Kitekintés
Kitekintés
Bár a magyar külpolitika 1512–14-ben teljes kudarcot vallott a török kérdésben, az ország egyelőre súlyosabb következmények nélkül átvészelte ezt a kritikus időszakot (persze, csak ha eltekintünk a szreberniki bánság elvesztésétől, ami előrelátóbb politikával talán elkerülhető lett volna). Sőt, a következőévekben úgy tűnhetett, hogy a fegyverszünet hiányát az Oszmán Birodalom érezte meg jobban, hiszen a szultán volt az, aki 1515–16-ban megint kezdeményezte a megállapodást.130 Amikor pedig 1519 tavaszán, rengeteg huzavona után, végre aláírták a békét, az egyezmény mintha visszamenőleg is igazolta volna az 1512–14. évi magyar álláspontot. A szultán ugyanis elfogadta, hogy a béke a szerződő feleken kívül kiterjedjen a pápára, a lengyel királyra, a két Habsburg fivérre: Károlyra és Ferdinándra, Itáliára, sőt a havaselvei és a moldvai fejedelemre (igaz, azzal a megszorítással, hogy az utóbbi kettő adót fizet a Portának).131 Látszólag tehát nagy magyar siker született, hiszen az egyezmény éppen azokat a magyar követeléseket ismerte el, amelyekért Ulászló diplomatái hiába küzdöttek l512–14-ben.132 A későbbi események ismeretében ma már tudjuk, hogy ez a siker valóban csak látszólagos volt. De ugyanerre az eredményre jutunk akkor is, ha az 1510-es évek politikai mozgásait, tendenciáit vesszük szemügyre. Megelőlegezve a konklúziót: nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az 1512–14. évek eseményeiben szinte főpróbaszerűen lejátszódott mindaz, ami Magyarországgal az 1526 előtti években történt.
130 Kosáry D.: i. m. 108. skk.
131 Thallóczy Lajos–Horváth Sándor: Magyarország melléktartományainak oklevéltára. 3. AlsóSzlavóniai okmánytár (Dubicza, Orbász és Szana vármegyék). 1244–1710. Bp. 1912. (Monumenta Hungariae Historica. Diplomataria 36.) 282–283. A felsorolt fejedelmeknek, a pápát kivéve, egy éven belül pecsétes levéllel kellett jelezniük csatlakozási szándékukat.
132 Kivéve a területi igényeket: a budai udvar kénytelen volt belenyugodni a szreberniki bánság elvesztésébe. E. Kovács P.: i. m. 94.
220Ismeretes, hogy 1519 után az európai politikai helyzet katasztrófálisan alakult Magyarország számára. A keresztény világban mindent háttérbe szorított a Habsburg–francia vetélkedés, s ebben a küzdelemben a török veszély és Magyarország védelme végleg másodlagos kérdéssé fokozódott le. Magyarország gyakorlatilag egyedül, magára hagyva kényszerült szembenézni az ellene fordult oszmán hódító gépezettel.133 Ennek a helyzetnek nem egy eleme már az általunk tárgyalt időszakban kifejlett formában megtalálható. Mint utaltunk rá, Velence és Lengyelország már a századforduló körül hátat fordított a közös törökellenes harcnak, amin az sem változtatott, hogy a két ország (különösen Lengyelország) formálisan és a gesztusok szintjén szolidáris maradt Magyarországgal. Ezért Magyarországnak, amely lassaként beleroppant a török elleni védelem terheibe, nem maradt más választása, mint hogy egyre nagyobb mértékben vegye igénybe Habsburg Miksa segítségét. Ulászló belpolitikai okokból is egyre inkább Miksa támogatására szorult, mivel itteni uralma lényegében semmiféle bázissal nem rendelkezett. Ez azzal járt, hogy a század elején rövid ideig működő Jagellófrancia szövetség hatása csökkent, a Jagellóház közép–európai uralma megingott, s Magyarország fokozatosan a Habsburg érdekszférába került.134 Az ország ezzel megmenekült a teljes elszigetelődéstől, viszont cserébe mégsem kapta meg azt a védelmet, amelyre szüksége lett volna. Már ekkor látható volt (például az itáliai eseményekből), hogy Miksa a török kérdésnél sokkal fontosabbnak tartja az éleződő Habsburg–francia vetélkedést. Az sem volt titok, hogy Magyarországra elsősorban örökös tartományainak védelme érdekében számított, s tulajdonképpen ezért szorgalmazta mindig, hogy a török–magyar fegyverszünetek hatályát az ő országaira is kiterjesszék.135 Vagyis lényegében már ekkor kialakul az a helyzet, hogy Magyarország ténylegesen csak a Habsburgok támogatására számíthat, de hogy ebből mi realizálódik, azt nem a magyar állam, hanem az ausztriai–ház érdekei döntik el. Jellemző, hogy Miksa elvi szinten már 1497-ben leszögezte: úgy illik, hogy a török politikát ő, mint a kereszténység legnagyobb uralkodója határozza meg.136 Bár a Habsburgok ennek az igénynek az érvényesítésétől gyakorlati okokból egy ideig még eltekintettek, Miksa kijelentése jól előrevetítette a Magyarország számára vészterhes jövőt.137
