IX. Nincs jobb a jó tanácsadónál!
IX. Nincs jobb a jó tanácsadónál!
Az már megint nem volt valami gavalléros tempó Decebáltól, hogy ő magát kihúzza a csávából, s azzal odébbáll a lőcs árával, a két magával hozott cimborát meg ott hagyja a veszedelemben.
Mert jobb lett volna azoknak az állatmutogató oroszlánjának a ketrecébe kerülni, mint egyedül maradni Sára asszonnyal, mikor az hitvesi haragja kitörésének éppen a tetőpontján áll.
Eblábolt volna örömest Csunyi Laci a szobából, de Sára asszony megkapta a mentéjén a vitézkötést, s a falhoz szorítá, s úgy kezdé őt saját magával megismertetni, elszámlálva neki minden titulusát, amit nem a vármegyétől kapott, s eközben a tíz körmét veszedelmes szemkikaparási mozdulatokra igazgatva.
– Ti korhely, kártyás, részeges csalafinták! Ti városfüle, falufarka kószapilák! Ti viszitek minden gonoszba, ti csábítjátok minden istentelenségre az én uramat. Tivornyahősök, csapalulivók, csárdacégérek! Ti félkézkalmár bojnyikok! Hol hurcoltátok meg az uramat megint?
Az úrhölgy többesben beszélt, ámbár csak egyet aposztrofált, amiből megérthette Bakala Peti, hogy ez a sok szép kinevezés az ő hivatalait illeti, de ő csak mosolyogva veregette a lovagostorával a csizmája szárát; ellenben a kortescimbora annál jobban meg volt ijedve, s a végsőre elszántan esküdött.
– Én? Tekintetes asszony! Úgy segéljen, nem voltam én semmiféle korcsmában a Decebállal, itt találkoztunk vele a határban. Mi a cimborámmal a generális gyűlésre igyekezünk Tanusvárra. Fusson ki a két szemem, ha csak láttam is Decebált hamarább. Még hogy én részeg! De itt süllyedjek el a föld alá, ha tegnap dél óta egy csepp bor is lement a torkomon.
Dorkó nénő, onnan a benyílóajtóból nagyot fohászkodott, kezeit összecsapva.
– Óh, a pokolra való! Hogy nem fél, hogy mindjárt elnyeli a föld.
– Hagyd el, cimbora! – szólt közbelépve Bakala Peti. – Nem megyünk itt a hazugsággal semmire. Sose esküdözz, hiszen nem a törvényszék előtt állsz most. Meg kell itt az igazat mondanunk. Szárah nagysám! Mille pardons! Kisztihand.
A szép asszony nagyon szerette, ha a nevét a zsíros szájú nemzeti Sssára helyett a finom hangzású idegen „Szárah”-nak ejtették ki, ha hozzátették a „nagysám” affixumot, ha idegen nyelvű mondásokat intéztek hozzá, s ha kezet csókoltak neki. Ezt mind megkapta, annálfogva annyira csillapodott, hogy engedett mást is szóhoz jutni.
– Én elmondok mindent úgy igazán, ahogy történt – szólt Bakala Peti, egész biztossággal.
Most már a kíváncsiság is fel volt ébresztve.
– Halljuk – szólt Sára asszony, s leült az asztal mellé, de senkit sem kínált, hogy „Tessék helyet foglalni”.
– Igenis, Szárah nagysám, úgy van. Mi bizony éjfélig ott mulattunk az öreg napnál.
– Gyere ide, Dorkó! – mondá az úrhölgy. – Ide gyere a hátam mögé!
(Hej, ha én azt tudom, hogy az a vén banya ott leskelődik! – sóhajta fel keservesen Csunyi Laci.)
– Hát hogyan mulattak az urak? – vallatá szigorú tekintettel az előtte álló delinquenst az úrnő.
– Hát hiszen azt már valószínűleg mind elreferálta Dorothea asszonyság Szárah nagysámnak apróra, s nekem odáig nincs mit hozzátennem. Úgy volt biz az mind. Dorbézolás, kártyázás, istentelenkedés. Ez mind igaz. Még az is igaz, hogy Belizár a legtisztelettelenebbül viselte magát Szárah nagysám irányában.
