KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD AZ ÁLLAMADÓSSÁGRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNYJAVASLAT VITÁJÁBAN Pest, 1867. december 14.
488KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD AZ ÁLLAMADÓSSÁGRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNYJAVASLAT VITÁJÁBAN
Pest, 1867. december 14.
Pest, 1867. december 14.
Tisztelt Ház!
Nincs a politikai életben nehezebb helyzet, mint a törvényhozóé, midőn valamely nagy fontosságú kérdés tárgyalásánál azon meggyőződésre jut, hogy a nem mellőzhető megoldásnak minden lehető módja súlyos áldozatokkal jár. Ily helyzetben vagyunk mi jelenleg az államadósságok kérdésénél.
Nem csupán pénzügyi kérdés ez, melynél csak a számok határoznak, nem is egyedül jogi kérdés, melynek megoldásánál kizárólag a quid juris szolgál zsinórmértékül, hanem egyszersmind oly politikai kérdés, melyet az ország összes politikájától különválasztva tisztán és alaposan megítélni sem lehet.
Ha egyedül a jogi szempontot kellene tekintetbe vennünk, egyszerűen hivatkozhatnánk azon alkotmányos elvre, melyet a fejedelem által szentesített törvény is kimond: hogy Magyarországot alkotmányos állásánál fogva oly adósságok, melyek az ország törvényszerű beleegyezése nélkül tétettek, szorosan jogilag nem terhelhetik. Felhozhatnók, hogy alkotmányunk sértetlen fenntartása mellőzhetlen feltétele volt a pragmatica sanctióban megállapított trónöröklésnek, ennélfogva senki oly terheket ránk nem háríthat, amelyek alkotmányos befolyásunk nélkül jöttek létre. Mellőzhetnők ily módon az egész kérdést, mely minket jogilag nem illet.
Ha egyedül pénzügyi tekintetekből akarnánk kiindulni, számokkal mutathatnók ki, hogy e terhek nyomasztó nagysága hazánk jóllétét s anyagi érdekeink fejlesztését gátolná, és kimondhatnók, hogy csak akkor járulunk az államadósságok fizetéséhez, ha saját szükségeinken és beruházásainkon fölül jövedelmeinkből marad valami.
Ha mindezeket kár és veszély nélkül mondhatnók és tehetnők; ha ily egyszerű határozat által végleg elháríthatnók hazánkról az államadósságok súlyát, könnyű volna megállapodásunk, mert ki az, ki tetemes terheket merne és akarna róni hazájára, hacsak arra a szükség és a teher nagyságánál is súlyosabb politikai okok nem kényszerítik. Ki az, ki ne örülne, ha könnyíthet a nép súlyos terhein, és az ország felvirágzását előmozdíthatja? (Tetszés a középen.)
De a közjogi és pénzügyi tekinteteken kívül vannak életbe vágó politikai tekintetek, melyeket figyelem nélkül hagyni nem lehet, s melyeket éppoly komolyan meg kell fontolnunk, mielőtt határoznánk. A pénzügyi szempontokat 489eddigi vitatkozásainkban számosan kifejtették, engedje meg a tisztelt ház, hogy én főleg a politikai okokról szóljak, mert éppen ezek azok, melyek engem az előttünk fekvő törvényjavaslat elfogadására indítanak. (Halljuk! Halljuk!)
Helytelen azon felfogás, hogy mi csak rokonszenvből, testvéri szeretetből vagyunk hajlandók az államadósságok terhében részt venni. Tudjuk mi azt, hogy a politikában nem a rokonszenv, hanem a becsületes érdek a legfőbb irányadó. (Élénk tetszés.) Ez a legbiztosabb kapocs nép és nép között, s amely szövetkezésnél a felek érdekei nincsenek összhangzásban, ott a szövetkezés fenntartása számtalan bonyodalmakkal jár. (Tetszés.)
