VII. A tűzhalmi kastély
VII. A tűzhalmi kastély
„Halom” nincs is több ezen az egész térségen, csupán csak az, amelyiken a Tanussyak ősi kastélya épült.
Azt mondják (sőt írják), hogy ez az egész halom úgy lett összehordva, Mén Marót bolgárainak holttesteiből, ezelőtt kilencszáz esztendővel. Szentségtelen sírdúló kezek nem kutathatják annak a titkait, mert rajta van a kastély, s körülötte a vadaskert, meg mindenféle gazdasági épületek.
Mások ellenben azt állítják, hogy ez igenis kézzel összehordott halom volt, de az ősvallást követő magyarok áldozataira szolgált, itt gyújtották meg a „gyulák” az oltártüzeket; ezek, ti. a gyulák, nem voltak a „Julius”-oknak a druszái, hanem áldozattevő papok, olyan augur- vagy druidafélék, egyszóval pogány praelastusok.
Azért hívják ezt a helyet Tűzhalomnak.
A kastélyon túl látunk egy helységet is, melyben a Tanussy ősök által még a török hódoltság alatt idetelepített várjobbágyok laknak. Temploma is van a falunak, ami valósággal nevezetesség (a régészekre nézve), hatszegletűre van építve, hegyes tetővel, torony nélkül. Ez már Árpád-kori emlék, régibb, mint a falu. A tetején kettős kereszt van, a homlokzatán valami görög betűk. Eredetileg ortodox rítusú istenitiszteletre szolgált, most is görög, nem egyesült pópa énekel benne: magának meg a sekrestyésnek; mert az egész község rég kitért a kálvinista hitre, s a közeli Tanusvárra jár fel Isten igéjét hallgatni; hanem azért az eklézsia megvan, a papot fizeti az ősi fundatio; tisztelendő Horkázi Kajafás uram különben is kedves ember a kastélyban, ott is étkezik, s neveli a család egyetlen magzatát, azokban a tudományokban, amikkel saját maga bír.
Csaknem olyan régi a kastély is, mint ez a templom. Nem építették ezt külső pompára, hanem az örökkévalóság számára; falai, kerítései, szöglettornyacsai mind arra vannak alkotva, hogy ellenség ostromát huzamos ideig kiállják. Ki is állták.
A Tanussy ősök, amióta csak a szent korona Magyarországra érkezett, ivadékról ivadékra mindig annak a pártján állottak, akinek ez ellen a korona ellen valami kifogása volt. Szent István alatt Kupával tartottak, I. Endre ellen Vatát támogatták, Könyves Kálmán idejében annak az öccsét, Álmost kísérgették, Vak Bélánál Borics táborába szálltak; majd ott lobogtak a zászlóik Csák Máté seregében, Hédervári Kontnak a dolgába is bele voltak keveredve, azután meg éppen minden felkelésben részt vettek; látta őket nemcsak a három Rákóczi, a két Thököly (apa és fiú), hanem még Esze Tamás, sőt Szegedi Péter is.
Hogyan történhetett mégis, hogy mindamellett soha sem a fejét, sem a birtokát el nem vesztette egyik őse sem a Tanussyaknak? Annak a magyarázatára majd rájövünk később.
*
Már ugyancsak magasan jár a nap, s a tűzhalmi kastély kapuja fölötti őrtoronyban leskelődő kapus még mindig nem ád jelt a kürtjével az uraság hazaérkezéséről. Pedig Tanusvár ide alig van egy fél órai futamodás annak a négy paripának, s Decebál éjfél után egy órakor indult el onnan hazafelé.
Hanem hát az történt vele, hogy Tanusvártól egy puskalövésnyire, jól félre az úttól, fekszik a „Békafogó csárda”. Ott éppen nagy lakozásra gyűltek össze a juhászok. Decebál meghallotta a víg rikoltozást, s maga hajtván a kocsiülésből a lovakat, senkinek sem szólt semmit, csak lekanyarodott az útról, s az avaron keresztül bevágtatott a „Békafogó csárda” udvarára. Csunyi Lacit meg Bakala Petit is vitte magával.
A csárdában, meg annak az udvarán a juhászok táncoltak a menyecskéikkel, s itták a korcsmáros rabvallatóját. Decebálnak úgy megtetszett ez a mulatság, hogy ott maradt közöttük mulatni reggelig.