– Tudok mindent! Minden szót tudok!
– Hanem azt már nem mondta el a hű cseléd, ami ezután következett, mert akkor már a bakterek elhajtottak a piacról minden embert.
– No, hát mi történt?
– Az, hogy a mi Decebálunk nem tűrte el azt, hogy az ő imádott nejét még az édesapjának a fia is dehonesztálja, de torkon ragadta, és úgy a földhöz sújtá Belizár uramat, hogy ott terült el eszméletlenül, mint a béka.
Csunyi Laci sietett tódítani.
– De úgy összetörte, lelkem, hogy vérben-fagyban vitték el lepedőbe takarva. Sohase lesz abból többet ember.
– No, cimbora, csak ne hazudj hozzá semmit!
– Hát megnémuljak? Mi?
– Most ne hazudj.
Sára asszonynak egy percre felderült az arca, de aztán megint csak ráncbaszedte a homlokát.
– Szép volna, ha úgy volna, de mesebeszéd! Hiszi a bolond!
(– No, hát érdemes az embernek igazat mondani? Mikor azt sem hiszik el! – förmed fel a vén kortes.)
Bakala Peti a csurapéja zsebébe nyúlt, s előhúzott valamit.
– Hát ezt elhiszi-e, Szárah nagysám, hogy igaz?
Az a valami volt a Decebál bőrerszénye, amiben az aranyai voltak.
– Tessék kibontani és megszámlálni. Itt van az egész ára az eladott tulkoknak, azon módon, ahogy a bécsi kereskedő kifizette. Mikor dulakodásra került a sor a két dalia között, én látva, hogy az asztalt mindjárt összetörik, siettem a veszélyben forgó pénzes erszényét Decebálnak biztos helyre tenni, nehogy a sok tolvaj között szőrén-lábán elszármazzék. Íme, átadom Szárah nagysádnak tisztelettel.
Azt azonban elhallgatá Bakala Peti, hogy mi történt azzal a határ pénzzel, amit Decebál az öccsétől elnyert a kártyán. Hát az az ilyen dulakodásban a „cassa nemonis” (a senki pénztára).
Ez már csakugyan nagyon enyhítő körülmény volt.
– Tessék leülni, Bakala úr! Ide a hotelbe (Sára asszony szeretett idegen szókat használni, ahol szerét tehette, s neki „hotel” vagy „fauteuil” à peu près mindegy volt).
Ő maga pedig a kanapén foglalt helyet.
– Eredj, Dorkó! Adj Csunyi úrnak az ebédlőben egy kis domitoriumot. Hallottad, hogy még ma nem frustukolt.
(Óh, a pokolra szülött, hisz most kelt fel a vacsorátul.)
Ezzel aztán csak ketten maradtak.
Bakala Peti ura kezdett lenni a pozíciónak.
– Mert lássa, Szárah nagysám, ha én minden mulatságaiba olyan híven követem a Decebált; hát ez nem másért történik, mint törhetlen baráti hűségből. Én őrködöm fölötte, mint egy mentor. Ismerem a természetét, tudom, hogy olyankor nem vigyáz magára; a sok tolvaj mind kirabolná, ha én ott nem volnék. No, hát nem igaz-e, amit mondok? „Geld spricht”, azt mondja a német.
Sára asszony ledobta a pénzes erszényt az asztalra, s érzékeny kezdett lenni.
– Lássa, Bakala barátom; és én nem bánom, akármit mond a német, de én jobb szeretném, ha e helyett az erszény helyett az én uramnak a szívét nyertem volna vissza.
– A szívét? Arra megesküszöm, hogy az a nagysádé volt és lesz örökkön-örökké.
Sára asszony baziliszk szemekkel tekinte a kedves barátomra.
– De hát, kedves barátom! Ha minden igazat meg akar mondani, elhallgathatja-e, hogy valami dáma nem keveredett abba a szép dáridóba?
