XL. Esküvő a fűzfa alatt
XL. Esküvő a fűzfa alatt
Egyéb baj nem történt ott, mint amely rendesen meg szokott esni a kezdő vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a lövöldöző jobb kezének a mutatóujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel, s aztán hangosan dalolni hozzá: „Megvágtam az ujjam, de nem fáj. – Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele, gyógyíts meg; – Kedves, édes rózsám, csókolj meg!”
Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evezőlapátok ütnék a távolban a taktust hozzá.
Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját. Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz gyermeket, aki soká elmarad a háztól, s késő este veti haza.
– Lesz neked „kapsz”!
Nemsokára feltűnik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak, abban csak két férfi sziluettje látszik. Az egyik evez, háttal van; mégis ráismernek. – Hogy dobog a szíve, mikor azt meglátja! Pedig még csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint egy gép. Abba is idő telik, amíg a csónak odáig ér, ahol ki lehet kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat két evezős hajtja, azok a segédmunkások.
Manó a kormányosára bízza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejcsbokrok közé, a cuppanó pázsitba.
– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! – kiált eléje futva Lizandra. – Hát ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.
S nagyokat füttyentett a kezében suhogtatott fűzág!
Manó aztán szép engedelmesen odatartotta neki a hátát.
Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról, s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve. Kacagott és tapsolt a pajkos tettének.
De nagy hamar sírás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak, mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske megszúrta a kezét, amit egy hangos „Hüh! Aki a Pilátusa van!” jelzett nála hevenyében.
Akkor aztán odatérdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen; megcsókolták azt a szúrás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle, azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz cselekedeteket: „Ugye, a lábadat is megütötted?” Nem hagytak neki békét addig; amíg rá nem mondta, hogy megütötte; akkor aztán Éva felkapta Ádámot az ölébe, s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögtetve: „Megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.” Manónak mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a földre. Akkor aztán, hogy bebizonyítsa, mennyire épek a lábai, vissza akarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őzgödölye; cicázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy fogja.
– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! – dörmögé Mántay Móric, kiszedve a ladikból a hosszú bádogszelencéit. Manó elszaladt már.
Végre mégiscsak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette Lizandrát a karjára, s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, akiknek minden izma, idege, teste, lelke olyan, amilyennek az Isten megteremté! – Egy darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, ahonnan még nem kergette ki a lángfringiás angyal az ősemberpárt. Meglehet ám, hogy csak azért nem, mert itt még nem ízlelték a „jónak és gonosznak, tudásnak fájának gyümölcsét”.
Hanem ekkor Manónak a szeme akadt meg Lizandrának a bekötött ujján.
– Hát a te drága kezedet mi lelte, angyalkám?
– Hazudjak, vagy igazat mondjak?
– Tudod, hogy a hazugságért megverlek.
– Hát a puskának a ravasztakarója vágta meg.
– Te lőttél!
– Nem hallottad a lövéseket?
– De igen. Azt gondoltam, azok nekünk szólnak.
– Azok másnak szóltak!
– Ugyan, mit lőttél?
– Igazat mondjak?
– Ha hazudsz, közel a tenyerem!
– Hát mit lőttem? Két farkast lőttem.
Pács! Már hangzott is a fenyítő tenyér.
No, hát picspács! – felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról visszafizetve a kapottat.
– De most igazságtalanul ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom, hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.
– Jajaj! Esküszöm, hogy három farkas volt, csak ne tépd a szakállam.
– Szakáll is ez?
(Igaz, hogy csak amolyan pehelyféle volt.)
– Hát mondd, hogy hiszed!
– Hiszem! És viselni fogom a bőrüket kacagánynak, azt is felfogadom.
– Csak te kacagj!
A jó paprikás halászlének a szaga már messziről illatozott eléjük.
– Nézd csak! – mondá Lizandra – itt egy tuskó az útban, vigyük oda a vacsorához pamlagnak.