Ez talán nem is volt tőle valami bolondság, hanem inkább egy kis előrelátás. Jó lesz gondoskodni az „alibi”-ről.
Azalatt Sára asszony rághatta mérgében a körmeit.
Ezt a szép bibliai nevet kapta a keresztségben Decebál felesége, saját magának elég nagy bosszúságára, mert ezen a vidéken „Sári”-nak éppen a legközönségesebb debellákat, azokat a bécsi ronggyal kikent pofájúakat, szokták tisztelgetni.
Megérdemelt volna pedig valami dicső nevet is, olyat, aminőt királynék, amazonok, tündérasszonyok viseltek; mert arcra, termetré akármelyiknek sem engedett, sem Cleopatrának, sem Semiramisnak, sem Tündér Ilonának.
Nyulánk, karcsú termetének nem kell a vállfűző, hogy deliségét emelje, csupa vadállati szabad mozgékonyság az egész alak, amit semmi mesterkéltség meg nem ront. Magyaros szabású öltözetet visel, kifűzött vállderekat, melynek dudoros ujjai kézcsuklóig érnek, két helyen átkötve szalaggal; a fején fehércsipkés kecskeméti főkötő hosszan alálengő széles, aranyvirágos szalaggal, s sűrű fekete hajának kontyához odatűzködve arany rezgőtűkkel; bogláros öv öleli át karcsú derekát; nyakán gyöngyökkel kirakott násfa.
Arca a legvalódibb alföldi magyar típus; inkább gömbölyű, mint hosszúkás, aranyozott barnás arcszín, amin uralkodik a szenvedély rózsapírja, leskelődő szerelemgödröcskéivel; sugár két szemöldöke mintha szénnel volna odahúzva, s azok alól villog szikrát szórva az a két fekete karbunkulus, aminek nehéz a színét megmondani, olyan erősen takarja a hosszú, sűrű szempillák selyme, két ajka csukva is gyönyörű, hát még ha felnyílik; ilyen szájmetszést nem találni másutt, csak a magyar nőknél, amit sem harag, sem kacaj, sem duzzogás ki nem vesz a formájából; minden ember, aki ránéz, azt hiszi, hogy adósa neki egy csókkal.
Csak az orr nem egyez össze a tipikus vonásokkal. Az ilyen archoz egyenes, hajlott orr illik, ez pedig fitos orr, ami barna arcnál rendkívüliség. S ez az eltérő vonás adja meg éppen az egész arcnak a jellemző kifejezését.
Reggel van már, s az úriasszony már felöltözve. Vagy tán le sem vetkőzött tegnap este óta? Mind az urát várta.
Dorkó néne ott guggol a földön, és meséli neki, hogy mit látott a városban, a Régi Nap ablakán keresztül. Egész éjfélig. Akkor a hajdúk meg a bakterek elkergették a néző gyülevészt a piacról erővel; a kémkedő banya nem tudhatta meg, mi történt tovább. De hisz az is elég arra, hogy Sára asszony arcát tűzlángba borítsa.
Dorkó asszony pedig azért térdel a földön, hogy a „szép Emma” bakancsait befűzögesse, amíg annak a haját Sára asszony fésüli és fonogatja.
Szép Emma nyulánk, magas gyermek, majd olyan magas már, mint az anyja. Az arca is szakasztott mása az anyjáénak, csak az orra tartja meg az ősi Thonuzóba formát; ez olyan egyenes, szabályos, mint az apjáé. A gyermek 12–13 éves lehet. Tarka szoknyát visel, ami bokáig ér neki, virágos fodrokkal. Azon felül puffos ujjú selyemrekli van rajta, mely a nyakán csipkekrézliben végződik. Arcszíne valamivel barnább még, mint az anyjáé, s nincs úgy kipirulva. Szempilláit lesüti, ajkai duzzogva csücsörödnek össze. Látszik az egész arcán, hogy elkényeztetett gyermek. Van dolga vele az öreg Dorkónak; mert nem akar nyugton állni a lábain, s amikor teheti, jókat rugdos rajta.
– Hát csak összejött azzal a drága madárral megint? – ismétli a hallottakat Sára – hányszor megfogadta, hogy meg sem látja, de mindig odaviszi a bűne, ahol az van. Mert nem talál más kortyondi pajtást többet, aki úgy hozzá illenék, mint a drágalátos öccse.
