XVI. Emmanuel
XVI. Emmanuel
– Bálványom! – sugá Decebál a felesége fülébe – siess újra öltözni, mindjárt jönnek az úrasszonyok. (Meg volt rettenve, hogy ha valaki a vendég urak közül fennhangon találja elolvasni a táblára írt nevet, akkor egyszerre kiesik a világ feneke!)
Ez a téma azonban képes volt más irányba ragadni Sára asszony figyelmét. Öltözni! Harmadszor öltözni a mai napra. Ez volt az ő gyönyörűsége. (A lakodalma napján négyszer öltözött estétől kivirradtig.) Fölkelt a helyéről, diadalmasan mutatva a leírt névre, s a jobbján ülő alispánhoz dicsekedő szót intézve:
– No ugye? Milyen szépen leírta az én Emmácskám a nevét! Még milyen nagy farkat is kanyarított utána! – Amihez az alispán nagyon furcsa képet csinált.
Azzal magára hagyta az urakat a kecses háziasszony, öltözőszobájáig kísértetve Bakala Peti által; s útközben utasításokat véve tőle, melyik coiffure fog illeni a következő toilette-hez?
A szobából kirohant gyermek után senki sem kérdezősködött. Az, miután megtette a huszárvágást, lesietett a kertbe, s bevette magát a Tűzhalom szőlőlugasába, ott a sűrű levélfal mögött elbújt. Csak egyfelé volt nyitva előtte a lugas, ezen a nyíláson át végigláthatott az egész rónán, amit nagy távolból felemelkedő kék hegyormok rekesztenek be. A halomra feltűzött mérnöki pózna kétfelé vágja a délibábos képet.
Úgy szeretett volna innen elfutni!
Csak tudná, hová? Merre? Meddig?
Hiába van a lánc aranyból; csak lánc az azért! Egész lelke érezte ezt a bilincset.
Szívét megnevezhetlen vágyak hevíték, s ellenségének tekintett mindenkit, aki azoknak az útjában áll. Álmodott egy olyan világról, aminek mindaz ellentéte, ami őt itt körülveszi. Ettől pedig meg volt csömörölve.
Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vízbe akarnak fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásért; s nem hasonló, de még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?
Nem szeretett senkit! Ez még nem olyan nehéz szó, mint az a másik: nem becsült senkit. Megítélte az apját és az anyját. Hisz azok sohasem is titkolták előtte a saját hibáikat; hát még egymáséit?
Ennél a háznál mindenkinek volt valami bolondsága, amit aztán ki-ki arra használt, hogy mikor a rosszaságát szemére vetik, a bolondságával védelmezze magát. Régóta jegyzi ő ezt már.
A mai nap csordultig tölté a poharat.
Először látta azokat az ismerős nagy embereket lélektelenül elfutni egy gyülevész elől, akikben, ha semmit mást, a hősi bátorságot bámulta eddigelé. Bámulta dicsekedő nagy beszédeikből. Ha azokat hallgatta valaki, azt hitte, a fél világot fogják meghódítani. Aztán elég is volt nekik hét falu parasztnépe. Még az apa is! Hogy mutatta két fejedelem nevét: Thonuzóbáét és Decebálét – a hátán!
Azután végighallgatta ennek a felgerjedt, haragra lobbant, ismeretlen (eddig alvó) szörnyetegnek a jajkiáltását, a jobbágynépét, ahogy elpanaszolták, keresetlen szavakban száz meg száz év óta hegyekké nőtt méltatlanságaikat, a jobbágyot hozzákötötték a röghöz, s most azután megmozdult a rög, s urainak fejéhez röpült.
Akkor aztán egy bölcs, igazságos ember szólt hozzájuk, szívből és észből. Olyan volt az, mint mikor a napsugár szétoszlatja a ködöt. Egy új, boldogabb kor paradicsomába engedte őket betekinteni. A durva parasztnép bárdolatlan elméje megértette e képet, hát azé a gyermeké ne értette volna-e meg?
Aztán milyen nagy hatalma van a szellemnek a durva erő felett!
