XXXIX. Az új világ kezdetén
XXXIX. Az új világ kezdetén
Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak híre sincs. Kánikula közepén járnak, s a csordakutakból is mind kifogyott már a víz. Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyátul a másikig nem látszik semmi zöld; fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak itt-amott, ahol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv rémlik, ahol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette valami féreg. Billió a prücsök, aminek a cirpelése olyan, mintha a forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.
A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger, maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított tükör képmásával. A boglyát még tavalyrul feledték ott, megáporodott, penészes sásszéna; a múlt télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a jövő télen csemege gyanánt.
Most ott nyargalász gulya, ménes az avar pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A pásztorok alig győznek szaladgálni a szárnyékot kereső marha után. Egész folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét kaparni járnak; ebből van elég.
Csak a bivalynak van esze; az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság; a holt Tisza ellátja vízzel, az a sötétzöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatnak a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, de mégsem az, egy óriási fűzfa az, ami bizonyosan olyan helyen nőtt fel, ahol nem fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének; felnőhetett a maga kedve szerint derék lombos fának.
Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a víz fölött, a parti fecske egész gyülevésszel tölti meg a léget; „valami idő lesz!” dörmögi a számadógulyás, gyanúsan pislogva a süvege karimája alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd; talán esőt hoz a szél, ha ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre, a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem, mert az egész porbul van; a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt, s aztán betakarja a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugodt, a keleti ment maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás, marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, ami a sodrába belekerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát; egy perc múlva fel van az forgatva, s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, aki a boglya alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony táncos fodra, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül; szerencséjére megtalálja a jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.
A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket, a mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár- és békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.
Lesz dolog a szétszaladt marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.
És még ebben a nagy ítéletidőben is akadt olyan gonosz indulatú állat, amely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zűrzavart saját önző céljaira felhasználni nem átalkodott. – Két nagy ordas farkas jött elő a berekből lappangva; az egyik komondorfarkas, a másik agárfarkas, ahogy meg szokták őket különböztetni. A mocsárban úszkáló bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt Tiszába; azt szemelték ki áldozatul. Utána vetették magukat. A bivalytehén észrevette a veszedelmet; a társaihoz nem menekülhetett már vissza, az útját elvágták a csikaszok; bivalyfővel azt találta ki, hogy a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok lubickoltak utána. Egy nagy fekete fej elöl, két kisebb utána. Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.
Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el. Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda? Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debrecen melletti halomlánc? Körös-körül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van egy nyílás a náderdőbe vágva, ahonnan csónakkal a szigetre lehet járni.
Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld minden. A víz színén most adják ki javában a bájillatukat a nufár bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad hajnalka, fehér tölcsérvirágaival; a meneteles partról aláhajlik a rózsaszín füzény (lithrum) virágpálcája, a lilaszín elecs (butomus) ernyős mászókaróján tornászi gyakorlatokat végez a fűzöld leveli béka, a vízi gyöngyvirág, gyűszűnyi fehér csengettyűivel, a gyalogbércse (clematis) háromszirmú kék harangjával kiharangozzák a titkokat, amiket a pázsitos nefelejcs megsúgott, – hogy ott beljebb a sziget mélyében még különb tündérvilág van.
Piros virággombú lóhere és ezüstlevelű pimpó (potentilla) nőtt közös pázsittá, ami körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben a (népmonda szerint ott táncoltak a tündérek karéjban). A piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül; azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején: egész őserdő fűzfából, aminek az alja virágos bozót.
S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a pelikánok, lesve a vickándozó halakra, amik a víz felszínére felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után, s viszi a prédáját egy nagy kiszáradt fűzfára elkölteni. Az a légben halászó szárnyasok közös étkezője. Hulladékaikból egész dombtámadt ott, de gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangyanemzetség, meg a szederinda, azok betakarják, félretakarítják, ami kellemetlen. Zivatar elől azután egész serege a szárnyasoknak, ami nem a káka tövén fészkel, menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Különben csak a nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?
Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a többi közül. A derekát alul nyolc ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét nemcsak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésén végig bóbiskolnak az ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szúnyogokat mímelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy összevissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha ők volnának ott az urak.
Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odú, amiben egy embercsalád elfér. Hanem ennek a nyílását egészen eltakarja egy nádkunyhó, ami már réginek látszik, nemcsak azért, mert fekete, hanem a rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a tetejéig a tüskés földiszeder granátszín szárával, fekete és piros bogyóival s folyvást nyíló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz madárfészek, a csupjában a legnépesebb; azok már tollasodnak. A tövében pedig egy tüskésborznak van a pincelakása, aki nagyon jól itthon találja magát; éppen most vitt haza egy egeret a fiai számára.
Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és cinkék nem érzik magukat feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a háznak.
Az ám, még egy idegen madár, dalos madár.
Odakinn jár most a szép pázsitos fűben, ott énekel.
A cipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a harmatján üdítse rózsaszín talpacskáit? Nem biz az. Be kell gázolnia a vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítőhálót kihúzza. – Jó fogás volt; egész csoport páncélhátú kecsege vickándozik a hálóban.
Az énekes madár addig is dalol, amíg azokat megtisztogatja. Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográccsal. Úgy látszik, az énekes madárnak nagy családja van!
Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egynehány nádkunyhó, de azok már újak.
Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyújtott a bogrács alá. Azután még egy rakás fát gyújtott meg, s apró fanyársakat faragott; azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tűzködve cserepcsíkon, a zöldcsíkos hátú halacskák már ott vickándoznak madzagra fűzve a kopoltyúban; ezeket horoggal fogták.