– De ne ráncigáld úgy a hajamat! – kiált közbe a nagy gyermek.
– Csitt! Ne nyafogj! Anyád ma haragszik.
– No, ha az apámra haragszol, tépd annak a haját, de ne az enyémet.
– Fogd be a szádat! Pulya! Neked még érteni sem szabad, hogy miről beszélünk. Állj veszteg, mert igazán megtéplek.
S azzal elkezdte szépen befonni két ágra azt a sűrű acélragyogású hajat, ami tömötten, bongyorán*omlott alá a gyermeknek egész a csípőjéig.
„Bongyora” az olyan haj, mely hosszú és sűrű göndör hullámzású. Székely szó. J. M.
– Hát csak szóltak, szapultak engem, ugye, a szép mákvirágok? – folytatá Sára.
– Csak a Belizár! Annak van olyan mocskos szája. Azt is mondta, hogy…
(Ezt már csak súgva mondta a fülébe az úrasszonynak.)
– Jaj a hajam! – ordíta fel a gyermek.
– Na, te kényes „ne nyúlj hozzám” virág. Hát csak körül kell kötnöm a szalaggal a hajadat. – Megállj, cudar!
– Hát most miért szidsz?
– Nem neked mondtam! – Fordulj szépen felém.
Azzal szemközt fordítva a gyermeket, elkezdte próbálgatni, a befont hajtekercs hogyan illenék jobban a fejére? A fülén túl, vagy a fülén innen feltűzve? S folyvást dörmögött magában: ezt nem viszitek el szárazon!
– Ugyan, ne babázz velem! – nyafogott a nagy gyermek mérgelődve – hiszen nem vagyok én kisbaba, hogy velem játsszál!
– Eredj! Te is cudar vagy mint az apád! Nemhogy megköszönnéd az anyádnak, hagy körülnyalogat. No, nézz rám szépen, aztán csókolj meg.
A gyermek azért is hátat fordított az anyjának.
Sára asszony aztán hirtelen a feje körül kerítette neki a hajfonadékaít, úgy tűzte meg.
– Hát csak aztán nagy dáridót csaptak, ugye? Bizonyosan valami jófélét is vittek oda mulatni.
– Ugyan, ugyan! A gyerek előtt! – dünnyögé Dorkó nénő feddő hangon.
– Mit tudja ez még, mi az? No, jó! Eredj, Emmácskám, lelkecském játszani a kertbe. – Jancsi, te! Héj, Jancsi! Nem hallod! Kifúrjam a füledet?
Pedig hiszen elég hamar törte be magát a Jancsi.
Ez meg egy olyan növendék siheder volt, kegyelemkoszton tartott diák, aki innen járt be Tanusvárra a gymnasiumba, s amellett apró szolgálatokat teljesített. Erős, széles vállú suhanc, zordon ábrázatú, de igen becsületes tekintetű fickó.
– Vezesd el az Emmát sétálni az ánglia-kertbe. Aztán játsszál vele. De a tóhoz közel ne menjetek. Vigyázz, hogy a pávakakas meg ne vágja az Emmát. Ezt a selyem nagykendőt vidd magaddal, s ha szél talál fújni, kösd az Emmának a nyakára, de hátul összekösd a dereka körül Aztán, amíg a fú harmatos, az Emma ne szaladgáljon a gyepen, hanem, ha a messzelátódombra fel akar menni, akkor vedd az öledbe, úgy vidd fel. Érted! Ha vizes lesz az Emmának a topánja, én meglátom, s a te bóbádat tépem ám meg érte. – No, te szép kis virágszálam, hát hadd csókoljalak meg szépen.
A nagy gyermek kézzel-lábbal kepiszkelődött az anyai gyöngédség minden tanújelei ellen, s a reklije ujjával törülte le az arcáról a kapott csókok nyomait, s aztán vásott kedvűen, durcásan rángatva a két vállát, rohant ki a szobából, a Jancsi alig győzött utána szaladni végig a folyosón, meg a tornác lépcsőin.
– Emma! Emma! Várjon meg! Nem szabad úgy szaladni! Emmácska!
De biz az Emma meg sem állt addig, míg a gesztenyefák alá nem ért az ánglia-kertben, ahol már nem lehetett rá látni a kastély ablakaiból.
Mikor a két gyermek egyedül találta magát, akkor a Jancsi mindjárt tegezni kezdte az Emmát.
