VIII. Családi hangverseny
VIII. Családi hangverseny
Végre mégiscsak megszólalt a kaputoronyból a jeladó kürt. Megérkezett az uraság. A négy paripa, ami egész éjjel hámban állt, szilajon vágtatott be a kapun a tágas kastélyudvarra, a kieresztett hosszú ostor pattogása még jobban tüzelte a sárkányokat.
A két cimbora sietett lesegíteni a kocsiülésből Decebált.
Olyan ittas különben sohasem volt ő, hogy még csak a dülöngése is elárulta volna, hogy kettőjük közül a bor volt az erősebb. Eleinte garázda volt, ha ivott, hanem hovatovább annál kedvesebb lett, a vége felé, amikor már más ember régen bőgőhegedűnek nézi az eget, s azt sem tudja melyik világon jár: neki akkor szokott széles jókedve szottyanni; akkor kapja ki a cigány kezéből a hegedűt, s húz rajta virtuóz kézzel andalgó nótákat, vagy elkezd dalolni, gyönyörű bariton hangon, s olyan érzéssel, hogy aki hallja, utánabolondul. Ilyenkor veszedelmes ő az asszonyokra nézve.
Már a lépcsőn felhaladva rákezdi a beköszöntő nótát:
„Nekem olyan asszony kell,
Ha beteg is, keljen fel;
Főzze meg a vacsorát:
Úgy várja párját, úgy várja párját,
Úgy várja haza a babáját.”
Ha beteg is, keljen fel;
Főzze meg a vacsorát:
Úgy várja párját, úgy várja párját,
Úgy várja haza a babáját.”
De bíz őtet nem úgy várták. Amint belépett az előterembe, ott találta a szép asszonyát; de amint meg akarta ölelni, az hátat fordított neki, s eltaszította magától.
Arra is tudott egy nótát:
„Magasan repül a daru, szépen szól,
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól.
Ne haragudj, kedves rózsám, sokáig.
Tied vagyok, tied leszek koporsóm lezártáig.”
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól.
Ne haragudj, kedves rózsám, sokáig.
Tied vagyok, tied leszek koporsóm lezártáig.”
S erős karjával mégiscsak magához ölelte, és megcsókolta erőszakkal a szép száját.
Erre aztán meg kellett nyílni annak a hét pecséttel lezárt szájnak.
– Köszönöm az ilyen csókot, ami a csapszékről maradt rám.
Decebál összeütötte a bokáját, s a fejéhez csapott a tenyerével:
„Ez a csárda olyan közel ne lenne,
Olyan jó bort csak ne mérnének benne,
Arany icce, ezüst messző’.
Azért járok ilyen késő’,
Angyalom, kicsikém, tehozzád.”
Olyan jó bort csak ne mérnének benne,
Arany icce, ezüst messző’.
Azért járok ilyen késő’,
Angyalom, kicsikém, tehozzád.”
– Nem bánnám! – kiálta Sára, lefeszegetve a derekáról az ölelgető kart – ha három nap, három éjjel ott henteregnél is a piszkos csapszékben, csak azt a gyalázatot ne hoztad volna rám, hogy ismét összeültél azzal a szemtelennel, aki engem minden ember előtt ócsáról, becsmérel, s te azt elhallgatod, még tódítod is.
Dehogynem énekelték közbe ezt a nótát:
„Haragszom én azon szóra,
Mely a szép asszonyt megszólja.
Mert az asszony aranycsillag,
Aranygarádicson ballag
Hejje, hujja, hopp.”
Mely a szép asszonyt megszólja.
Mert az asszony aranycsillag,
Aranygarádicson ballag
Hejje, hujja, hopp.”
Ekkor Sára más fegyvert vett elő; elkezdett sírni, és tragikus szókra fakadt.
– Én nem bánom! Ha én teneked terhedre vagyok, itt a Tisza: nincsen messze, kimegyek a partjára, hozzám kötöm a gyermekemet, s beleölöm mind a kettőnket. Meglátod.
Erre tudtak ám még csak szép nótát:
„Ne essél, galambom, a Tisza vizibe!
Inkább essél, rózsám, vélem szerelembe.”