De amint a kopoltyúhoz kiment, amelyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával úszott ki a part felé a vízikígyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerű pistyogó süvöltését hallatva. Lizandra nem félt a kígyóktól, megszokta a barátságukat még a Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbújni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, amelyeknek nem adatott mód, amivel gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik: leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyűlölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gödény, sirály mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben, s megszáll csapatostul a sziget fűzfáin, civakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a bozót sűrűjébe, s hívogatja egymást nagy trombitaszóval.
Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a tiszántúli rónán végigtáncolt.
Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringőtánc ott a sima rónán, derék táncosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.
Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsveresből lángoló bíborba; visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, hol a víz kicsillog; ahol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.
S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami túlvilági zománcot kap minden, maga a parton álló nimfa is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarcú tündért látja saját képmását abban.
Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-elnéz a nyílt vágás felé, amerre a szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, amiatt aggódik. Kisgyermek korától fogva megszokta az egyedüllétet, emberkerülte bútájban (Eiland).
A sok vízi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megcirógathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg éppen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvenc állatját, akinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy más világ lakóját!
A leáldozó napot eltemették már a láthatár olvadt arannyá vált felhői; de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének fűszerpárázata; az esti lég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, ami az érzéket kéjesen mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég miazmái ellen.
De hát más édes illatok is vannak; teszem a paprikás halé! Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet; nincsen-e túlsózva? – Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre: „Szerelmes a szakácsné.” – Hát aki a szeretőjét csak minden szombat este látja!
Egyre neszel, ha nem hallatszik-e a távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, ami nagyon különbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, lúdbőrös lesz tőle a teste.
Vajon mi lehet ott?
Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán a nádason keresztül.
A bivaly hatalmas úszó; az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit; ki kell őt kergetniök valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.
A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő filozófiája. Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak; talán pásztorok, komondoraikkal. Arrafelé veszi az útját.
Egyszer aztán, ahol a nádas megszakad, s mélyebb víz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.
Elöl a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a víz színén úszó vízitök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei közül forró párát fújtatva az orrlyukain át, utána kétoldalt felhegyezett füllel a két ordas feje; szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuckolja.
Egyenesen arrafelé tartanak, ahol a két tűzrakás ég.
Lizandra egy percig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat.
Elfuthatna előlük; a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.
De amikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, amely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két cudar, fertelmes dúvadfejet, kárörvendő, vérszomjas, agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó szemeivel, akkor valami szívkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. Aki azt otthagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni; vadludat, túzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni, hogy mit tud.
Ahol a víz sekéllyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával, s csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott úszni kellett; ezzel elmaradtak néhány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, amint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett, s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafabokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi stratégiával került eléje kullogó lépésben.
Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati pozíció volt. Szépen az arcához fektette a puska agyát, jól odaszorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső hegye ott lesz, ahol a farkasnak a feje van; akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült, s a dúvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe, s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely éppen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, ami nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.
Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiúvá változni? – Hát így ni!
Aki ember a talpán, az a férfi! Egész ember: az a férfi.
– Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok! S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet!
Hát nem ártatlan életű-e a bivalytehén?
Hogy fekszik ott elnyúlva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal ragyog a könny. Ez a vízözön előtti vastagbőrűek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még valami rekedt nyöszörgése is van, amellyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimikára nem képes is, megrázza a fejét, s a füleit összecsattogtatja.
Lizandra megszánta a szegény állatot, s odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával, s beszélgetett hozzá:
– Tehenkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.
S aztán kínálgatta kötényébe szedett fűvel.
A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt az ormótlan állatot.
Lizandra kitalálta a bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.
– No, ne reszkess; majd elmegy az innen!
Azzal megfogta az elejtett dúvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.
Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát; megrázta a bőrét, s nekiállt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent sohasem kapott ő otthon „a nagyságos mamánál”.
Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnok felett, hogy forrón maradjon; a cserepcsíkon sülő halat majd süsse meg ki-ki magának, az úgy jó. Most aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája. Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani; mert megecetesedik, de annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vízzel felhígítva. Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpűi, a szederbokor indái bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, ahonnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.
De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai barangolásaikban elkíséri az a fekete bab, aminek a levét úgy híják, hogy „kávé”.
Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák majd utoljára abból a pohárból, amiből a szederbort itták, cukor helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, amiknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.
E sürgés-forgás közben meg-megütötte a fülét az új vendégnek a rekedt dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta találni, mi baja? „Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!” Utoljára a bivalytehén azt tette, hogy odajött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, amit csak úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit, s a vastag orrával egyet taszított a védasszonyán.
– No, hát mi bajod? Mi kell?
Újabb nyöszörgés.
– Talán a fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjút ma nem tudom, ki szoptatja meg.
No, most egyszerre rájött! Fittyet vetett az ujjaival.
– Ahá! Ilyenkor meg szokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.
Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisúrolta azt homokkal, mert biz abban azelőtt méz volt. Sohasem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni kell-e hozzá vagy térdelni. De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó, illatos bivalytejjel.
Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint aki legjobban ismeri a házirendet, vezetés nélkül odacammogott a nádgunyhó mellé, hozzádörzsölte az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.
De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg fogja lepni az urakat. Mántay Móric egészen meg volt elégedve az itteni állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejeskávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten abszurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire idehoznák, már akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a kívánságot.
Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejeskávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban, honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az istenadta bivalyról semmit.