133 Kosáry D.: i. m. 68. skk.
134 Kulcsár Péter: A Jagellókor. Bp. 1981. 79. skk.
135 Kubinyi András: A Jagellókori Magyarország történetének vázlata. Századok 128 (1994) 306.
136 J. Gröblacher: Erste Gesandschaft i. m. 76: 10. jegyzet.
137 Hogy lassanként valóban csak a Habsburgok maradtak Magyarország mögött, az abból a tényből is jól látszik, 1516-tól Velence beszüntette Magyarország pénzbeni segélyezését. Ld. Jászay M.: Velence és Magyarország i. m. 212.
Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a magyar állam, az egykori középhatalom, az 1510-es évekre külpolitikai mozgásterének jelentős részét elvesztette, s csak ugyanabban a nagyhatalmi érdekeknek alérendelt pozícióban léphetett fel a szultáni udvarral szemben, mint az 1520-as években. Ez fejeződött ki abban a kétségbeesett makacsságban, amellyel Ulászló megbízottai harcoltak a Portán a Habsburgokkal közös megegyezésért. A magyar diplomaták azt is látták, hogy a török fél szintén a lehető legszűkebben 221akarja kijelölni azt az ösvényt, amelyen a magyar diplomácia járhatott. A szultáni udvarban már régóta az a felfogás uralkodott, hogy „egyedül a nagyúrnak van hatalma ahhoz, hogy békét adjon, ezért minden nála alacsonyabb fejedelemnek hódolattal kellene kérni ezt az ajándékot, olyan feltételekkel, amilyenekkel a szultán jóváhagyja”.138 Az elszigetelődéstől való félelem azonban, úgy tűnik, megakadályozta a magyar vezetést annak felismerésében, hogy Magyarország olyan helyzetbe jutott, amikor már nem támaszthat többé feltételeket. Az Oszmán Birodalom erőfölénye ugyanis olyan mérvű lett, hogy a szultán valóban tetszése szerint „adományozhatott” békét Magyarországnak, vagy vonhatta meg tőle azt (gondoljunk csak arra, hogy a sorsdöntő keleti hadjáratok idején az oszmán határvédelmi egységek a legnagyobb magyar erőfeszítéseket is félkézzel hárították el).139 Ezért a magyar diplomácia 1512–13-ban elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy még akkor megegyezésre jusson a szultánnal, amikor az fegyveres zsarolás és területfoglalás nélkül hajlandónak mutatkozott arra. A magyar politikusokat a következőévek eseményei is alaposan félrevezették. Nem mérték fel igazán, hogy a török kérdés kezelésében elkövetett hibák csak azért nem ütöttek vissza rögtön, mert Szelim mindvégig a maga „keleti kérdésének” megoldásával foglalkozott. Azt sem értették, hogy a szultán 1519-es nagyvonalúsága is csak annak volt köszönhető, hogy újabb hadjáratra készült Irán ellen, amelyet végleg uralma alá kívánt hajtani.140 Pedig az 1514 tavaszán kialakult kritikus helyzetet soha nem lett volna szabad elfelejteniük: azt a szituációt, amikor Magyarország először tapasztalhatta meg a maga teljességében, hogy mit jelent úgy állni két nagyhatalom torkában, hogy az egyik bármit megtehet vele szemben, a másik pedig semmit sem tesz ennek elhárítására. Szakasztott úgy, mint Mohács előestéjén.
138 E. Albčri: Le relazioni i. m. 37. Idézi N. Jorga: GOR II. 321.
139 Minden úgy történt, ahogy azt Szelim a perzsa hadjáratról döntő haditanácsban előre jelezte: nyugodtan vállakozhatnak a nagy erőpróbára, mert a keresztények nincsenek abban a helyzetben, hogy megtámadják a birodalmat. Ld. S. Tansel: Yavuz Sultan Selim i. m. 33.
140 Nem beszélve arról, hogy a megállapodást, épp úgy, mint az 1516. évi egy éves fegyverszünetet, voltaképpen Szelim kényszerítette ki a Jajca elleni támadásokkal. Ld. Kosáry D.: i. m. 108–110., 122. E. Kovács P.: Jajca i. m. 92–95.
