VI. A varjú-nóta
VI. A varjú-nóta
A mi deákkorunkban volt egy nóta, aminek az éneklése minden iskolában meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát bizony deákkorunkban mi is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus náció voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga, aki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.
Ez volt a varjú-nóta. Volt annak sok verse, de az első ez volt
Ifjú varjú keresztről
Csak ezt kiabálja:
„Úr vagyok, lábam nyomát
A kereszt csodálja!”
A vén varjú hallja,
A boglyáról ezt mondja:
„Telelj ki csak, csak, csak, csak, csak.
Telelj ki csak!”
Csak ezt kiabálja:
„Úr vagyok, lábam nyomát
A kereszt csodálja!”
A vén varjú hallja,
A boglyáról ezt mondja:
„Telelj ki csak, csak, csak, csak, csak.
Telelj ki csak!”
Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? Meg a kereszt, meg a boglya? Ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a pozitív adatok.
Ezt a nótát jurátusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:
„A ló is, míg paripa,
Angol nyereg alatt jár;
Ha megvénül taliga-
Vonó lesz, mint a szamár.
Így már sok
Mágnások
Lettek taligások.
Akkor tudták csak, csak, csak, csak,
Mivé lettek?”
Angol nyereg alatt jár;
Ha megvénül taliga-
Vonó lesz, mint a szamár.
Így már sok
Mágnások
Lettek taligások.
Akkor tudták csak, csak, csak, csak,
Mivé lettek?”
Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban ilyeneket merne valaki írni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna hozzá a mai civilizált sajtó?
Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a piacon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elöl Decebál a Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laci meg a Bakala Peti által két karjánál fogva cepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; amikkel nagyon jólesett a vásáros bódék oldalait végigdöngetni.
Tanussy Decebál sohasem volt annyira ittas, hogy a maga drága „én”-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kiskirály.
Az úri dölyf máza alól kirítt a sivár, rideg cinizmus.
– Hogy van tovább, Belizár? kurjongatott a varjú-nóta közben.
Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi biztos üdvözlésére gyártott verset.
„Pontyot küldtek a tóba
Komiszáriusnak,
Ott vár rád a sok csuka,
Bizony megfogdosnak,
Szegény komisszáros,
Leszel komisz, de sáros,
Akkor tudod csak, csak, csak, csak,
Mivé lettél?”
Komiszáriusnak,
Ott vár rád a sok csuka,
Bizony megfogdosnak,
Szegény komisszáros,
Leszel komisz, de sáros,
Akkor tudod csak, csak, csak, csak,
Mivé lettél?”
A „ponty” szó világos célzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül.
– Fújad, mondjad; Belizár! – rikkanta reá Decebál, s újrakezdték a nótát a királyi biztos ablakai alatt: „Hogy volt, hogy, Belizár?
Hogy ezt a pokolbeli szerenádot okvetlenül meg kellett hallani őexcellenciájának odafenn, aziránt nem lehet semmi kétség, miután a két fő-fő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren ült az asztalnál.
Rézkuthy úr őméltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, amiket őexcellenciája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.
Amint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, amikor az még csak zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.
– De már ez impertinencia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellenciád azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.
– Hadd kiabáljanak, majd megunják.
Amint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, aminek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen őexcellenciája ellen van intézve, a lojális harag erőt vett a tartózkodó elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött:
– Ez már gazság! Ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség.
Ponthay Adalbert csak mosolygott; még csak a homlaka sem vonult ráncba.
– Sose induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdúm, mind szemenszedett somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, akik mikor a korcsmába mennek, azt mondják: „Nem viszek botot magammal, majd lesz az ellenfelemnek!”, ha én ezeket nekiereszteném ennek a nagyszájú, bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá alatt, hogy a pora sem maradna.
Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyott nőtt a taréja Rézkuthy úrnak. Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.
– De már ezt nem tűröm tovább! – kiálta felpeckelődve a székéről, amint a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. – Ezt eltűrnünk annyi, mint a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.
– Hát mi tetszik?
– Excellenciád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Óh, mikor ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius! A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni excellenciád! Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a közelemben.
Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra, hogy őexcellenciája semmiképpen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége ily kockáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott; a királyi biztos egészen komolyan vette ezt a nemes elhatározását, s azt mondta neki erre a vitézkedésre, hogy „Jól van, kísértse meg méltóságod”. (Talán gondolt is akkor valamire?)
Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek, lehetetlen volt a visszavonulás.
A kortesurak ezalatt már a vármegyeház kapuján a zapfenstreichot verték odalenn.
Egyszer aztán felnyílik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel a homo regius. – Sok lépést nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.
– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? – kiáltá, félelemtől erőtetett harsogó hangon. – Mért nem takarodnak az urak haza?
– Ki beszél odalenn? – kiálta Decebál a tömeg közül kiválva, s a kurta uraság felé közeledett.
Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét annál jobban kifeszítve kiáltá:
– Én vagyok Rézkuthy Baló – szorultában a kicsinyített gyerekneve akadt a nyelvére.
– Hallod-e, héj, Belizár? – ujjongott Decebál – itt van a rézorrú bagó!
Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai hegyére.
– Hallja az úr! Nyissa ki a szemét! Én vagyok a homo regius! Tisztelet ennek a jelvénynek!
S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros szalaggal.
– Mi vagy te? – horkantott rá Decebál. – Homo regius? Király és filkó egymás mellett aduttban? Akkor te vagy a „bellus musicus”. Gyerejde, hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a városban, az anti-illumináció napján azt is kioltották volna.)
S azzal kinyújtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és sérthetetlen férfiút.
Az sem vette tréfára a dolgot. Akkorát ugrott hátrafelé, hogy az csupa csoda volt a kurta lábaitól, s azzal hirtelen megfordulva, visszarohant a kiskapun – de részint az ijedségtől, részint hogy csak félszeme volt, úgy vágta bele a homlokát az ajtóragasztóba, hogy mire felért őexcellenciájához, már akkor olyan daganat volt a szemöldöke felett, mint egy kétkrajcáros zsemlye.
Decebálnak valami maradt a kezében.
– Mi a hét csoda ez? Valami pántlika! De még valami fityegője is van. E bizony valami kolera-amuletum lehet.
No, majd a holnapi gyűlésben visszaadom a jámbornak.
S azzal a nadrágszíjába dugta az elrabolt tiszteletreméltó jelvényt, a Lipót-rendet szalagostól.
Ezen hőstett után odább vonult Tanusvár hosszú utcáján a kurjongató had.
Csak egy embert hagytak hátra, Belizárt. Az még most is el volt gyalázva a bortul és kábulástul. A szűrét a nyakába kötötték, a kalapját a fejébe nyomták, s a magával tehetetlen alakot a szűre zsinórjánál fogva odaakasztották a vármegyeház ajtajának a kopogtatókalapácsához. Mikor a királyi biztos parancsára a somogyi hajdúk kirohantak az utcára, ezt az egy alakot találták ott; ezt mindjárt be is vitték, és biztos őrizet alá tették.
A rakoncátlan csoport pedig végig fellármázta a várost, bezörgetve a kapukon, ahol a kitett csóva jelenté, hogy lovas katona van beszállásolva, s bekiabáltak az ablakon
– Ki ne jöjj, liszteszsák (a svalizsér népies címe), mert elkap a nagy hörcsök!
Azoknak nem is volt nagy kedvök belekeveredni a mulatságba.
Hanem a cserepárok vártája előtt, ahol egy sor felállított puska jelzé, hogy az őrház van, állt egy feketeharisnyás, aki kötelességének tartá, a kiabáló sokaságot egy rémséges „halberdó”-val tartóztatni fel, s a hosszú mangalétát a hegyes parganéttal előreszegezni.
Éppen Decebál volt, akinek legközelebb keze ügyébe esett a szurony.
– Ejnye, fiam, de furcsa nyársat hoztál magaddal! – De már akkor az a nyárs nem volt se nyárs, se panganét, mert azt egy kis gyökkentéssel olyan görbére hajtotta Decebál vasmarka, hogy szénavonyogónak lehetett használni.
A közbátorság őre e merénylet után „Kveraus”-t akart kiáltani, de nem készülhetett el vele. Akkorában olyan sótartóforma csákókat viseltek a gyalogosok. Egy ólmosbot úgy üté hevenyében a sótartót a silbak fejébe, hogy annak a simlédere a nyakáig szaladt, s minthogy a csákó alul szűkebb, felül bővebb volt, ki nem tudott belőle szabadulni a nyavalyás: csak onnak kiabált mordiót.
Hanem arra aztán a nemes frekvencia is kereket oldott, s mire a vártaház őrsége előrohant és fegyverre kapott, akkorra már tiszta volt a hosszú utca, ki-ki merre látott, átugrált a palánkon. A puskás katonával nem jó ungorkodni.
Csak Decebál maga maradt meg az utcán. A katonák onnan a vártárul fenyegették, hogy rálőnek, ő meg felszakított két követ az utcacsatornából, s azzal kínálta őket, hogy mind agyonhajigálja. Szerencsére véget vetett a feleselésnek a megérkező négylovas hintaja Decebálnak, amit a megszeppenésükben bölccsé kijózanult Bakala Peti és Csunyi Laci vezettek a nyomába a vendégfogadóból. Abba erővel feltuszkolták Decebált, s aztán elhajtattak nagy sebesen a várostól nem messze fekvő úri kastélya felé az idősebb Tanussy ivadéknak.
A rab odafenn a toronyban éppen most ütötte a tizenharmadik órát. Az levén neki megparancsolva, hogy minden serkentéskor eggyel többet üssön.
Ezt is így szokták Spanyolországban.