Mi volt a legfőbb indítóok, mely őseinket arra bírta, hogy a Habsburg dinasztiát Magyarország trónjára meghívják, a trónöröklésnek előszülöttségi rendjét megállapítsák, s utóbb a leányágra is kiterjesztve annak kiholtáig a királyválasztás ős jogáról lemondjanak? Kétségkívül azon meggyőződés, hogy a magyar nemzet biztos és erős támasz nélkül, egyedül saját erejével hazáját és nemzeti lételét ellenségeinek túlnyomó hatalma ellen megvédeni nem képes. (Helyeslés a középen.) Nemcsak uralkodót kerestek ők, hanem egyszersmind biztos támaszt. Mivel pedig Ausztriának fejedelme több más országoknak is ura volt, arra számítottak, hogy ezen országokkal ugyanazon közös fejedelem alatt állva, közös védelemre egyesülve megtörhetik az ellenség hatalmát, és megmenthetik hazájokat. Az eredmény igazolta előrelátásukat. Hosszas harcok után meg lett mentve az ország, és a fő cél, melyért a pragmatica sanctio köttetett, biztosítva lőn.
Ugyanazon indokok, melyek őseinket arra bírták, hogy erős támaszt keressenek a nemzet politikai létének biztosításában, ugyanazon tekintetek, melyek őket a pragmatica sanctio által ünnepélyesen megállapított szövetkezésre vezették, fennállanak most is e szövetkezés fenntartására nézve. A török hatalom nem veszélyes ellenség többé, s úgy hiszem, nem is ellenségünk. De az európai hatalmak nagy része oly terjedelmű és oly tetemes erőkkel rendelkezik, hogy azok között Magyarország mint külön, saját magában álló ország biztos támaszt nyújtó szorosabb szövetség nélkül fenn nem állhatna. (Igaz!) A sors országunkat oly nagyhatalmak közé helyezte, melyeknek bármelyike, midőn azt hinné, hogy vágyainak és terveinek útjában állunk, minket – saját erőnkben bizakodókat – roppant erejével bizonyosan elsöpörne. (Nagyon igaz!) És ha e nagyhatalmak bármi okból egymás ellen küzdenének, e küzdelemben nem mi magunk, hanem mások érdeke vagy szeszélye határozna sorsunk felett, elnyelvén vagy feldarabolván hazánkat. (Úgy van!)
De ha kétségtelen az, hogy erős támasz nélkül, egyedül saját önmagunkra 490hagyatva biztosan fenn nem állhatunk, minő szövetség volna az, mely nekünk biztosabb támaszt nyújtana, mint azon szövetség, melyet őseink a pragmatica sanctióban kötöttek, s melyben meg tudtuk eddig is védeni hazánkat minden külellenség ellen? (Élénk tetszés a középen.) Hol találnánk népeket, melyeknek a mi szövetségünk éppoly fontos, éppoly szükséges volna, mint nekünk az övék? (Igaz! Helyes!) Ha valamely idegen nagyhatalommal szövetkeznénk, tartok tőle, hogy a beolvasztás veszélye fenyegetné hazánkat. Tekintsünk végig Európa mostani helyzetén, vegyük fontolóra mindazt, ami közelebb történt, s látni fogjuk, hogy e félelem éppen nem alaptalan. (Igaz!) Ha pedig kisebb keleti szomszédainkkal kívánnánk szövetségbe lépni, hazánk területi épsége miatt saját szövetségeinkkel jöhetnénk oly súrlódásokba és belküzdelembe, mely magát a szövetkezés célját is meghiúsítaná. (Élénk helyeslés a középen.)
