XLI. Egy báli meghívóért
XLI. Egy báli meghívóért
Az idill ott a mocsárlápok között nyugton folyhat tovább. Nekünk szárazföldi lakóknak tudomásunk sincsen azokról a vízi emberekről, akiknek életmódja az, hogy napjaikat a csónak hátán, vagy övig vízben, sárban gázolva töltsék; csíkhalászok, tőzegvágók, bibictojás-keresők, sulyomszedők, gyékényfonók, csatornaásók, sziksófőzők, nivelláló indzsellérek! Kinek volna kedve közöttük ténferegni? Végezzék a dolgukat.
Aztán holmi apró családi ügynek-bajnak háttérbe kell szorulni olyan nagy országos esemény előtt, amilyen volt a bekövetkezett nádorválasztás. Az öreg József nádor, ki egy évvel előbb ülte meg félszázados nádorsága örömünnepét, meghalt, s utána a nemzet rendei legidősebb fiát, István főherceget emelték, szabad választás útján, e második trónra. A nádor volt a kisebbik király Magyarországon. A szép daliás alakot Pest vármegye gyűléstermében avatta fel fényes és hatalmas méltóságába maga az akkori trónörökös, a mostani magyar király: Ferenc József. Haj, micsoda szivárvány lehetett az ott, ami az ezernyi hazafiak örömkönnyeiből támadt, mikor az édes hazai nyelven hallották beszélni a magyar királyfit, először háromszáz esztendő óta, a magyar nádorhoz.
Azután következett a nagy, emlékezetes körutazása István nádornak az egész országon szerte. Egész diadalút volt az. A nemzet minden pártja, minden ajkú népe, minden felekezete eggyé olvadt a lelkesedésben, mint a corynthi nemes érc a tűzben.
Tuhutum vármegyében is nagy előkészületeket tettek a nádorlátogatás ünnepélyére. A főispán hetekkel elébb lement a megye székhelyébe; a termeket feldíszítették, a köznemesség között kiosztották az insurrectionalis réztokos kardokat, hogy egész lovasezreddel fogadják a magas vendéget; a birtokos főurak vetekedtek a pompa emelésében. Klasszi Vencelnek (a pesti híres magyar szabónak) a fiatalság számára készített díszöltönyök hónapokig tartó gondot adtak; az öregek előszedték a pompás viseleteket, amiket apáik hordtak a korona hazahozatalának magasztos napjaiban; fontos értekezések, szakértő tanácskozások folytak megyeszerte az öltözetforma, a gombok, a sujtás, a zsinórzat kérdései fölött; némely úr titkolta a saját leleményét, meglepetést készített; a hölgyek csodát fejtettek ki a népies viseleteknek úrias pompává áttündéresítésében. Minő főkötők, párták, övek, kötények, fűzött vállderekak, menték, subicák kerültek érvényre! Hát még az ősi násfák, kösöntyűk, mentekötők, rezgők! Az egész ország visszaifjodott három századdal.
No, hogy az egész Tuhutum vármegyében a pompás felvonulás babérkoszorúját Tanussy Decebál és a felesége fogják elnyerni, arról még csak kétség sem lehet. A legnagyobb titoktartás dacára is kiszivárgott annyi a közönség közé, hogy Decebál díszhintaját négy fekete mén fogja húzni, ezüstös sallangos szerszámmal, két hajdú díszmagyarban a hátulsó bakon, egy elöl a kocsis mellett; a kocsis lobogós ingujjban, aranyrojtos gatyában. A hintót Sára asszony maga egyedül tölti meg, s olyan drága ruha lesz rajta, aminek a hímzésében négy varróleány vakult meg – félig; a feje pedig olyan különösen lesz frizírozva, hogy olyat csak a régi képeken látni; felfelé tömörített hajjal, amibe, mint egy kalpagba, merészen van beleillesztve a brilliántforgós lengő kócsagtoll bokréta, míg oldalt a gyönggyel hímzett piros „csákó” fityeg le róla. Csak az olyan termethez és archoz, mint az övé, lehet ezt viselni!