– Óh, biz az még említésre sem érdemes. Egynéhány fiatal siheder tréfálkozott ott valami vásári komédiásnéval. Ugyan, már csak nem hiszi Szárah nagysám, hogy egy Tanussy Decebál egy ilyen kreaturára még csak rá is nézzen!
– Hát ez micsoda itten! – kiálta Sára asszony indulatkitöréssel, s a szép fehér fogait összecsikorgatta, a markába szorított keresztes szalagot odatartva Bakala orra alá. – Hát ez micsoda, he?
– Hüh, drága nagysám! – szólt Bakala Peti, a feje hátulját vakarva – most már azt mondom ám, hogy jobb szeretném, ha a Decebál ezt a szalagot akár az örmény straniera, akár a lengyel lovas komédiásné nyakából szakította volna le, mert az még kis baj volna. S ugyancsak elrejtse ezt a portékát, édes nagysám, hogy senki meg ne lássa, mert a szegény Decebálnak az egész vagyona, de még a feje is utána mehet, ha ez kisül rá!
– Hát micsoda?
– A bizony. Nagy baj van. Macskazenét adtunk a királyi komiszárusnak az ablaka alatt, eldaloltuk neki a varjúk nótáját egész harmóniával. Aztán a bűne odahozta azt a bolond Rézkuthyt. Én nem tudom, mi szellet szállta meg? Hisz különben olyan gyáva, mint egy egér; lejött közénk bakafántoskodni. Azt hitte, hogy ha megmondja, hogy ő a homo regius, hát majd akkor megijednek tőle. Vesztére éppen a Decebál keze ügyébe került. Az pedig homo regius ide, homo regius oda, nem sokat teketóriázott vele, hanem megfogta a nyakát, s jót húzott rajta végig a suhogóval. Akkor maradt aztán a kezében ez a furcsaság. Nem szép menyecske nyakravalója ez, hanem a homo regius Lipót-rendje.
Törődött is azzal Sára asszony, hogy mi az a homo regius meg az a Lipót-rend, őtet csak egy szempont érdekelte.
– Hát igazán nem volt Decebálnak semmiféle históriája asszonyfélével?
– Azt mondanám, hogy becsületem szentségére esküszöm, de hát ha énnekem nem hisz Szárah nagysád, higgyen akkor a tükrének. Ugyan nézzen oda, s aztán ítélje meg, lehet-e valakinek, aki olyan boldog, hogy egy ilyen istenasszonyt bírhat, azt elfelejteni akármi más halandó teremtésért?
– Menjen! Ne csúfolódjék.
– De már erre esküszöm hitemmel. Hát a főispáni bálban nem minden szem nagysád felé volt-e fordulva? Nem minden férfi, ifja, véne, törte-e magát nagysád után, s boldog volt, aki egy tekintetében részesülhetett?
– Az igaz, hogy nem volt nyugtom miattuk.
– Nagysád volt az est királynéja. Egész lazarétumot hagyott maga után sebzett szívekből.
– Menjen! Ne tréfálkozzék. Hiszen soha felénk sem jönnek azóta sem.
– Igen bizony. Mert nagysád húzza magát félre szándékosan.
– Hát hogyan?
– Annak bizony az a módja, hogy ha nagysád a nagyvilág előtt meg akarja nyitni szalonjait, hát legelébb is adni kell egy nagy táncmulatságot, amire az egész vármegye minden előkelő családjait meg kell hívni. Ezt, elkezdve a főispántól, mindenki a legnagyobb megtiszteltetésnek fogja venni.
– Lehet is nekem! Hisz mindenki kicsúfol ezekért az ócska bútorokért, amik még Noé apánk idejéből valók. Láttam én, hogy micsoda pompa volt a főispánéknál! A nevét sem tudnám megmondani. Mind Bécsből hozták.
– Hát hozasson nagysád meg Párizsból.