Íme, egyetlenegy embernek a szava visszatérítette az útjából azt a forgószelet, amit fegyveres csapatok meg nem állítottak volna.
A tudomány, az ész közibe lépett a csatára felállított hadseregeknek, s elintézte a százados perpatvart – egy cirkalommal.
S aztán mikor minden embernek a szíve tele volt örömmel, akkor ez örömnap emlékére emelt halmon megkínoztak egy parasztgyermeket.
Miért? Azért, mert paraszt, azért, mert gyermek.
Vagy azért, mert legjobb tanuló; vagy azért, mert ő szereti?
Óh, ha azzal a bottal, ami az ütésben kettétörött, mind valamennyinek adhatott volna egy ütést, aki ott nevetésre húzta szét a pofáját.
S még az ősi szokásokra hivatkoztak, még a hagyományos ceremónia színét adták a meggyalázó kínzásnak!
Hát aztán mit csináltak?
Ettek, ittak, áldomásoztak. Olyan emberek, akik egymást, mikor a másik távoli van, nyíltan szidják, rágalmazzák, most hogy köszöntik fel kiloccsanó pohárral, s danolják, hogy éljen a barátság.
Mindenki hazudik mindenkinek.
Az ő gyermeki ajkán meg nem jelent a hazugság soha. Inkább meg hagyta magát veretni, mint hogy valamit eltagadjon, amit tett, s soha semmi fogsággal, koplaltatással rá nem bírhatta senki, hogy egy jó szót mondjon annak, akit szívében nem szeret, – és ezek a nagy hatalmas emberek hogy nyalják egymást! Mintha nemesi mentékbe öltöztetett inasok volnának. A korhelyt lángésznek, a pimaszt karakternek, a tékozlót nagylelkűnek nevezik; aki jó kártyás, azt nimbusz veszi körül. Dicsérik egymásnak a latorságait, s dicsekesznek a magukéval.
A legvisszataszítóbb látvány volt előtte a saját apjának a mai magaviselete – az asztalnál.
Szemközt ült vele Rézkuthy úr, a homo regius.
És az a Tanussy Decebál, aki a hősök, a hadvezetők mintaképe, hogy magasztalja Rézkuthy úrnak a haza és közügyek körül szerzett érdemeit! Hogy iparkodik neki kedvében járni. Részvevő méltatlankodással kérdezősködik nála a múltkori szörnyű megbántás részletei felől (mintha nem ő tudná azokat legjobban). Nagyon helyesli, hogy a királyi biztos úr olyan szigorúan veszi a vizsgálatot; mert az a sértés nagy megtorlást érdemel! S még aztán azt is megkérdezte tőle, hogy nem került-e meg őnagyságának az akkor gonoszul elrabolt Lipót-rendje szalagostul? Hogy nem! Ez mégis szörnyűség!
Pedig hisz az a Lipót-rend ott van Sára asszony szekrényében; az apa maga hozta azt haza; az ő markában maradt az.
Ennek a históriáját elbeszélte Bakala Peti Sára asszonynak, Sára asszony, szokás szerint, Dorkó nénőnek, Dorkó nénő meg aztán rendes módon az ő Emmácskájának.
És a „fiúnak” hallgatni kellett, hogy az apja micsoda képmutatással faggatja e bűntett adatai felett a megkárosultat, s segít annak szidni a tett elkövetőjét.
Óh, mint szeretett volna visszaszületni ebből a világból! Egyszerre nagy bömbölés riasztá fel. Mintha az ótestamentumi behemóth szabadult volna el, olyan ordítástól zengett fel a liget. Horkázi úr tört a bokrokon keresztül, egész falka, délutáni sziesztáját tartó gyöngytyúksereget verve föl maga előtt.
– Hol van az a pacinaciták ivadéka? Hol vagy, te dobroc ördög? Nem láttátok azt a Jancsi kölyket? Hadd vágom ketté, mint őseink az áldozat-kutyát, egy kardcsapással! Hol vagy, te pribék? Te locsperdi! Te himpellér! Te kákompilli! Mozsárban törni való áruló!