Szívemből óhajtom, hogy ezen szomszéd országok fenntarthassák alkotmányos szabadságukat, kifejthessék állami létöket, soha nem adnám szavamat oly politika helyesléséhez, mely őket ebben gátolni akarná, s bármi csekély szavam volna, felemelném azt minden annexionális1 törekvések ellen, (Zajos tetszésnyilvánítások) mert ezt Magyarország részéről igazságtalannak, károsnak, sőt veszélyesnek tartanám. (Élénk helyeslés a középen.) Meg vagyok győződve, hogy ily politikát Magyarországnak követni soha nem lehet, nem szabad. (Zajos tetszés.) De éppen azért, mert szíves szomszédságban és barátságban kívánok velök maradni, nem óhajtom, hogy azon szövetség helyett, melyben Ausztria szabad népeivel állunk, velök lépjünk oly szoros szövetkezési viszonyba, melyben egymásnak azon erős támaszt sem nyújthatnók, amelyet a mi fenntartásunk és az ő fenntartásuk kíván, s amely a könnyen egymásba ütközhető érdekek miatt még a barátságos egyetértést is megzavarná.
deak-002-004-031-0011 Területi terjeszkedési.
Nem azért hozom én fel ezeket, mintha hinném, hogy lehet a háznak oly tagja, ki a pragmatica sanctiót megtámadni és felbontani törekszik; tudom én azt, hogy ezen ünnepélyes alapszerződést tiszteletben tartani polgári kötelességének hiszi mindenki; tudom, hogy ez alkotmányunknak egyik alaptörvénye, és országgyűlésünk jelenleg is nem a sanctio pragmatica felett, hanem annak alapján tanácskozik. Csak azért hozom fel mindezeket, hogy kifejtsem mindazon okokat, melyeknél fogva én a sanctio pragmaticában megállapított szövetkezést nemcsak azért óhajtom sértetlenül fenntartani, mert azt a törvény parancsolja, hanem azért is, mert lelkemben meg vagyok győződve, hogy hazánk érdekeit s politikai létünk sértetlen fenntartását egyedül az biztosíthatja. (Élénk hosszas helyeslés a középen.)
Aki a pragmatica sanctiót tiszteli ugyan, mert törvényt sérteni nem akar, 491és annak erőszakos felbontását tettleg eszközölni nem kívánja, de a fölbontást nem tartaná károsnak hazánk érdekeire nézve, mert talán valamely más szövetkezést hasznosabbnak vél, az valószínűleg nem fog túlmenni a kötelezettségeknek törvény szabta mértékén, nem lesz hajlandó tetemes áldozatokra. De aki azt hiszi, hogy politikai létünk biztosítására a pragmatica sanctio ma éppen oly fontos, oly szükséges, mint megkötésekor volt; aki azt hiszi, hogy azon szövetkezést, melyet a pragmatica sanctio megállapított, még ha szabad volna is, veszélyes volna mással felcserélni, annak óhajtania kell, hogy e szövetkezés céljának teljesen megfeleljen, habár evégett súlyos áldozatok volnának is szükségesek. (Hosszasan tartó tetszésnyilvánítások a középen.)
Szövetkeztünk főképp közös és kölcsönös védelemre, szövetkeztünk, hogy egymásnak biztos támaszul szolgáljunk. Ha e célt komolyan akarjuk, nem hagyhatjuk figyelem nélkül azon elvet, melyet ezen országgyűlés első válaszfeliratában kimondott, hogy „nekünk, kik szorosan ragaszkodunk a pragmatica sanctio minden pontjaihoz, lehetetlen akarnunk, hogy annak egyik fő célja, a közös biztosság elérhetetlen legyen; lehetetlen akarnunk, hogy azon támasz, melyet a biztosság érdekében egymásnak nyújtunk és egymástól várunk, megszűnjék erős lenni”.
Az államadósságok összege oly nagy, hogy ha Magyarország azokban részt venni vonakodik, vagy csekély részben járul azokhoz, és nem megy el a méltányosságnak erejéhez mért határáig, az örökös tartományok népei e súlyos terhet egyedül magok elbírni nem képesek. Nem vesztünk-e sokkal többet politikailag s valószínűleg anyagilag is, ha azon népek az erejöket annyira meghaladó terhek miatt meggyöngülve nem fogják nekünk a közös védelemben azon támaszt nyújthatni, melyet a pragmatica sanctio szerint tőlök várnánk? (Igaz! Úgy van! A középen.) A védelem súlya ez esetben túlnyomólag reánk nehezedik, s amit az államadósságoknál megnyerni véltünk, a védelem terhének növekedése által vesztjük el, és e veszteség veszélyesebb lesz, mert a védelem elégtelensége magát az országot is kockáztatja. (Élénk tetszés a középen.)