Maga Decebál pedig csupa olyan öltözetet fog felvenni, amihez egész históriai emléksor van fűzve. Az a tigrisbőr kacagány Rákóczi nyomában repült valaha, azt a megfeketült ezüst páncélinget, a beleszőtt aranycsillagokkal Bocskay ajándékozta; az a kard ott harcolt Thököly kezében Pétervárad alatt. Sőt még a Thonuzóba aranysisakját is fel fogja tenni; s akkor meglátja majd ország-világ ezt a nevezetes csodát. A nádor is megbámulhatja ezt a versenytársát a Szent István koronájának. Decebál fogja vezetni az egész nemesi bandériumot. Ez kicsinált dolog; s minden tekintetben vívmánynak mondható, hogy a vezérség őreá bízatott és nem Belizárra, az udvarnál grata personára; de viszont az is latba vetendő esemény, hogy Decebál e feladatra vállalkozott, s erre az egy kivételes esetre elfeledte a kurucságát.
(Mi tűrés-tagadás? Biz a férfihiúság semmiben sem enged a nőinek.)
A nádorünnepély előtt már tíz nappal, bízvást el lehet mondani, hogy egész Tuhutum vármegyében senki sem beszélt egyébről, mint a bekövetkezendő pompák látványáról.
Ekkor küldettek szét a főispáni hivatalból a meghívólevelek a nádor tiszteletére tartandó fényes táncvigalomra, amit Ponthay Adalbert gróf fog adni.
Már erről is mesemondás volt, amit a fáma előre híresztelt. Micsoda szőnyegek lesznek a termekben? Mennyi ezüst a buffet-teremben? Hány szakács érkezik Bécsből? Katonai zenekar! Bosco! Aztán huszonnégy pár, egyformán öltözött ifjú és hajadon fogja táncolni az újdivatú „körmagyart”. (Világoszöld Kossuth-dolmány, kettős ujjal, az egyik bő, félig nyitott, rózsaszín atlaszbéléssel.) A debreceni diákénekkar lejön, a szünóra alatt a szózatot énekelni. A terem közepén szökőkút lesz, ami essbouquet-t lövell fel; a hölgyek olyan táncrendet kapnak, ami egyúttal legyező. Azt is tudják már előre, hogy maga a nádor-főherceg is fog táncolni egy fordulót, a vármegye legszebb asszonyával. (A sárga irigység fog el minden hölgyet, ha Tanussy Decebálnéra gondol.) S az a hölgy emlékül egy karperecet kap a nádortul, annak a gyémántokbul kirakott névelőbetűjével. – Az ember alig várja már, hogy jöjjön el az a nap!
Hogy az aranyszélű boríték felnyitását, amely a főispáni meghívót tartalmazta, mindenütt, ahol asszony van a háznál, az senkinek másnak át nem engedi, az bizonyos dolog.
De oly bámulattal senki sem vizsgálja azt át, mint Sára asszony. Hiszen már tud olvasni, nem kell neki tolmács. De akárhogy nézi is, a saját nevét nem találja a meghívóban. Az csupán csak tekintetes Tanussy Decebál követ úrnak szól.
Történetesen éppen ott volt Decebál is, mikor e levél érkezett.
– Mit jelent ez? – kérdezé Sára hebegve. – A meghívón csak a te neved van. Rólam szó sincs.
Decebál elkapta tőle a meghívót; nem akart neki hinni. Látta aztán, hogy igaza van. Csak őt híják magát.
Először elsápadt, aztán lángra gyúlt az arca.
– Ez a legmagasabb gorombaság! – kiálta, összegyűrve a markában az egész meghívót. – Hogy mer valaki nekem ilyen meghívót küldeni? Engem! A feleségem nélkül. Ezért keresztül fogunk esni egymáson főispán urammal! Fogadom azt!
Sára asszonynak először nagy elégtételére vált, hogy Decebált – őmiatta – ilyen felgerjedésre kelni látta; hanem azután megijedt.
– Jaj! Kedves galambom; valami hirtelenkedést ne kövess el énmiattam.
– Óh, nem! A parádé előtt nem, majd azután; de leszámolunk egymással.
– De hátha valami tévedés van a dologban? – szólt Sára asszony, kapkodva a mentő szalmaszál után. – Lehet a cancellistának a hibája, aki a meghívókat írta.
– Óh, nem! Nem az! Szándékosan kikeresett sértés ez; jól tudom! Tudták az emberek, hogy hol találják el az érzékeny oldalamat.
– Hát mit szándékozol tenni?
– Pipára gyújtok az egész meghívással, és magam sem megyek el.
– Hogyan? Nem akarsz elmenni a nádor ünnepélyére?