Ez a Jancsit keresi halálra.
Emma könnyen kitalálhatta a haragjának az okát.
Amint a mérges haruspex tovább csörtetett a bokrokon keresztül, saját lármájával figyelmeztetve az űzött vadat, nemsokára előkerült az a bokrok közül, csakugyan ott volt elrejtőzve egy szénaboglyában. Meglátta a Tűzdombon Emma piros ruháját, s odasietett hozzá.
– No, te szép dolgot csináltál odafenn! – mondá Emmának.
– Mit? Azzal, hogy leírtam az igazi nevét?
– Azzal bizony. Mikor leírtad azt a szót a táblára, én onnan néztem a benyílóajtóból, mintha csak a tüzes mennykő csapott volna le a sarkamban! No, most vesd el magad, Jancsi! Tudtam, hogy egyszerre kitalálja, ki tanított meg téged erre a szép tudományra. Most már nekem aztán ennél a háznál nincs több maradásom.
– Magam is azt hiszem – mondá a bajtársa.
– Különben sem maradnék én itten, ha tejben, vajban fürösztenének is, a mai megcsúfolás után. Megvertek gyalázatosan, mint egy tolvajt, az egész nép láttára. Én innen elbujdosom.
– Nagyon jól teszed. És hová fogsz menni?
– Elmegyek Debrecenbe a kollégiumba. Leszek mendikás. Koplalok, amennyi belém fér; de több kezet nem csókolok ez Isten világán senkinek!
– Derék fiú vagy!
– Ezt a ruhát sem viszem ám magammal, ne gondold. Szép új ruhával ajándékoztak meg a mai dicső napra, s aztán felszentelték rajtam. Nem! Ennek az emlékezetét nem hordom magamon. Itt hagyom nekik! Oda teszem le a küszöbre.
– Nem azt teszed vele. Hanem nekem adod. Majd én veszem azt fel.
– Mit beszélsz?
– Azt, hogy meghalt már Emma kisasszony, el is van temetve szépen. Azután, hogy te elfutottál, utánad a táltos; én meg az anyám kívánatára a magam nevét is felírtam a tábla túlsó oldalára.
– Micsoda nevet?
– Azt, hogy „Emmanuel”!
– Hüh! Hisz az olyan, mintha a puskaporos hordóba dugtad volna az égő gyertyát. Mi lett belőle?
– Még semmi sem. Az anyám előtt még titok, amit a betűk rejtenek. Az apám vállat vont, de nagyon meg volt döbbenve, sietett az anyámat az öltözőbe elküldeni. Most ez holnapig abban marad. Senki sem beszél az én híres examenemről semmit. Már kezdenek megérkezni a vendéghölgyek és ugrifüles gavallérok, az urak leülnek kártyázni, egy banda vándorkomédiás fogja magát produkálni a színházteremben, azután a táncteremben hozzáfognak a dáridóhoz, az eltart kivilágos kivirradtig; reggelre minden cseléd holtrészeg lesz, úri és női vendégsereg aludni megy; az anyám ilyenkor nem törődik velem, a redőnyöket lezárják, csak délben ébred fel; olyankor haragos, fejfájós, senkit sem enged szóhoz jutni, s mikor aztán nagy délután rákerül a sor az Emmácskára, hol jár már az akkor?
– Barátom! Mit gondolsz? El akarsz szökni a szülőidtől?
– El én! Akárhová. Mindegy. Ne is mondj ellene. Látod, én sem marasztaltalak egy szóval sem, hogy ne menj el, tűrd el azt a kis verést, amit kaptál s amit még kapni fogsz. Nem fáj az a parasztnak! Lásd, milyen jó dunnás ágyban alszol itthon! Ugye, Debrecenben a kollégiumban nem vetnek a mendikások számára tollas ágyat?
– Nem bizony; hanem télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, ki-ki ráfekszik az egyik fülére, s a másikkal meg betakaródzik.
– Hahaha! És nem vakargatja a Dorkó asszony a lábacskáit, hogy jobban elaludjék?