– Nem tudnám, mi a szöszön! Hisz nekem Decebál sohasem ád pénzt a kezembe, valahányszor elád valamit, nekem mindig azt mondja, hogy jószágot vett a pénzből, a contractust is megmutatja. Mutathatja nekem, akár görögül van, akár diákul, nem ismerem én az ákombákot. Én csak a kertből, meg a majorságból pénzelek, abból meg nem telik a pompa.
– Hát itt van most nagysádnak a kezében valami ötezer arany.
– Hát aztán?
– Ne kérdjen se jobbra, se balra, vasárolja el!
– Hát aztán, ha Decebál keresi?
– De nem fogja ám keresni. – Hiszen még nem végeztem el a históriát. Az a homo regiusnak a megütlegelése nagyon veszedelmes egy dolog ám. A törvény olyan büntetést szab arra, aki a „királyi emberre” ráteszi a kezét, mintha magával a király személyével tette volna azt. – Ezt a veszedelmet el kell nekünk hárítanunk a jó Decebál fejéről. – Ezért gondoltuk azt ki, hogy amint a verekedésnek vége volt (még a katonasággal volt egy csetepaténk, Decebál egy cserepárnak úgy a fejébe csapta a sótartót, hogy azt még most is húzzák kifele belőle)…
Sára nevetett jóízűn.
– …hát akkor letértünk a város alatt a „Békafogó csárdába”, ahol a juhászok mulattak, s együtt dőzsöltünk velök reggelig. Így aztán, ha inkvizícióra kerül a dolog, nekünk lesz ötven tanúnk, aki megesküszik rá, hogy Decebál estétől reggelig ott mulatott a „Békafogóban”. Azt, hogy a „Régi Napnál” is lettünk volna, keményen eltagadjuk. És ilyenformán Decebál nemcsak hogy nem foga keresni a „Régi Nap” vendégteremében eltévedt pénzes erszényét, de még ha aranytálcán hozná eléje valaki, hogy tessék, megkerült az erszény, a „Régi Nap”-nál, eltagadná, hogy sohasem látta. Elköltheti azt nagysád bátran bútorokra és toilette-re.
– De majd Decebál kérdezni fogja, hogy honnan vettem erre a pénzt.
– Tudja is ő, hogy minek mi az ára! Ha kérdi, mondja neki nagysád, hogy a tejpénzből került.
Sára asszony annyit belátott ez alkalommal, hogy Bakala Peti igen hasznos ember. Nem olyan hiábavaló fráter, amilyennek a világ hiszi. Hisz ettől tanulni lehet.
Azt ugyan ő a maga részéről is megtanulta, egy látásból, hogy a főispáni úrilak divatos pompája miféle alkatrészekből áll; csakhogy azoknak az izéknek először is a neveit nem tudta, azután meg pénz nem volt a kezén, hogy azokat megszerezze. Most megkapta mind a kettőt, pénzt eleget és olyat, amiről a lelkem uram nem mer kérdezősködni, és hozzá egy szaktudóst, aki ezt a sok cifra dolgot mind a nevén tudja szólítani.
Körülhordozta minden termein és szobáin a kastélynak a hű tanácsadót.
Volt azokban most is elég pazarlás. Nyoszolya, ágy volt a kastélyban annyi, hogy kétszáz vendég mindenkor kényelmes ellátásban részesülhetett. Az ember nem hinné, ha a kontót nem látná, hogy Decebál csak a vendégágyakra való szarvasbőr takarókért egyszerre húszezer forintot fizetett ki egy budai kesztyűsnek. De hiányzott a divatos fényűzésnek minden követelménye, szőnyegek, porcelánok, festmények.
Ezekhez pedig Bakala Peti mind nagyon jól értett.
Amíg szép Emma a Jancsi pajtástól, a filagóriában elbújva, diák szavakat tanult, azalatt az anyja Bakala Petitől annyi ördöngős francia elnevezést sajátított el, hogy majd egyszer ragyoghat vele. „Balzac, causeuse, kredenc, chiffonier, gobelin, sèvres, console, étagère, statuette, majolika, gros de Naples, moire antique” stb. mind hű termő talajba hullott el, nem fogja ő azokat elfelejteni; egy-két betűkülönbséggel fogja majd reprodukálni; de az nem tesz semmi kárt.