– Mit nekem a nádor! Tán nekem szerencse, ha őt megláthatom? – kiálta fel dölyfösen Decebál –; ha nem leszek ott, bizony jobban meg fognak látni, mint ha ott lennék.
– De nekem ez nem vigasztalás – szólt síránk hangon az asszony.
– Ne búsulj! Majd ha én leszek Pannonia királya, én sem hívom meg az estélyemre a Habsburgi grófokat.
– De én nem akarok addig várni, amíg te a Pannák királya léssz; hanem azt akarom, hogy a nádori bálba meghívót kapjak. Nekem az után járj! Az egész világ azt várja, hogy ott legyek. A palatinus velem akar táncolni. Minden ember tudja már, hogy hogyan leszek öltözve; ha ki kell belőle maradnom: annyi, mintha csak a koporsóba fektettek volna. Én ott akarok lenni! Érted?
– Én pedig nem fogok ott lenni! Kimondtam. Még ma, még ebben az órában elmegyek egész fitogatással Erdélybe medvevadászatra.
– Hová akarsz te menni?
– Megmondtam. Ahol a medvék tanyáznak.
– Nem eresztelek! Nem szabad engem itt most szégyenszemre elhagynod. Ha olyan szerelmes ember vagy, most mutasd meg! A feleségedről van szó! Bizonyítsd be, hogy te vagy a kiskirály Tuhutum vármegyében. Piha! Egy Tanussy Decebál feleségének kell-e visszafordulni a tanusvári megyeház útjából, mikor az egész megye minden nemesasszonya, leánya hivatalos oda? Hát férfi vagy te? Aki elszaladsz világgá, ahol egy kis ellenkezést találsz. s otthagyod az asszonyodat a piac közepén a nevetők gúnyjának?
– Majd megmutatom én, hogy bosszút tudok érted állni; de most annak nincs ideje. Hisz csak nem adhatom Zách Feliciánt. Eltávozásom vegyék hadizenetnek.
– Hát legalább maradj itt. Ne menj sehová.
– Ha itt maradok: embert ölök.
– Ismerlek! Látom a lelkedet! Nemcsak nem bánod ezt, de örül a lelked, hogy elfuthatsz tőlem! Hogy ürügyet találsz, kapsz a haragon, belelovaglod magad a büszkeségbe, csak azért, hogy sorra járhasd megint az erdélyi szeretőidet, ahányat otthagytál. Ismerem jól minden gonoszságaidat.
Decebál erre már epésen fölkacagott.
– Téged már megint az örmény menyecske meséje kísért.
– Akár az örmény menyecskéé, akár a leányáé; az mindegy. De hogy te csélcsap, csapodár, kikapó vagy: az szent, mint a nap az égen. Eredj hát, hagyj itten! De én is fogadom a lelkemre, hogy amint te itt hagysz ebben az én nagy gyalázatomban, én is itt hagyom a te házadat, s ha visszatérsz, úgy jöjj, hogy hozz más asszonyt a házhoz, mert engem itt nem találsz!
Azzal otthagyta az urát, bevágva maga után az ajtót kegyetlenül.
Decebál fütyült bosszújában, s a hajdúkat kergette előre-hátra:
– Nem lesz semmi parádé! Nem kell zsinór a mentékre; vissza kell izenni a kocsigyárosnak, hogy ne küldje a díszhintót; adja el feleáron akárkinek; megyünk a Retyezátra!
„Úgy kell nekem! – mondá magában. – Mért hagytam magamat meglágyítani? Miért lettem hűtlen büszkeségemhez? Minek felejtettem el Thonuzóba hagyományát? Az nem ment feleségestül meghódolni a Szent István koronáját hordozó fő elé. Egyszer akartam tenni, azért is megbünhődtem!”
(Vajon ez volt az az arculütés, amit Manó megósolt? Nem! Hisz ez elhárítható. S aztán ez tulajdonképpen nem is őtet érte, hanem az asszonyát.)
Sára asszony agyonsírta magát a szobájában e jelenet után.
Méltó oka volt az elkeseredésre.
Hisz a szegény asszonynak semmi más tér nincs fennhagyva a becsvágya kielégítésére, mint a társaságban ragyogás. A férfinak ott van a zöld asztal; aztán a zöld mező, meg a véres mező; övé a cserlevél, a búzakalász és a borostyán: hát az asszonynak még a virág se legyen engedve?