– Úgy elszaladtál, pedig utánad hoztam a kuglófot, amit otthagytál a kávénál.
– Kell is nekem! Majd jó lesz a pontyoknak a tóban. Hát te mit kaptál reggelire?
Jancsi előhúzott a zsebéből egy jókora cipót, aminőt az iskolás diákoknak süttet mindennap az úrasszony. Amióta csak Tanusvárott gymnasium van, mindennap kapnak a bennlakó szegény diákok egy cipócskát a tűzhalmi uraságtól, az iskola patrónusától. Ezt a debreceni diákok úgy hívják, hogy „pikó”, a pápaiaknál a díszneve „szatyi”, az enyedieknél „brúgó”.
– Adj nekem is belőle! – monda Emma.
Jancsi kétfelé törte a pikót, s megosztotta Emmával.
– De jó ez a pikó, hallod-e?
A kenyerező társakat csakhamar körülvették a pávák; azoknak Emma szétmorzsolázta a mazsolás kuglófot, s elhajigálta a földre, hadd kapkodják. Neki jobban ízlett a fekete kenyér.
– Te, Jancsi! – monda Emma a falatozás közben – az anyám most az apámat lesi; ha hazajön, lesz nagy patália megint, most nem ügyel ránk senki. Bemehetnénk a filagóriába.
– Jó lesz, Emma. Csak-a kertész meg ne lásson.
– Nem megyünk a kertészház felé, ahol a híd van, hanem átugrálunk a patakon.
– De a szoknyád meg a topányod harmatos lesz, s a mama meglátja.
– Azon segítek én könnyen! – mondá Emma, s azzal fél kezével Jancsi vállára támaszkodva, a másikkal hirtelen kifűzte a bakancsait, lerántotta a lábáról, azután a harisnyáit is lehúzta, s a szoknyáját feltűzte, hogy a két hófehér lábszára térdig szabad lett; azzal odadobva topányt, harisnyát a Jancsinak, nekiiramodott szilaj szökésekkel a harmatos pázsitnak, mint egy kiszabadult csikó, Jancsi utol sem bírta érni.
Az angolkertet egy lusta vizű patak szelte keresztül, aminek a két partja lehetett valami két ölnyi távolságra egymástól.
„Hopp!” Mint a madár, mint az őz, úgy szökött rajta keresztül a szép Emma, az a kétölnyi tér nem is volt neki sok, még azt is megtette, hogy ugrás közben féloldalra fordult, úgy libbent le a tulsó partra. Biz a Jancsi meghasalta az utánacsinált ugrást, s az orrával érte a földet, amin aztán Emma igen jót kacagott.
A patakon túl következett azután valami bozót, úttévesztő, amit úgy híttak, hogy „labyrinthus”; ennek a közepén volt a filagória; kívül kavicsvakolással bevert falú gömbölyű épület, nyári mulatóka. Annak az ajtaja ugyan be volt zárva, s a kulcsa a kertésznél állt; de hát mire való az ablak? Az egyikről könnyű feltárni a redőnyt, s aztán az üvegtelen ablakon be lehet mászni. Először az Emmát segíti fel az ablakba a Jancsi, azután maga is utánakapaszkodik, ügyes tornázással – s a redőnyt megint becsukják.
Amint aztán egyedül vannak a nagy gömbölyű teremben, az Emmának az az első dolga, hogy hirtelen feltűri a karjairól a tarka rekli ujjait egész könyökig; gyönyörű elefántcsont fehér bőr, de alatta olyan izmok, mint egy Achillesé! S azzal se kérd; se hall, elkezdi öklözni a Jancsit, kedve szerint viháncolva.
Az csak védi magát egy ideig, s szabódik erősen.
– Emma! Ne bolondulj! Legyen eszed.
Aztán ő is visszaüt egyszer-egyszer az öklével, s nem nézi, hogy hol találja az Emmát, oldalba-e vagy fültövön? Mégis kénytelen hátrálni, pedig termetre erősebbnek látszik.
– Emma! Hagyd el! Bizony Isten a földhöz csaplak!
– Mit? Te? Engem? De a lábam szárához kenlek mindjárt!