– Ide pedig, ebbe a szalonba, kellene egy szép nagy fortepiano, Szárah nagysám.
– Hát aztán ki játszanék rajta?
– Gondolom, a bájos szép Emmácska.
– Menjen! Ugyan kitől tanulná meg? Ehhez nem ért a tiszteletes.
– Bizony nem is bíznám én már az Emmácska nevelését az öreg táltosra, hanem hozatnék a számára egy ügyes gouvernante-ot.
– Micsodát?
– Egy tanult kisasszonyt, aki a nevelést alaposan érti, aki franciául tud, és zongorázik, s aki az Emma kisasszonyt ahhoz az előkelő plihez szoktatja, amely a nagyvilágban való megelenéshez múlhatlanul szükséges. Az Emmácska már abban a korban van, amikor a kiképeztetése okvetlen női kezekre bízandó.
– Menjen, maga nagy bolond! Hogy a tüzes tatárba bíznám én az Emmám nevelését valami kisasszonyra?
– Nem értem.
– Nem érti? Hát nem tudja, hogy az én Emmám nem leány, hanem fiú?
– Ne tréfáljon nagysád.
– Dehogy tréfálok. Hát nem mondta azt el magának a Decebál soha?
– Nem szokta ő soha mások előtt a családi dolgait profanálni.
– No, hát én proponálom. Biz ezt Emmánuelnek keresztelte a pap.
– De hát szabad bámulatomnak azon kérdésben adni kifejezést, hogy mi oka lehet nagysádnak az egyetlen fiát, a Tanussy család majorescóját leányruhában, leányfővel járatni?
– Hát hiszen tudom én azt, hogy ő a famíliában a majorocska. De hát énnekem erre igen erős okaim vannak.
– Szabad volna ezen nézeteket mikroszkóp alá venni?
– Már arra nagyon kérem, hogy ne vegye Miskapor alá, amit mondok, de ha megígéri, hogy egy teremtett léleknek sem adja tovább …
– Becsületem szentségére fogadom.
– Hallja, én a maga becsületére nem adok egy fagarast sem, hanem – látja azt a guzsalyt ott az ablakban?
– Remélem, hogy az helyet fog adni egy díszes akváriumnak.
– Verték már meg magát guzsalyszárral?
– Azzal még nem.
– No, én azt a guzsalyszárt összetöröm magának a hátán, ha elárulja, amit én most mondok.
– Biztosítom felőle nagysádat, hogy a hallottaknak az ellenkezőjét fogom mondani mindenkinek. Erre garanciát adok.
– Nem kell nekem a garabonciája, hanem hát üljön ide mellém, és hallgasson rám.
Sára asszonyság odaültette a kanapéra maga mellé a hű barátot.
– Tudja, mikor én fiatal leány voltam (az apám jómódú nemesember volt Zarándban, hanem voltunk hét leányok, én voltam a legkisebb), hát egyszer jövendőt mondattam magamnak egy kártyavető cigányasszonnyal. Hát az nekem ilyen jóslatot mondott: hogy legelőször is férjhez megyek egy parasztsorsú emberhez, s annál sok ütlegben és sok koplalásban részesülök, de majd nemsokára vége lesz annak, s akkor egy nagyon gazdag úrnak leszek a felesége, s pompában, jólétben fogok élni. Lesz egy gyermekem, aki fiú lesz, annak a sorsa pedig az lesz, hogy híres, nevezetes ember válik belőle, akit nagyon emlegetni fognak; mikor embernyi emberré lesz, akkor meg fog házasodni, s egy olyan leányt vesz el, aki nem ebből a világból való. Azután pedig igen szegény ember lesz belőle. És végezetre elviszik katonának, háborúba megy, és ottan megölik.
– Ejnye de furcsa kis horoszkópot csinált az a cigányasszony.