Sokszor mondták neki, hogy ő a legszebb asszony hét vármegyében: az arcképét lelopták, úgy adták ki acélmetszetben, mindenkitől hízelkedést hallott, és azért sohasem vétett még csak egy gondolatban sem a hitvesi hűsége ellen. Tudta, hogy férje százszor megcsalja, s ugyanannyiszor megbocsátott neki; nem azért, mert szerette (tud az asszony többet is szeretni), hanem azért, mert nagyravágyása volt, hogy őt büszkének tartsák, hogy soha semmi szégyenleni valót ne mondhassanak felőle, amiért a kevélyek, az előkelők hátat fordíthassanak neki. Ha már nem születhetett oly magasan, mint azok, legalább erény és jó erkölcs dolgában egyenlő rangú akart lenni velük. S ezt a hűséges nőt, ezt a legszebb asszonyt engedik kizáratni abból a világból, mely rá nézve olyan volt, mint az igazhivőnek a paradicsom; engednek rajta egy olyan megszégyenítést elkövetni, ami után el van végképpen temetve, hogy soha falusi magányából többé elő ne jöjjön, s a látogatók előtt ajtót zárjon.
Az elkeseredés odavitte Sára asszonyt, hogy elkezdte magában Decebál jellemét bírálni, amit még tán sohasem tett.
Hát bátor férfi ez, aki akkor, amidőn a felesége meg van sértve, magára hagyja, és továbbszalad? Hisz ez a harag csak álarca a gyávaságnak. A dölyf csak oroszlánbőr a léhaság hátán. Megveti a szembe talált bajt – és kitér előle.
Hozzájárult még a féltékenység szelleme is, melynek olyan nagy a teremtő ereje, hogy képes volna egy üres planétát megnépesíteni képzelt alakokkal. – Éva már féltette Ádámot, mikor még második asszony nem volt a világon. S a képzelet logikája hatalmas. Megbántották a férfit? Tehát haragja nagy! A bút, a bánatot eltemetni hogyan szokták? Vidám mulatsággal. S annak tudjuk, hogy mi a vége? És így valahányszor a férjet megharagítják, mindig a feleségnek kell érte megszenvednie!
Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a gyöngeségeit. Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.
S hogy a kínzás tökéletes legyen, éppen akkor hozták a stafétával a pompás báli öltözetet Pestről. Az árjegyzék is oda volt hozzá mellékelve. Az utóbbit Sára asszony átküldte Decebálnak, hogy mondja meg felőle a véleményét.
Erre Decebál átjött a feleségéhez. Kirítt a tekintetéből az erőltetett nyájasság.
– Csak tartsd meg a báli öltönyt – monda. – Én bemegyek a városba, s postára teszem a pénzt a ruháért. Lehet, hogy még viselni fogod.
Sára lelkében még egy reménysugár támadt.
– Te kérdőre vonod a főispánt? – szólt, Decebál kezét megragadva. – Közel volt hozzá, hogy azt megcsókolja.
– Majd meglátom – felelt rá Decebál nagy langyosan.
Hát aztán csak nem csókolták meg a kezét.
Ismét rásötétedett a nő lelkére az árnyékok legfeketébbike a gyanú. Decebál most szökni akar tőle – búcsúzatlanul.
Hagyta menni.
Decebál befogatott, s úgy távozott el, mintha csak a városba hajtatna.
Azt azonban Sára asszony szemfüles figyelme észrevette, hogy a férje egy levelet adott át az egyik lovásznak, amikor a kocsira felült.
Azt a levelet elvenni a lovásztól nem volt nehéz feladat. Aztán a pecsétet feltörni sem lehetetlenség.
A levél címzete is meglepte már. „Méltóságos báró Tanussy Belizár úrnak” szólt az.
Sára asszony tudott már olvasni, megérthette a levél tartalmát. Decebál epéskedő modorban tudatja a „báró úrral”, hogy miután őt a főispán megsértette azáltal, hogy a felesége nevét kihagyta a meghívóból, ő sem fog részt venni az egész parádéban, hanem a báró úrra hagyja, hogy vezesse mármost ő a nemesi bandériumot. Ő most megy haragját „in anima vili” kitölteni. Jó, hogy e diák szókat nem értette Sára asszony, mert az „olcsó lelkek” alatt aligha medvéket és vadkanokat fogadott volna el.