– Nem bizony, hanem mikor legjobban aluszik a mendikás, s az öregdiákja megszomjazik a „pátriában”, lejön, felrugdossa az álmából: „Itass meg, skalapca!”.
– Hahaha! „Skalapca!” Így híják a mendikást! Hát nem „Emmácskám, Tubácskám, egyél még, angyalkám! Marcafánk, piskóta, szopóka-nyalóka, miből kell?”
– Hehehe! A bizony „semper leves” egy tányérral mindennap; meg egy „pikó” hozzá. Aztán az a boldogabb, aki valami csínyt tehet vele, s ha panaszra megy miatta, megtépik a haját. Hanem van esze a mendikásnak, olyan kurtára nyírja le, hogy körömmel sem lehet belécsípni.
– Jaj, de derék! Ugye te is olyan simára fogod lenyírni az én hajamat?
– Hűh! Én? azt a hajat?
– No, hát nem nyírod. Majd lenyírom én magam. Ha grádicsos lesz, annál jobban illik az a mendikás fejének.
– Ezt a gyönyörű hosszú hajat.
– Az ám. Ezt a kisasszonynak való hajfonadékot. Majd odafektetem szépen az ágyamba, a vánkosomra, a piros rokolyám mellé. Itt nyugszik az Emma kisasszony, legyen neki könnyű a föld.
– Jaj, ne tréfálj!
– Mikor mondom!
– Ne tedd azt, barátom. Énnekem, akárhová hányódom, vetődöm, egyforma a sorsom. Nem vesztek el semmit. Legfeljebb éhezni, fázni fogok; ezt pedig megszokom. De te mennyit hagysz itt!
– Kevesebbet, mint amennyit kapni akarok. Itt akarom hagyni ez az énemet, akit utálok, s fel akarom találni azt a másik magamat, akit szeretnék becsülni! Ne feleselj velem, mert hátba ütlek, s abból megtudod, hogy igazi mendikás társad vagyok.
Az elébbeni ordítozás megint közelebb jött.
A Jancsi futni akart előle.
– Maradj, te gyáva! – riadt rá a pajtása.
– No, Emma.
– Ne híjj engem Emmának. „Manó” a nevem mától.
– Ha meglát itt bennünket.
– Hát lásson meg. Jöjjön ide.
(A lugasban voltak jó hosszú tölgyfahusángok.)
– Hogy híják a mendikások az ilyen nagy botot?
– „Gerundium.”
– No, hát felkapunk két gerundiumot, s aztán majd meglássuk, hogy nem ér-e többet két mendikás egy vaskalaposnál?
És bizonyára jól járt Horkázi úr, hogy a fátum beleelegyedett a tragédiájába, mert ez a két vásott siheder még csúffá tette volna. De hát vigyáz Ormuzd a maga amsaspandjaira.
– Hohó, táltos atyám! – kiabált az ambitusról két tenyeréből szótülköt csinálva Bakala Peti. – Áll a ferbli!
S ez a szó rögtön félretérítette a parabolájából a nekilódult üstököst. Haj, a ferbliasztal, az az éltető nap, melyhez visszatérnek a világűrben bolyongó égitestek.
Azzal hóna alá csapva a barkócabotját, eldörmögé magában az utolsó szittya áldást.
– Hiszen téged majd megkaplak én előbb-utóbb. – Hány sántával? – kiáltá vissza a hívogatónak.
– Öttel!
– Ez volt a szent szám az őskazaroknál!
Azzal elsietett diadalai mezejét elérni.
Az ötsántás ferbli az ő dogmájának sarkpontját képezte, mégpedig, hogy a makkfelső a preferentiás sánta, aki még a forhand ellenében is „visz”.
Haj, sok szép van ebben az ősi vallásban, ha azt az ember kitanulta.
Néha az egész esztendei fizetése ráment egy ilyen áldozatra a derék táltosnak.
Siessünk az áldozathoz, ne epedjenek a hívek.
A két gyermek magára maradhatott, tovább főzni az általános megszökés tervét, amíg az urak és asszonyságok vígan mulatoznak a kastélyban, hajdúk és parasztok még vígabban.