Azzal ölre kapnak, dulakodnak, előre-hátra hányják egymást, utoljára is az Emma egy „gulyásfogással” úgy teremti a földhöz a Jancsit, csak úgy nyekken; akkor a két térdével ráül, s kezeit a mellére szorítja, folyvást agyarkodva a legyőzöttre:
– Hej! Hát földhöz vágsz? Hát elbánsz velem? Tudsz mindjárt szépen mórest?
– No, Emma! Elég volt! Bocsáss fel, Emma!
– Nem addig, amíg az igazi nevemen nem szólítasz.
– Hát, kérlek szépen, Emmánuel pajtás.
Akkor aztán feleresztették.
Eszerint ez a kisasszony nem leány, hanem fiú, s az Emma név csak az Emmánuelnek a becéje.
De hát micsoda furcsaság akkor ezt a tizenhárom esztendős fiút leányruhában járatni; a haját hosszúra ereszteni, kontyba fonni; s őtet magát mint valami kis növendék sült halat, úgy kényeztetni, tojtatni?
Ha az anyja teszi ezt vele, annak a számára talán lehet majd valami mentséget találni valami különleges bolondságban, de hogy az apja engedi ezt így történni, hogy a családja egyetlen fiörökösét ilyen pulya maskarának neveljék, annak mi magyarázatot lehessen keresni? Hisz Decebál eszes és tanult ember.
Volna talán neki valami szaktudományos rögeszméje, ami úgy elfoglalja az egész lelkét, hogy a legközelebb eső dolgokat sem látja? Ilyen bolondság csak egy tudós házánál mehet végbe.
A birkózás után kellett egy kis idő, amíg kifújja magát a két felhevült gyermek.
– Látod! – monda Jancsi – kiszakadt a hónod alatt a reklid a dulakodásban. Az anyád majd kérdőre vesz érte.
– Majd hazudik valamit a Dorkó nénő; az ő dolga énhelyettem hazudni.
– No, de lássunk a mulatságunk után, most nem lát senki.
Ugyan, mivel mulathatja magát két növendék fiú, mikor elbújhat minden szem elől?
A nyári mulatóterem belsejében van egy bronzszobor, ami a Cnidusi Vénust ábrázolja, a delfinnel; annyival illedelmesebb a többi kollégáinál, hogy csak csípőig van dekolletálva. Az Emma ennek az istenasszonynak a nyakát átöleli egyfelől, másfelől meg a Jancsi veti neki a vállát, s így egyesült erővel feldöntik a több mázsás mitológiai alakot. Az pedig belől üres. – Ebből az üregből szedeget aztán holmikat elő a Jancsi, amik az ő mulatságaikhoz valók.
Három vagy négy elvásott táblájú könyv; egy csomó írás: egy palatábla, irallal, toll és kalamáris.
Azokat lerakják az asztalra, két széket húznak egymás mellé, s azután hozzálátnak a mulatsághoz.
A Jancsi magyaráz, tanít; az Emma pedig nyeli azt mohón, éhesen, gyönyörűséggel.
Ez az ő titkolózásuknak a tárgya.
De hát nyíltan és tudva nem oktatják ezt a gyermeket odafenn a kastélyban? Majd megtudjuk, hogy mire, hogyan és kik tanítják!
Ennek a keblét pedig az égető vágy emészti.
S a láng követeli az olaját.
Olyan gyors esze van, hogy egy hallásra megtanul mindent. A Jancsi könyvei azok, amikből tanul. Az már odább haladt: egy évvel idősebb, mint ő. A Hübner, a Hármas Kis Tükör, aztán egy diák grammatika, meg a colloquium, képezik az akkori diákocskák tudománytárházát.
Jaj, ha megtudná valaki, hogy a szép Emma ezeket már mind beszedte!
Pedig csak lopva, settenkedve jöhet ide a pajtásával egy-egy órára, amikor nem strázsálják, amikor az anyja az apjával civakodik.
Most az egyszer jó hosszú idejük volt a tiltott gyönyörűség kielégítésére: szép Emma még a szépírásban is gyakorolhatta magát, s mikor aztán ismét elrejtettek mindent, s a Vénus-szobrot újra talpra állították, ismét visszatértek azon az úton, amelyen idejöttek, s akkor még sétálás közben egypár zsoltár dallamára is megtanította a Jancsi az Emmát. – Gyönyörű csengő szoprán hanga volt.
– Milyen nagy becsületed lenne ezért a szép áltus hangért a debreceni kántusban, te Emma!