Hanem annyit megértett a levélből, hogy Decebál csakugyan szökve ment el tőle: félt a búcsúzástól! És aztán az eszmetársulás arra a gondolatra is rávezette, hogy ennek a mostani szégyennek az okozója senki sem lehet más, mint maga a gyűlölködő testvér, Belizár! Ő az udvari bennfentes, az ő tanácsára hallgatnak odafenn. Bizonyosan ő terjesztett a magas körökben olyan rágalmakat az ángya felől, amelyek miatt azt a meghívatásra érdemetlennek találták.
És ez ellen semmi oltalom!
Az Isten minden állatnak adott védelmet, s ha azt nem, hát legalább rúttá tette, mint a varangyot, hogy utáljanak hozzányúlní; csak a szép asszonynak semmit, annak a szépsége arra való, hogy mindenki rá vadásszon, s ő meg ne védhesse magát.
A feltört levelet visszaadta a lovásznak, csak vágtasson hát vele a báró úrhoz, mondja meg neki, hogy a levelet az asszony törte fel, el is olvasta.
Mikor aztán egyedül maradt, akkor jött rá az a sivatag érzés, hogy senkije sincsen az egész világon.
De talán mégis van valakije.
Valahol a szekrénykéiben hever egy összegyűrt levél, amit többszörös haragjában kezeivel összemorzsolt, sarkaival megtaposott: fiának a levele, amiben tudatja vele, hogy nőül vesz egy szegény leányt. Most elővette ezt a levelet, s szépen kisimogatta a térdén a tenyerével, s újra meg újra elolvasta.
Nem volt titok, hogy a fia hol van most, és mivel foglalkozik. A töltéshányó, kubikoló parasztok elhozták idáig a hírét, hogy a Manó úrfi mint ütött tanyát a mocsár közepén, miként esküdött meg a fűzfa alatt, Mántay Móric volt a pap. Dicsérte mindenki a kis menyecskét. Derék, tűzrőlpattant teremtés! Elmondták, hogy mivel tölti ott az idejét a magányos ligetben, amíg a férje a távol lápokat méregeti a messzelátóval.
Sára asszonynak az a gondolatja támadt, hogy felkeresi ezt a szigetet, azzal a nádgunyhóval, „aztán legyünk ottan ketten, akik sajtot készítünk, halat szárítunk!”
Alkonyatkor lement a kastélyból a kertbe. Ott most nagy hevenyében rendet csináltatott a tiszttartó: ha az úri vendégek ide találnak jönni; a bozótokat megnyesték, az utakról felvágatták a pázsitot, a patakot újra a partja közé szorították, s egy keseredett virágágyat is összeteremtettek valahogy, mindenféle cserépből kiszedett muskátlikból. Legalább lehetett sétálni az utakon szemkiverés nélkül.
Egymagában ődöngött a szomorú fák között alá s fel.
Egy zugában a kertnek valami ritka növényre bukkant, ami a méregtermők között első rangban áll. Ezt is úgy híják, hogy „Belladonna”; hát druszája. A szálas növény éppen tele volt cseresznye alakú vadpiros bogyókkal. Kettőt leszakított belőlük.
– Hej, ha én ezt most beadhatnám valakinek!
Az a valaki nem más, mint a „kisebbik uram”, Belizár.
Milyen furcsa az, hogy a magyaroknál az asszony a férje öccsét kisebbik urának hívja!
Az udvaron hintógördülés hangzott, a kutyák nagyon ugattak. Tán vendég állt a házhoz?
Sára asszonynak kedve lett volna elfutni a vadaskert bozótjai közé, hogy elrejtőzzék előle, akárki jön most ide. Hanem a kertészlegények erősen utasítgatták az érkezettet, hogy merre találja meg a tekintetes asszonyt; csak menjen utána. Jobbnak látta hát megfordulni és eléje menni.
A középút egész hosszában végigszelte a kertet, mikor a mellékútból oda kijutott, már szemközt látta jönni a vendéget. Az alkonyfény annak a háta mögül világított: az alak és az arc csak a közeledéssel kezdett mindinkább ismerhetővé lenni. – Sára asszony a bámulattól megbűvölve állt az út közepén, s a közeledőn felejté tekintetét.
Az az alak volt – Belizár.
