9.5 Szállítóeszközök, szekéralkatrészek
A bognármesterség kapcsán kell szólnom arról a nagyszámú szekérről, s főként szekéralkatrészről, amelyek a várak összeírásaiba bekerültek, amelyek már önmagukban is indokolnák a bognárok jelenlétét a várakban. A szállítás korabeli módozataira, azok nehézségeire itt most nem kívánok részletesen kitérni. A probléma hadügyi vonatkozásait részletesen leírta Perjés Géza. Számomra itt a szekérfélék mennyisége és típusa érdekes.
A szállítóeszközök fajtáinak vizsgálatakor ismét az azonosítási problémák kerülnek előtérbe. Ennek jelentősége abban rejlik, hogy ha szállítási teljesítményt akarunk számolni, korántsem mindegy, milyen típusú és méretű járművet veszünk figyelembe. A latinban a biga, currus, curriculum és vehiculum, a németben a Karre, Kutsche, Schiebtruhe, Wagen kifejezések használatosak. A latin szavak közül a biga érdekes, amely eredetileg két ló vonta kocsit, szekeret jelentett, ám úgy tűnik, a középkorban és a kora-újkorban már taligát értettek alatta. A curriculumról viszont a maguk a leltárak mondják, hogy az taliga. A taliga viszont a szekérnél kisebb, egytengelyes, kétkerekű, rendszerint csak egy ló vonta szállítóeszköz. Emellett a biga és a vehiculum is előfordult manualis jelzővel, ami minden bizonnyal már csak egyszerű talicskát jelent. Figyelemmel kell lenni azonban a többi jelzős szerkezetre is, mert például „currus duarum rotularum” valószínűleg szintén taligaként értelmezendő. Az említettek mellett szerepeltek a leltárakban olyan szekérféleségek is, amelyeket súlyosabb terhek szállítására készítettek, ún. társzekerek, sőt három alkalommal szánokat is összeírtak. Arra is utalnak az inventáriumok, hogy mit szállítottak: főként követ, fát, szenet.
A leltárak számadatai alapján úgy tűnik, hogy a várakban a taligát részesítették előnyben: példaképpen Munkácson 1573-ban 215 db-ot, Érsekújváron 1568-ban 124-et találunk, amely mindenképpen jelentős saját kapacitást sejtet. További vizsgálódásra érdemes, hogy miért érezték szükségesnek ennyi szállítóeszköz fenntartását, amikor a korszakban e feladatra jellemzően a jobbágyok robotját vették igénybe. A szekeret, bár szintén sok helyen előfordul, jóval kisebb számban használták (talán mert több ló kellett hozzá?). Nem érdektelen az sem, mely várakban összpontosult a szállítókapacitás: elsősorban a már említett Érsekújváron és Munkácson, továbbá Egerben, Gyulán, Sárosban, Szádváron és Trencsénben. Feltűnő, hogy Kassán jóformán semmilyen szekérféle nincs a leltárakban.
A szekéralkatrészek csaknem mindegyikéből tároltak néhány darabot a várakban, az egész „fődaraboktól” az utolsó tengelyvégszegig. Az előbbiek között szerepelt az előcsín, a hátsócsín, a (kerék nélküli) tengely rudastól, valamint nagy mennyiségű kerék, tengely, szekérrúd. Ugyancsak ott találjuk a kerék részeinek teljes választékát: keréktalpat, küllőt, kerékagyat, kerékagykarikát, kerékpuskát, keréksínt vagy ráfot és az annak rögzítésére szolgáló keréktalpszeget. Nem maradhattak el a szekér apróbb, de létfontosságú darabjai, mint a rúdvégkarika, rúdvégszeg, tengelykarika, tengelyvégszeg, marokvas, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A hegyes terepen nélkülözhetetlennek bizonyult féksaru és a kerékkötő- vagy féklánc, amely megakadályozta, hogy a szekér a lejtőn „meginduljon”. A fogatolás hámfa és felhérc segítségével történt.