Azzal megfogták ketten kétfelől a nehéz faderekat, s elkezdték a tüzelőhelyig cipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogyne erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő odaérkezik, és segít!
Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb lett az arca az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a hárman.
Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki műszerekkel, a táblás tokokkal; a háromlábú kukucskálóval, s más afféle ördöngös szerszámokkal, amiknek a mesterkedéséből fog az a csuda kikerülni, hogy ahol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized múlva arany búzakalász tengere veti fel kincseit, s ahol most lélekvesztővel járnak a vizeken, ottan vasút… (Hohó, megállj, Pegazus! Hippogryph! Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sín is luxus, ki a bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza keréktalppal?)
Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre telepedtek; a „háziasszony” osztotta nagy fakanállal mindenkinek a piros halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, amit a hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemencét hozzá Mántay készítette a parti padmalyba.)
Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal („alamáziának” nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné maga a szagátul lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le, s annak a tányérjából torkoskodott, s kínálgatta még egy szép falattal, még egy pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jóllakott, s kedves egészségére kívánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta, eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üvegpoharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésül a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felcihelődnek, nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajításnyira levő gunyhóba szállítsák, amelyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül marad; Lizandra még a parázsnál sürög-forog, s egy kis idő múlva ott párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, mégpedig tejeskávé, Mántay álmainak paradicsoma.
– Hát ez mi az Isten csodája? – kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és szagláló érzékeinek hitelességén. – Tejeskávé?
– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! – kiált fel Manó. – Azok teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába, s azon keresztül megfejik a falu teheneit.
– Hát azért sem vagyok boszorkány – feleselt Lizandra. – Mert én azt a tejet valóságos tehéntől fejtem ki, mégpedig bivalytehéntől.
– De hát hol vetted te azt a tehenet?
– Hol vettem? Az Isten adta. Ugye, ezt sem hiszed? Ugye ez is hazugság? No, hát gyere oda a gunyhó mellé, hadd verem oda hitetlen orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, amit látsz, hanem redves fa.
A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az eltagadhatatlan emlősállatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nekik is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiómáján.
De nagy hirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, ami a kunyhók felől támadt:
– Üsd fejbe! Csapd agyon!” – kiabáltak a munkások; nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendóciával hoztak rudakra fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre:
– Ott volt a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit, mert az állkapcája már el volt lőve.
– No, ez az egyik farkas, amelyiket meglőttem – monda Lizandra szelíd, csendes hangon.
Minden ember a meglepetés bámulatával tekintett rá.
– A másik ott fekszik a bokorban. Félrehúztam, mert nagyon csúnya volt.
A munkások azt is megtalálták a vérnyomon.
Manónak jegesedni kezdett a vére.
– Hisz ez rettenetes dolog!
– Dicsőséges egy asszony! – kiálta fel Mántay Móric.
– Hát mit szörnyűlködöl most? – szólt vállvonva Lizandra. – Nem elmondtam első szóra, hogy két farkast lőttem? Idejöttek; ezt a bivalytehenet üldözték; én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a tehén. Te viseled a farkasbőrt kacagánynak.
S azzal elkezdett csúfondárosan kacagni.
Manó pedig odaomlott a lábaihoz, s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá sűrű csókjaival.
A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt, hím és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte a tenyereivel.
– Csoda asszony! Valóságos amazon! Férfitól is mesterlövés volna!
A munkások éljent rivallkoztak.
– Le kell húzni az irháikat! – parancsolá Lizandra. – Az én uram azt fogadta, hogy viselni fogja kacagánynak.
– Fogja is! – kiálta Mántay. – Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna, viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!
– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől – rebegé Manó, s igazán reszketett. – Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.
– Ebben igazad van – szólt Mántay. – Erre az egyre nem gondoltunk, mikor ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a farkas nem támad emberre. De jövőre mégse kísértsük az Istent. Te itt maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.