Az ifjabbik testvér most már nem hasonlított oly nagyon a bátyjához. Amíg annak az arcán az évek folyamatján észrevehető nyomokat hagytak a korlátlan indulatok, az események izgalmai, a sivár, élvkereső életmód, hogy tíz évvel idősebbnek látszott, a termete is derékban nagy átmérőt nyert; azalatt Belizár, mintha szerződése lett volna az idővel, alig változott meg valamit, s az a valami is csak előnyére vált, a betyáros hányavetiség helyett bizonyos komoly méltóságot vett fel tekintetében és modorában, igazi előkelő levente volt. – Már messziről levette a kalapját sógornője előtt.
Az pedig, mint egy Megaera toppant eléje, s összeszorult öklében vért eresztett a két méregbogyó.
– Hogy mersz te idejönni? Te üldöző ördögöm! – kiálta Belizárra.
Az pedig fejhajtva üdvözlé őt, s nyugodt hangon válaszolt.
– Te magad adtál erre jogot, édes ángyom, amikor a hozzám írt levelét a férjednek feltörted, s úgy küldted el nekem. Ez a levélfeltörés egy hozzám intézett egyenes felhívás volt: azért jöttem, hogy válaszoljak rá.
– Minő felhívásról beszélsz?
– Veled nagy méltatlanságot követtek el, s te a levelem pecsétjének a feltörésével azt árultad el, hogy ennek az indokát nálam keresed.
– Hát tagadod talán, hogy ezt a gyalázatot te követted el rajtam?
– Tagadom, hogy én szereztem volna neked ezt a fájdalmat. Megmondom, hogy mi okozza azt; és aztán azt is, hogy mi gyógyít meg belőle.
– No, hát mi az oka? Nem vagyok-e nemes származású? Csak olyan jó, mint maga a főispán. Nem vagyok-e becsületes? Csak olyan jó, mint akárki az asszonyok közül. Tudnak rám valamit, ami ürügy lehet, hogy ilyen csúfosan ajtót zárjanak előttem?
– Hallgass rám, és légy nyugodt: és mindenekelőtt dobd el a kezedből azt a mérges bogyót.
– Mi gondod arra? Ha nekem úgy tetszik, lenyelem.
– No, hát add ide az én kezembe, s ha azok után, amiket veled közölni fogok, azt mondod, hogy nyeljem le én, hát megteszem.
Sára asszony eldobta a két méregcseresznyét a kezéből.
– Mit tudsz hát felőlem? Hadd hallom.
– Igen egyszerű a nyitja a te talányodnak. Azt talán tudod, hogy a mi udvari köreink nagyon hitbuzgók, s ebben a tekintetben igen szigorúak. Te az első férjedtől elváltál, úgy mentél nőül Decebálhoz. Ez a katolikus dogma szerint érvénytelen házasság. Te mindenüvé elmehetsz, mint a férjednek a felesége, de az egyházi vagy világi fejedelem ajtaján be nem léphetsz, mert ott téged csak Király Samu feleségének s Decebál szeretőjének tartanak.
Sára halálsápadttá lett e szavakra.
Belizár folytatá:
– Efelett nem lehet vitatkozni. A római katolikus hit a házasságot felbonthatlan szentségnek ismeri.
– De már Király Samu meghalt! – hebegé Sára.
– Tudom. Most már özvegyasszonynak ismernek. Szabad a kéz. És Decebálnak módjában lett volna azt a mostani nagy keserűséget elfordítani rólad, nem nagy dologba került volna. Amint az első férjed halotti bizonyítványát kezéhez kapta, felhívatni a kálvinista papot, s két tanú jelenlétében elmondani előtte, hogy hites feleségül vesz. Rendben lett volna minden. És ez tudtára lett Decebálnak adva. A főispán általam íratott neki, kéz alatt figyelmeztetve, hogy tegye meg a kedvedért ezt a csekély áldozatot, különben nem küldhet meghívót az udvari körökbe a te nevedre. – És erre Decebál válaszolt nekem. Dölyfösen, haraggal utasítá vissza a figyelmeztetésemet: „Én egy pár könnyező asszonyi szemért hitemen, meggyőződésemen csorbát nem ejtek.” Itt a levele, elolvashatod.
Sára minden tagjában reszketett.
– Mit akarsz velem? Te szörnyeteg! Meg akarod velem gyűlöltetni az uramat?
– Meg… – felelt rá röviden Belizár.
Sára szédelgősen kapaszkodott egy mohos fa derekán felfutó repkény indájába.