– Az ám, magam is nevettem én azon nagyon, csakhogy ez a borospók apródonkint mind beteljesült, akármilyen képtelenségnek látszott is eleinte. A hat nénémet egymás után mind férjhez vitték, mind hozzájok illő jó nemesemberek, kit a Szilágyságba, kit a Barcaságba, kit a Mezőségre, kit meg a Bánságba. Pedig egyik se volt többre való, mint én. Szegény édesanyánk bizony nem tanított bennünket egyébre, mint hogy a jó szájízre való ételt hogyan kell megfőzni. Ami verseket én tőle tanultam, azok mind ilyenek: „Leesett a lencse. Betörött a feje. Vajjal kötötték be. Vajjal jó a lencse.” Egyszer aztán szegény anyám meghalálozott, a halotti tor alkalmával a vendégek valamelyike az égő pipával a szájában felfeküdt a hiuban a szénába; felgyújtotta a házat. Porrá égtünk. Akkor aztán az apám átköltözött a legöregebb nénémhez Vidrára, engem is magával víve. Juci néném pedig, Isten bocsássa meg, valóságos hárpia volt, akinél soha egy nyugodalmas órám nem volt, mindig ütött, hajtott, s az urát féltette tőlem, pedig annak akkora golyvája volt szegénynek, hogy a mellényét nem tudta begombolni tőle. Egy nagy erdő közepén volt a lakásunk, ahova gyakran eljártak jókedvű vadász urak, akik éjszakára ott maradtak a medvehajtás után. Itt láttam meg legelőször Decebált. Akkor még fiatal, nyalka legény volt. Én meg szép leány voltam. Hasonlítottam az Emmához; csakhogy annak sohasem lesz olyan tüzes szeme, mint nekem volt. De sok komplimentet mondtak az úrfiak ezeknek az én ragyogó szemeimnek! Hanemhát mind nem ért az semmit. Egyszer csak jött értem egy kérő. Birkás volt, rücskös volt, öreg volt. Király Samunak hítták. De nem bántam én, akármilyen volt is, csak megszabaduljak attól a háztól, ahol testem-lelkem megunta a kujonérozást. Kezet adtam neki, megesküdtünk. Csak mikor hazavitt, csak akkor láttam, hogy hová kerültem. Csivasz paraszt volt a férjem, árendában élő bális, akinél egész nap birkatúrót kellett gyúrnom döbözbe, kászuba. Nem emlékezem rá, hogy lett volna egy nap az együttlétünk alatt, amelyikben háromszor össze ne verekedtünk volna: reggel, délben, este. Szerencsére én voltam az erősebb, a keresetlen fa mindig az én kezemben maradt utoljára, én dögönyöztem el Király Samut végül. Emellett aztán a koplalásban is volt módom. Egyik nap málépuliszka volt az ebédünk, a másik nap sült tök. A birkahúst nem vette be a természetem, amiből az uram tokányt főzött, mert tudtam, hogy mindig az esett birkát szokták erre a célra felhasználni. Legtöbbször nyers sárgarépával laktam jól a kertben. – Ezalatt gyakran odavetődött a házunkhoz Decebál; az övé volt az egész rengeteg birtok; a bális csak az ő birkása volt. Én mindjárt kitaláltam, hogy mi szándéka van a lelkemnek. Hordott ő nekem végszámra selymet, kamukát, aztán aranyfüggőt, kösöntyűt, vaddisznót, őzet, drága csemegéket küldött a konyhára. De én csak mind nem akartam azt megérteni. Hiába tudott olyan szépen danolni, hízelkedni, hiába küldte el az öregemet hazulról, nem ért el vele semmi célt. Nekem mind csak a cigányasszony jóslata állt az eszemben. Megmondtam aztán neki világosan, hogy „lelkem úrficskám, ha maga azt hiszi, hogy a halat a fárul szedik, hát akkor maga nagyon meg fogja ütni a bokáját”. S miután kapott tőlem egypárszor olyan egészséges pofoncsapásokat, sőt egyszer a tíz körmöm helyét is hazavitte a pofáján, hát csak rájött, hogy aki halat akar fogni, hát annak bele kell menni a vízbe. Egyszer csak előállt vele, hogy elválaszt az uramtól, s elvesz feleségül. Szép volt ám akkor, mint a hétszerváltott ördög.