Manó egészen eltakarta volna, ha lehete, a tenyereivel, karjaival a kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, amiben az forgott. Lizandra pedig dicsekedve kiáltozott:
– De hát nem az Isten adta-e nekem ezt a tehenkét? Nem megszolgáltam-e?
Ünnepélyesen elismerték, hogy ez bizony teljesen jogos szerzeménye.
– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van mindennapra való tejünk.
– Praktikus egy genie! Micsoda talentum! – magasztalkodék Mántay Móric – egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam, Manó!
– De ugyan egész Európában sincs! – tódítá Manó hévvel.
– De ezen az egész planétán sincs! – emelé a mérnök cubicus elevatióra a dicsőítést. – Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, amiben a mai nap emléke fennmaradjon. Írt be a mappánkba. Legyen ennek a helynek a neve „Asszonyvár”. Ha lehet „Leányvár”.
Az elnevezés ünnepélyesen elhatároztatott.
– Negyven esztendő múlva város lesz ezen a helyen!
S beírták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e nevet: „Asszonyvár” lobogó tűzfénynél.
– No, még egy pohárral ebből a kávéból. Amíg a tűz elhamvad.
Mántay Móricnak nem kellett biztatás; amíg a munkások a farkasirhával elkészülnek, ottmaradt a tűznél, s elkezdett mesélni. Igazán mese volt. Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni, dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, amikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban, mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok élni. Közönséges, mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele megelégedve, továbbálmodjátok a végtelen álmot!…
Nagyot fordult már a Göncöl szekere hetes csillagképletével, mire vége lett az áhítattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a fejecskéje ott a Manó ölében, talán álomnak is adta már magát.
– Menjünk már aludni – mondá a mérnök.
Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem ahelyett az ég csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany íveiket a sötétkék égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség; az odvas fa nedves pudvája világít, mintha foszforos volna. Ez a hálószoba megelőzte Edison találmányát.
Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek egymástól.
– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni – szólt Lizandra Manónak. – A fűzfát teleszállta a sok halászsas; tán jó volna őket elriasztanod, egypár lövéssel. Különben még rád esik valamelyik.
Mántay erre a szóra bámulva fordult vissza. (Már menőfélben volt.)
– Hát ez micsoda? Te odafenn hálsz a fán? Manó fiam.
– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet húzok rá gyékényből, meg szúnyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.
– Pompás, akinek pompás! De hát az asszony?
– Az övé a gunyhó.
– Hát te nem férnél el abban? A feleségeddel együtt?
– Hiszen még nem feleségem.
– Hogyhogy, fiacskám?
– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb diszpenzáció kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az nekünk mind nincsen. Tehát várunk, amíg mindez meglesz.
– S addig te a fa tetején hálsz, az életpárod meg a kunyhóban?
– Hát így egyeztünk; – azért közel vagyunk.
– Mint Alnufusz herceg az „Ezeregyéjszakában”, aki az éles kardot odafektette maga és a menyasszonya közé.
– Éppen úgy, apám.
– De fiam, ami a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában. Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.
– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni; de ki tud papot teremteni?
– Tudok én azt is – szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után kiáltott: – Héj, atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű lapos bádogtokot, aminek gömbölyű dudorodás van a tetején, azután jöjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok.
Manó nevetett, mint aki tréfát vár ebből. Lizandra remegve húzódott hozzája, mint aki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.
– Hát gyertek ide, gyerekeim – szólt Mántay –, hadd magyarázom meg nektek az ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá, Manó, mikor még Emma voltál, aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem, hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni. Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem, azután a jogászságra tértem át, cenzuráztam is, ügyvédi oklevelet is kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van; elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam: valóságos felszentelt lelkipásztor-bojtár, s egy álló esztendeig kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom mind az oklevelemet, mind a hajdan viselt selyemstólámat. Itt vagyok én! Hacsak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy senki fel nem oldoz.
Manó még mindig kacagott; de Lizandra már szeretett volna elszaladni, ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.