Ez az egyik politikai tekintet, melyet felhozni szükségesnek tartottam.
Korunkban, midőn a közlekedések gyorsasága a kereskedelmi forgalmat oly nagyra emelte; midőn ez oly tömérdek magán- és közérdekre kihat; midőn a pénz nagyobb hatalom, mint valaha volt, a hitel nemcsak a kereskedelemnek, hanem az állam életének is szükséges kelléke; midőn minden csapás, mely valamely államban a pénzvilágot érinti, gyorsan elterjed a legtávolabb országokba, és felriasztja a sértett érdekek tömegét, melyek ótalmára nemcsak egyesek, hanem államok is szövetkeznek, nem lehet az, hogy azon 3000 492millió, mellyel Ausztria tartozik, Európa népeinek vagyonából egyszerre kitöröltessék; és ha e csapást jogos, de nem méltányos vonakodásunkkal mi okozzuk vagy mozdítjuk elő, magunk ellen zúdítjuk a sértett érdekeket Európa-szerte, az egyesekét úgy, mint az államokét; nekünk pedig éppen a jelen viszonyok között nagy szükségünk van az európai közvélemény támogatására, és veszve volnánk, ha ezen közvélemény ellenünk fordulna. Lehetnek államférfiak, kik Ausztriával való viszonyaink teljes kiegyenlítését nem óhajtják, nem azért, hogy Magyarország nagy és erős, hanem azért, hogy Ausztria belviszályai miatt gyönge legyen; de még ezen államférfiak sem támogatnának bennünket abban, hogy mivel alkotmányunknál fogva jogilag kötelesek nem vagyunk az osztrák államadósságokat fizetni, ne is fizessük azokat, s aligha beleegyeznének, hogy ezen adósságok maradjanak inkább fizetetlenek. (Igaz! Úgy van!)
És ez a másik politikai tekintet, melyet nézetem szerint figyelembe kell vennünk.
A harmadik politikai tekintet, melyet szintoly fontosnak és megfontolást igénylőnek tartok, a múlt idők eseményeiből vont tapasztaláson alapul. (Halljuk! Halljuk!)
Azon szövetkezés, melyet a pragmatica sanctio megállapított, külviszonyainkat illetőleg megfelelt ugyan céljának, mert megvédte és megmentette az országot, de belviszonyainkra nem volt mindenben áldáshozó. És ezt azon szerencsétlen körülmény okozta, mely nem tőlünk függött, de, fájdalom, létezett: hogy midőn a pragmatica sanctio köttetett, s azóta és a legújabb időkig az örökös tartományok népei nem bírtak alkotmányos szabadsággal, hanem abszolút hatalom alatt állottak, ezen abszolút hatalom képviselte őket irányunkban, és mi nem velök egyezkedtünk. E körülmények egyik következése az volt, hogy ők nem látták érdekökben támogatni a mi alkotmányos szabadságunk sértetlen fenntartását, sőt gyakran úgy tekintették azt, mint az ő anyagi érdekeikkel ellenkezőt. Abszolút dinasztiáknak külpolitikája is gyakran más irányú, mint a szabad népeké; azoknál a terjeszkedés, a birtokszerzés vágya sokkal nagyobb, mint emezeknél, mert a népek viselik azon háborúk terheit, melyek e vágynak következései, tudják és érzik, hogy menynyibe került gyakran a birtokszerzés, mely nekik tulajdonképpen hasznot alig hozott. Ausztriának is voltak olyan háborúi, melyek terjeszkedési vágy következései valának. Hozzájárult ehhez az, hogy a fejedelem és annak több országai előbb a római szent birodalomnak2 , utóbb a Német Szövetségnek voltak tagjai, miből ismét nem egy háború származott. A háború tetemes költségeket vesz igénybe. Magyarországon a fejedelem