– Óh, nagysám! Szebb nem lehetett, mint most.
– Hagyjuk azt el. Meglett, amit kívánt. A konszilvorium (talán consistorium) elválasztott a Király Samutól, akinek valósággal soha felesége sem voltam. S engemet Tanussy Decebál hazahozott a kastélyába. Íme, tehát már a második jóslata is beteljesült a cigányasszonynak. S még azt mondják, hogy ne higgyen az ember jövendőmondóknak.
– Ez valóban különös – jegyzé meg Bakala Peti. – Az ember nem hinné.
– No, lássa. Hát aztán nem telt bele egy esztendő, hogy beteljesült a harmadik mondás is: fiam született.
– No, ez már nem annyira rendkívüli dolog.
– De hát énnekem mármost ez nem megy ki a fejemből. Ha három beteljesült, a többi is bekövetkezhetik, s én ezt szeretném megakadályozni. Mesélt énnekem egyszer az apám, aki járt az enyedi kollégiumba is, valami régi görög hercegről, a nevét is meg tudom mondani, Achilles volt. (Nekünk is volt egy kutyánk, akit így híttak.) No, hát ennek is megjövendölték, hogy vagy híres ember lesz belőle, de ifjanta és erőszakos halállal fog meghalni, vagy pedig megmarad csendes embernek, s aztán hosszú életet él. Hát bizony egy anyától nem lehet azt rossz néven venni, ha az egyetlen gyermekét inkább akarja hosszú életűnek, mint kora halálúnak tudni. Mit ér nekem a hír, dicsőség? Van abból már a Tanussyaknak annyi, hogy el sem bírják. Én azt akarom, hogy a gyermekem kísérjen engem a temetőbe, ne pedig én őtet. Rettenetes az még csak gondolatnak is. Hát még, ha hozzáveszem, hogy a csatában kell neki elesni! Édes Jézusom! Még csak koporsóba sem teszik, hanem szétmarcangolják a farkasok, meg a hollók…
Tovább nem bírta mondani a keserves zokogástól.
Az is hamar elmúlt. Úgy jött nála a sírás, mint a tavaszi permeteg; az arcán még üdébb lett a könnyektől a visszatért mosolygás.
– Hát mit csináltam? Azt tettem vele, amit az Achillesszel tettek; olyan nevet adtam neki, amiből ha a farkát elhagyják, leánynév is lehet. Leányruhában járattam, mindig magam mellé szoktattam, hogy jó „anyás” gyermek legyen belőle, félénk természetű, akit még a pávakakas is megkerget, hogy fel ne ébredjen benne az a veszedelmes indulat, amit bátorságnak neveznek, s aztán, hogy meg ne terhelje a fejét valami gonosz tudománnyal, ami a híresség útjára vezethetné, rábíztam a nevelését tisztelendő Horkázi Kajafás uramra. Az ám.
Bakala Peti nevetett folyvást ezalatt.
– Már az igaz, Szárah nagysád, hogy ha „ez” volt a célja, akkor jobban ki nem választhatta a maga Achilleséhez a maga Centaurusát, Chiront, aki őt felnevelje. Ugyan mit tanít neki Kajafás úr?
– Nem tudom én. Mindig az én saját jelenlétemben adja neki a leckét. Úgy tetszik, hogy a szittya nyelvet tanítja neki.
– Micsodát? Instálom alásan.
– Jól mondom én. A szittya nyelvet. Hát azt mondják, hogy valami idegen nyelvet csak kell az embernek tudni. Ez pedig elég idegen.
– Annyira idegen, hogy én nem is tudom, hogy volna a világon.
– De bizony van. Betűi is vannak. Azt látom, mikor a pap a táblára írja, s az Emmával olvastatja.
– Miféle betűk?