– Hozzátok már hamar azt a bádogot! – kiabált Mántay.
– De apámuram – szólt elkomolyodva Manó. – Én nem vonom kétségbe a kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is utunkban vannak.
– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal összeesketlek, soha semmi Szentszék, vicispán azt meg nem másíthatja; ha diszpenzáció, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám; engem büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az „asszonyvári” eklézsia papságábul: holtig való káplánságra ítélnek. Peregrinus leszek! Hahaha! De tirajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom. Soha igazabb áldás még ki nem jött pap szájábul, mint amilyennel én elbocsátalak titeket!
Az öregnek megteltek a szemei könnyel.
Erre aztán Lizandra is sírva fakadt, s odaborulva Manó keblére, jólesett neki a kedvese arcát könnyeivel beharmatozni. Megjött azonban a bádogtok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyemstóla is. Azt felkötötte a nyakába Mántay Móric.
Aztán fáklyákat gyújtatott.
– Kálvinisták vagytok valamennyien, ugye? – kérdé a munkásoktól.
– Igenis, magyar valláson vagyunk.
– No, hát akkor válasszatok magatok közül kurátort. Jó lesz Pados András uram?
– Nagyon jó lesz.
– Megvan az eklézsia! Fogja kegyelmed, kurátor uram, az én káplánylevelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja az eklézsia bizodalmát, amidőn engemet emeritus iratosi káplányt megválaszt lelkipásztorának.
Egyhangú volt a megválasztás.
– Van hát már eklézsia is, pap is, csak templom volna hozzá – jegyzé meg Pados András uram, a kurátor.
– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál különb templom a kerek világon, akit az Úristen saját keze növelt a maga dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda szent fényével, s ideszállítá rá, kik őt magasztalják: az ég szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?
– Bizony jól prédikál tisztelendő mérnök uram – monda a kurátor.
– Nohát, hogy ezt az Isten alkotta templomot a legünnepélyesebb ceremóniával avassuk fel, legelőször is egy esküvőt tartunk benne. Kend, Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.
Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy „De így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne hurcolnák az embert annyifelé”.
Lizandra most már nevetéssel álcázta a megdöbbenését. Manó biztatá, hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.
– Megálljunk még – szólt Mántay, leülve a mohos faderékra, s egy ív papírt közepén összehajtva. – Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. – Hát, leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?
– Én? – szólt nevetve Lizandra. – Hát mit mondjak?
– No, majd én diktálom. „Én, Sáromberky Lizandra (mondd utánam!) móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én bivalytehenemet, két farkasbőr bundámat, meg a tíz ezüst forintomat, amit a vármegyétől kell kapnom a dúvadak füleiért.” Jól van, be van írva. Hát te, vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?
– Testemet, lelkemet.
Az is be lett írva.
– Mármost hát járuljatok Isten színe elé.
Azzal odavitte őket a nagy, terebély fa kupolája alá, kikérdezte őket: „Szeretik-e egymást?”, egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy holtig való fogadást; szépen utánamondták egymás után. – Akkor aztán megáldotta őket.
Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a nevét, aki Asszonyvárott össze lett esketve. Aki kíváncsi rá, most is megláthatja. Ott van.
Olyan komoly dolog volt ez, hogy minden ember sírt mellette.
Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez – hol az ember folytatja a teremtés művét.
A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük az önvilágító odú, előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sasai, és szívükben egy ismeretlen új világ előérzete.
A távolból még hangzott a munkások lakodalmi népdala:
„Adjon Isten lassú esőt,
Mossa össze mind a kettőt;
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök,
zab, szerda!”
………………………
„Ezt szeretem…”
………………………
„Ezt csókolom…”
………………………
Lalla!
……………………
Mossa össze mind a kettőt;
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök,
zab, szerda!”
………………………
„Ezt szeretem…”
………………………
„Ezt csókolom…”
………………………
Lalla!
……………………