alkotmányszerűleg, 493az ország beleegyezése nélkül pénzre szert nem tehetett, ott kereste tehát azt, ahol abszolút hatalommal uralkodott. Ez gyakran nagyobb terheltetésekkel járt az örökös tartományokban, és a fejedelem ezt nekik más úton igyekezett pótolni. E módok azonban nagyrészt a mi rovásunkra történtek. Ápolta és ótalmazta azon népek iparát és kereskedelmét a miénk rovására; a vámokat nem egyedül kereskedelmi tekintetből szabályozta, hanem irányunkban pénzforrásnak tekintette; alkotmányszerűleg, mint magyar király közvetlenül nem kényszeríthetvén bennünket nagyobb fizetésekre, mint az örökös tartományok fejedelme közvetve oly összegeket vett rajtunk, melyek iparunkat és kereskedésünket megrontották. Gyakran megtörtént, hogy nyerstermékeink kiviteli váma nagyobb volt, semhogy azokat haszonnal ki lehetett volna vinni, s ezáltal gazdasági iparunk is szenvedett. Mi az örökös tartományok népeivel nem érintkeztünk, az ő érdekeiket számba nem vettük, ők pedig a mi érdekeinket az ő érdekeikkel gyakran ellentétben állóknak tekintették. Emiatt századokon keresztül elkeseredett harc folyt a fejedelem trónja előtt, nem fegyverrel – titkosan, de ránk nézve annál veszélyesebben. A magyar király nem egyedül magyar tanácsosainak szavát hallgatta meg, befolyással voltak elhatározására még a magyar ügyekben is német tanácsosai, kik saját népeik javát vélték előmozdítani, midőn a mi törvényeink, a mi alkotmányunk ellen intézték tanácsaikat, és befolyásuk gyakran túlnyomó volt.
deak-002-004-031-0022 Német-római Császárságnak.
Ez volt oka, hogy alkotmányunk, melyet a törvények, a királyi hitlevelek biztosítottak, nem egy lényeges pontjában sértve lőn, s köztanácskozásaink tetemes részét a sérelmek orvoslásának sürgetése foglalta el. Tekintsünk végig törvényeinken és országgyűlési iratainkon, oly halmazával találkozunk e sérelmeknek, melyeknek tömkelegében utóbb már eligazodni alig lehetett. Csak egy országgyűlést tudunk felmutatni a sok közül, mely tanácskozásait nem sérelmek előadásán, hanem azon nyilatkozaton kezdte, hogy az utolsó országgyűlés óta nem történt sérelem a haza törvényein, s ez volt 1792-ben II. Lipót halála után, ki, fájdalom, csak két évig uralkodott.
A siker kedvezése tetemesen megváltoztatta ezen helyzetet. Most már az örökös tartományok népei is alkotmányos szabadsággal bírnak, és érdekökben van a mi alkotmányos szabadságunkat védelmezni szintúgy, mint nekünk érdekünkben van az övéket minden erőszakos elnyomástól lehetőleg megóvni. És ha szellemileg ily érdekegység jött létre köztünk és közöttök, kerüljük az anyagi téren is, mely a szelleminél nem kevésbé fontos, összeütközésbe hozni saját érdekeinket az ő érdekeikkel, habár ezt áldozattal kellene is elérnünk. (Élénk tetszés a középen.) Ne idézzük elő ismét azon keserű érdekharcot, mely nekünk annyi bajt hozott! Hol állanánk iparunkban, gazdaságunkban 494és szellemi kifejlődésünkben, ha ezen harc századokon keresztül meg nem zsibbasztotta volna minden törekvéseinket? Nagyobb a nyereség, melyet így elérünk, mint az áldozat, melyet az adósságok egy részének elvállalásából politikai lételünk biztosítása tekintetéből hozunk. (Felkiáltások a középen: Nagyon igaz!)