– Hát tudom én? Maga engem most gúnyolni akar? Hát nekem egyik betű csak olyan szarkaláb, mint a másik, akár magyar, akár görög, akár zsidó, akár szittya.
– Aztán hogy vetik sorba ezeket a szittya betűket, nagysám? Jobbról balra vagy balról jobbra?
– Óh, nem. Felyülről lefelé megy a sor.
– Nem tudok róla semmit.
– Hja, az a maga hibája. Az Emma fog tudni olyant, amit más nem tud.
– De mi hasznát fogja venni?
– Azt majd megtudja a világ, de csak később.
– És megtanulja ezt az Emma?
– Az igaz, hogy nagyon nehezen töri a tollát. Amit tegnap nagy nehezen a fejébe vertek, ma már nem tud belőle semmit. De hát azt is szeretem, hogy olyan nehéz feje van. Mi szüksége van neki arra a sok tudományra? Nem lesz őbelőle püspök. Nem kénytelen vele, hogy a fejét megfájdítsa. Marad rá akkora birtok, hogy nyolc napig utazhat rajta, s mindig a maga kastélyában hálhat meg.
– De utoljára is – ne haragudjék, Szárah nagysám –, ez nem tarthat így hosszú ideig. Az Emmát lehetett idáig (azt hiszem tizenhárom esztendős már) leányruhában járatni, félénknek, tudatlannak nevelni; de majd egyszer tizenhét, tizennyolc esztendős is lesz, akkor csak színt kell vallani, hogy fiú-e vagy leány?
– Nem a! Lássa ezt már nem a görögöktől tanultam, hanem a rómaiaktól. Ahol az apám lakott, az oláh falu volt. Hát ott a beszerikában sohase kereszteltek fiúnévre senkit. Az mind Anica volt. A fiúkat mind leányruhában járatták, egész addig, amíg megházasodtak. Így aztán nem vihették el őket katonának. Nem került elő a mi falunkból soha katona, mert az egész fiatalság mind katrincában járt, s csak akkor kapott nadrágot, amikor feleséget.
– És nagysád is így szándékozik tenni az Emmával.
– Hát persze. Kifogok én azon a jóslaton. „Híres nevezetes tudós ember lesz!” – Annak már útját álltam. „A másvilágról hoz feleséget magának.” – Lesz gondom rá, hogy kiválasszak a számára egy derék, szép, okos, hozzáillő rangbeli kisasszonyt, s akkor aztán megmondhatja, hogy ő a „legény”! Ha egyszer megházasítottam, akkor aztán tudom, hogy nem kívánkozik semmi háborúba; hanem otthon marad szépen, s rajta lesz, hogy megvénüljön. Hát, mit szól hozzá?
– Azt, hogy biz ez erős fantázia; de meg kell vallani, hogy szisztéma van benne.
Sára asszonyság büszke volt erre a dicséretre.
– Lássa! Így védelmezi meg egy magyar asszony a maga gyermekét!
Bakala Peti nem tett ellene semmi lényeges kifogást. Arra gondolt, hogy neki is lehetnek valamikor gyermekei, s majd azoknak megint milyen jó lesz, ha egy ilyen módon nevelt Tanussy ivadékot találnak a kezük ügyében. Nagyon jól rendelte azt a mennyei gondviselés, hogy az egyiknek adta a gazdagságot, a másiknak meg az észt, különben hogy állhatna fenn a világ?
– Hanem erről még álmában se szóljon ám senkinek.
– Isten őrizz! Inkább a nyelvemet harapom le. De még arról sem, hogy hogyan, miképpen kerülnek ide majd azok a pompás bútorok.
– Úgy! Igazság! Hát itt van, nyúljon bele ebbe az erszénybe, vegyen ki annyit, amennyi kell, hogy Bécsbe utazzék, s aztán megrendeljen egyet-mást. Hanem aztán rá ne szedjen ám a számadással.
– Hiszen, kérem, az egészet eldughattam volna, ha olyan ember volnék. Mindenről nyugtatványt hozok!
(Szép szín alatt mégiscsak majd meg lesz hát felezve az a nem kereshető pénz.)