Belizár pedig egészen közel lépett hozzá, s most már forró, suttogó hangon ismétlé:
– Azt akarom, hogy meggyűlöld, hogy kivesd a szívedből! Hogy kitépd a nevét úgy az emlékezetedből, hogy még egy gyökere se szakadjon benne.
– Miért akarsz velem így bánni? – rebegé megijedten a nő.
– Mert nem méltó, hogy téged bírjon, aki az oltárképet lábával tapossa!
– S azt te mondod? Te! Aki engem mindig szidalmaztál. Gúnnyal, csúfsággal halmoztál, a kétségbeesésig üldöztél.
– S te annak az okát mind nem találtad ki? Igenis, ócsároltalak, csúfoltalak, téptelek, szaggattalak – mert a másé voltál. Lettél volna csak az enyim, istennővé tettelek volna. Hát nem sejtetted volna, hogy gyűlöletemnek kútfeje az irántad való őrjöngő szerelem!
– Az Istenért, Belizár, ne mondd ezt.
– Már kimondtam. Magad vagy az oka, minek híttál ide? Híttál, mikor a levelem feltörted. Kimondtad vele, hogy engem vádolsz a mostani kétségbeejtő szégyenedért. Azt hiszed, én okoztam azt, hogy én kacagok rajtad, én gyönyörködöm az orcapirulásodban. No, hát idejöttem megmondani, hogy nem én, hanem az, ki egykor azt esküdte: „Sem örömében, sem bánatában soha hűtlenül el nem hagyom!”, az okozta ezt a szívfájdalmat neked! S miután a fájdalom meg van szerezve, nem kéri belőle a maga osztályrészét, hanem fut a maga gyönyörűségei után, mert megfordítva vallja a magyar közmondást: „Pénz elverve, asszony számlálva jó.”
Sára zokogva rogyott le a harmatos fűbe.
Belizár lehajolt hozzá, hogy fölemelje.
– Kelj föl. – Nem azért jöttem én ide, hogy a földön heverni lássalak, hanem hogy fölemeljelek. Ahogy mondám: én tudok írt a te nagy fájdalmadra, hallgasd meg.
– Nincs annak más orvossága, mint a halál – nyögé a nő.
– Bolondság! Ugyan ki ölné meg magát, mikor az élet szebbik fele áll előtte. Én elhárítom rólad azt a szégyent, ami még nem hagyta nyomát: dicsőség, ragyogás, megbecsültetés volt egész életednek vágya, én vágyadat betöltöm.
– Hogy lehetne az?
– Légy az én nőm.
– Mit beszélsz?
– Igen egyszerű dolog ez. Első férjed halála után özvegy vagy: a Decebállal kötött házasságod semmis. Csak akarnod kell, s egy keresztnévcserével Tanussy bárónő vagy. A püspök diszpenzációja a formaságokat megrövidíti: kastélyom csak asszonyára vár.
Sára asszony összeszedte erejének maradványait. Büszkén emelte fel a fejét.
– Uram! Báró Tanussy Belizár úr! Mi adott önnek jogot arra, hogy engem ilyen ajánlattal lepjen meg?
– Ismét a te saját cselekedeted. Mi olyan színjátszók voltunk, akik szavukban gyűlölik egymást: tettükben pedig jók egymáshoz. Talán elfeledted már, hogy mikor engem igazságtalanul elítéltek két évi várfogságra, te, aki tudtad, hogy ártatlan vagyok, titokban odamentél a bíráim legfőbbikéhez, s kezéhez szolgáltattad a tanújelt, mely helyettem magát Decebált vitte a börtönbe. Kiadtad a vétkest, hogy megmentsed az ártatlant. Azt, akit férjednek hittél, azért, akit üldöződnek véltél. Tagadhatod ezt?
– Az másért történt… – hebegé Sára; de jól érzé, hogy most fogva van, mint a lépre jutott madár: az a kéz, mely most megragadja, oda viheti már, ahová neki tetszik.
Belizár azonban nem élt vissza a hatalmával. Elbocsátá Sára kezét.
– Jól van. Más okod volt rá. Én azonban ezt az okot hittem. Éveken keresztül ez a gondolat világított bele a jövendőmbe, hogy te jó vagy hozzám: szíved szerint szeretsz. Ezért nem gondoltam a házasságra soha. Éltem rideg, szilaj legényéletet. Csak titokban rajongtam érted. Ki volt az, aki arcképedet titokban lefestette, acélba metszette? Sohasem találtad ki, ugye? Ma kitört belőlem a titokteljes szenvedély. Idejöttem, hogy megmondjam a szemedbe, mennyire szeretlek! A legőrültebb merényletre készen vagyok érted. Szeretlek annak a szívnek a hevével, amely asszonyt nem szeretett soha, s nem fog szeretni rajtad kívül soha; akit ha elfogadsz, nem lesz akaratod, nem vágyad többé, mert amit kigondolsz, már akkor teljesülve van.