Inkább essél, rózsám, vélem szerelembe.”
S ezt a szép andalgó nótát oly behízelgő hangon, olyan érzéssel tudta énekelni a hamis, hogy a könnyhullatást mosolygásra varázsolta vele; s most már kevesebb vonakodással engedték magukat megölelgettetni.
– Tudja a cudar, hogy milyen kedves, mikor így dalol! – panaszkodik féldurcásan Sára, a haragjának a nagyobb lángját már eloltogatták, csak a parazsa maradt.
Hanem arra a parázsra csak egy kis olaj kell, hogy újra lobbot vessen. S ez is megkerült.
Amint Decebál haragos életepárját dallal, csókkal, öleléssel szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inkvizítori szemei azt a bizonyos tárgyat, ami Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros selyemszalagot azzal az aranykereszttel, amit őkelme, hogy el ne veszítse, az öve mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan, másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arcát Meduza-képpé torzítani, s a bűntanújelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a legválogatottabb címekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.
– Hát ez micsoda? Heh! Szalag, ugye? Selyempántlika aranykereszttel! Ezt valami cifrának a nyakáról tépted le! Ugye, gyalázatos? Tudom én jól, hogy ilyen cifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény „bikál”-nak a nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.
Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy kacagástól, amit különösen Decebál elkövetett; de a két cimbora sem tarthatta vissza magát.
– Hiszen nem bikál volt az, hanem bika!
– De nem lehet erre találni kádenciát!
Dehogynem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt; Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:
„Kincsem komámasszony!
Lelkem, szomszédasszony!
Nem látta kend az uramat?
Láttam biz én a kocsmában,
Kocsmárosnéval volt táncban,
Ketten ölelgették,
Hárman szeretgették.
Lelkem, szomszédasszony!
Nem látta kend az uramat?
Láttam biz én a kocsmában,
Kocsmárosnéval volt táncban,
Ketten ölelgették,
Hárman szeretgették.
Azok a fain menyecskék,
Majd minden pénzét elvették.
Bárcsak az ördög elvinné,
Pokol fenekére tenné!
Kincsem, lelkem, komámasszony.
Kitty, kotty, hopp!”
Majd minden pénzét elvették.
Bárcsak az ördög elvinné,
Pokol fenekére tenné!
Kincsem, lelkem, komámasszony.
Kitty, kotty, hopp!”
Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két cimbora röhögött; gyönyörű egy hangverseny lett belőle.
E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak settenkedik be a társaságba. Azazhogy csak ráviteles értelemben „új”, mert nincs azon semmi alkatrész, ami nagyon, igen nagyon ócska ne volna.
Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, inggallér piszkos, a mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen ferdére van gázolva. Görbe fogantyús bot van a kezében, s az oldalára akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép éppen belevaló. Ha ezt a pofát Darwin látta volna, címképnek vásárolhatta volna fel a munkái elé.
Az a ráncos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az alattomos, ravasz agyarkodás, ami a majompofának a díszét képezi, egyesülve az emberi tudálékosság homlokráncoló, orrfintorgató, szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmóniába hozatnak azáltal a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön remekmű emelkedik ki ragyogva a ráncfedte, cserfakó arculat közepéből. Az egész alak terjeszti maga körül, ahol megáll, a penész-, doh- és gombaillatot.
Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, amit maga előtt lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a nagy danolás közben megrántja a dolmányát.
Decebál hátranéz, s amint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmúlik az arcáról minden fintorgása a jókedvnek, elkomolyul, a szemei kerekre felnyílnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:
– Nos, mit hoz, Vakandi úr?
Ez az ócska alak Vakandi Anonymus, a régészet nagy apostola.
A rendkívüli férfiú fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hívatlan fülekig el ne jusson, ezt súgja Decebálnak.
– Feltaláltam Thonuzóba sírját!
Erre a szóra Decebál arca egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel. Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról is, balról is összecsókolgatja!
Feltalálva Thonuzóba sírja!
– Asszony! Menj a szobádba. Cimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon háborgatni bennünket! Jövel, te, messiásom!
S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében.
Egészen józan lett ettül a pár szótul.
