagy óceánon való expedícióhoz. A te dolgod aztán felfedezni az újvilágot.
– Hogyan? Hogyan?
– Nagyon egyszerű a dolog. Ugyebár a halastón ott vannak a sandolinok, amikkel regattát szoktunk rendezni? No, hát egy ilyen sandolint éjszaka kihúzunk a partra, mi négyen a vállunkra vesszük; nem nehéz az: átcepeljük a Styx-mocsár sima tükrére, Jason beleül egyedül, s a zöld békalencsével bevont tengeren keresztül átevez Colchisba az aranygyapjúért.
– Bene, bene, benissime! – kiáltának a tudós doktorok. – A páciens pedig hálakitöréssel omlott az ordinariusa nyakába.
– Most már igazán látom, hogy te vagy az én jótevő géniuszom!
– Eszerint csak azt kell megtudni, hogy mikor megy el hazulról az öreg „cirmos”.
– Éppen ma reggel ment el: a Böske most súgta meg a kertben. Egy horgacsolt paplant vitt el magával, ami csak most készült el; amíg a kijátszó íven mind a kilencven szám meg lesz rakva, eltelik három nap, addig haza nem jön.
– Tehát ma este találka a hattyúháznál, pontban éjfélkor. Igazítsuk össze az óráinkat.
– Éppen akkor jön fel a hold.
– Aztán ma este dupla késheggyel fűszerezd meg a káplán úr seradagját.
Jó volt befejezni a konzíliumot, mert a Grand Mogul visszatért a vadásztársasághoz.