A nő lelke már bele volt sodorva abba a bűvkörbe, amit az igazi szenvedély, mint nap a bolygók útját, sávol maga körül. Nem bírta magát védeni annyi összeható indulat rohama ellen. Vitte, ragadta magával a becsvágy, a harag, a csalódás, a bosszú, a szégyen: – de csak mindannyi között a szerelem a király!
Bámulta ezt a férfit! Szenvedélye megigézte, bátorsága meghódítá, mert nem az a bátor ember, aki az oroszlánt megtámadja, hanem aki egy gyűlölő asszonynak meg meri vallani a szerelmét.
– Ne adj most választ – szólt Belizár, hátralépve. – Ne ebben az órában, ne ebben az indulatban. Gondold meg, ülj tanácsot a szíveddel. Kérdezd meg az éjszaka álmait. Fordulj Istenhez: tán sugalmat ád. Én nem akarom, hogy nekem megsértett büszkeségből add kezedet: nekem a szíved kell, az egész hű szíved. Ha azt nem adhatod, szakadjunk el egymástól; felejtsük ezt az órát. Az én lángom olyan, hogy ha azt nem viszonzod hasonló lánggal: megégsz benne. – Gondold meg, amiket mondtam. Eskü alatt nem mondhatok igazabbat. Magadra hagylak. Ha akarsz, válaszolsz, csak egy szót; ha nem akarsz, hallgatsz. Hogy mi legyen az az egy szó? Azt a szívedre bízom.
Azzal felvette a földről a kalapját, s elsietett.
Sára utána nézett; nézte hosszasan az alkonyfény arany alapjába rajzolt fekete alakot; s mikor ez eltűnt előle, még akkor is látta ez alakot az aranytérben – fehéren.
Hetek múltak; a fényes ünnepélyek Tanusvárott lefolytak rendén: az idő is kedvező volt rájuk.
Annál rosszabb idő járt ezalatt Erdélyben, a Retyezát vidékén, a vadászatokra.
Ott folyvást szakadt az eső, a medvék nem jöttek lövésre; a sikertelen hajtások után a vadász urak kénytelenek voltak más nemeivel az élvezeteknek kárpótolni a kielégítetlen vágyakat. Decebál mindössze egy hiúzt tudott lőni; de annak sem hasznavehető a bőre ilyenkor, mert szőrt ereszt.
Ilyenkor aztán, mikor az ember a heves záporesőtől pacallá ázott, a lármás dínomdánomba belecsömörlött, a cimborákkal összeveszekedett, csúzzal, huruttal kellően ellátta magát, olyan jólesik hazatérni a bizalmas otthonba, ahol a jó, türelmes (bár egy kicsit zsémbes) „házi doromb” várja jó meleg kandallóval, cirógató kézzel, ízletes vacsorával: – ingyen, őszintén adott csókkal.
Decebált egész hazáig verte az eső. Olyan volt, mint a garabonciás diák: a hátán hordta a zegernye záport.
Mikor Tűzhalomra hazaérve, a szobájába felcihelődött, azt kérdi a hajdújától, aki a tíz nap óta le nem húzott vadászcsizmából kezdte lehüvelyezni a lábát:
– No, hát Jancsi, mi újság idehaza?
– Semmi nagy újság nincsen – felelt a kérdezett –; csakhogy éppen a Dorkó nénő visszaállt a kastélyba.
– Visszaállt? Hát kibékült az asszonnyal megint?
– Nem békült biz az. Éppen azért jött vissza, mert a tekintetes asszony itt hagyta a kastélyt, s minden régi cselédet elvitt magával.
– Itt hagyta a kastélyt? Hát aztán hova ment?
– Hát nem tudja a tekintetes úr? A bizony férjhez ment a méltsás Belizár báróhoz. Pedig ugyan nagy lakadalom volt!
Decebál csak elmeredt. – Minden ajtó nyitva volt, végig lehetett látni a szobákon.
Ott volt bennük egyedül, magára hagyva.