Hányszor szóltunk már alkotmányunk garanciájáról, hányszor emlegettük azon rémet, melytől szabadságunkat féltjük, s melyet reakciónak neveznek? Mi ez a reakció, és kikből áll az? Azoknak törekvése, kik az abszolút hatalmat, melynek ők voltak kezelői, feledni nem tudják, és azt minden áron visszaóhajtják; de nem oly nagy a számuk, és nem oly nagy erejök, hogy bármikor félelmesek legyenek, ha nép nem áll hátuk mögött. (Zajos tetszésnyilvánítások a középen.) Most az események elválasztották tőlök Ausztria népeit, és ezen népek lesznek védői s legbiztosabb támaszai szabadságunknak, ha nem sértjük érdekeiket azáltal, hogy vonakodunk az államadósságok viseléséhez járulni, és nem kergetjük őket ismét a reakció karjaiba, mely magára hagyatva nem létezhetik, de a sértett érdekek tömegével egyesítve ismét veszélyessé válhatik. Lelkem legbenső meggyőződése az, hogy az adósságok oly mennyiségének, mely erőnkhöz képest a méltányosság mértékének felel meg, önkényes elvállalása által több szellemi s a következéseket tekintve több anyagi hasznot hajtunk hazánknak, mint amennyit ezért áldozunk. (Helyeslés a középen.)
Emlékezzünk a 48-i eseményekre! (Halljuk!) Azon év annyi jó törvényt hozott létre, hogy nem lesz kegyelet hiánya, ha megemlítek egy hibát, melyet akkor elkövettünk; elkövettünk, mondom, mert én a hibának, őszintén megvallva, magam is részese valék. (Halljuk!)
A 48-i törvények szentesítése után azonnal felszólított őfelsége – a bécsi kormány kívánságára – minket, akkori minisztereket, hogy az államadósságokból 200 milliónak, vagyis évi kamatainak elvállalását eszközöljük. A bécsi minisztérium azon hibát követte el, hogy ezt tőlünk mint jogi kötelezettséget követelte, és mi ezt el nem ismerhettük, s úgy hiszem, helyesen cselekedtünk, hogy azt mint jogi kötelezettséget el nem fogadtuk. De részünkről a hiba abban állott, hogy azonnal, minden haladék nélkül ki nem jelentettük, amit a 61-i országgyűlés kijelentett, hogy jogilag ugyan kötelesek nem vagyunk, de politikai okoknál fogva és méltányosság tekintetéből készek vagyunk ezen tárgy felett velök tanácskozni, s kölcsönös egyezkedésünk eredményének létrehozásában működni. Mennyi baj, mennyi veszély, vér és áldozat lett volna ezáltal valószínűleg elkerülve! Nehéz ugyan utólagosan is megmondani, mi történt volna, ha ez vagy amaz előzmény nem történik, de valószínűnek 495tartom mégis, hogy a harc, melyet végig kellett küzdenünk, s melynek oly szerencsétlen eredménye lőn, hamarább bevégeztetik, és kedvezőbb kimenetele lesz, ha mi akkor az államadósságok elvállalására nem mint szorosan jogi kötelezettségre, hanem mint politikailag szükséges lépésre hajlandók lettünk volna. (Élénk tetszésnyilvánítás a középen.) Igaz, hogy utóbb ezen lépéstől is kevésbé idegenkedtünk volna, de már akkor minden késő volt.
Azt mondják, hogy Horvátország és a felizgatott nemzetiségek már akkor elkezdették a harcot, nem az államadósságok miatt, hanem mert nemzeti érdekeiket sértve vélték (Halljuk!); de emlékeztetem azokat, kik az akkori eseményeket figyelemmel kísérték, hogy kezdetben és még ezen nemzetiségi harcok elején is Ausztriának liberális államférfiai, kik magoknak az alkotmányt kivívták, nem voltak irányunkban ellenséges indulattal, és ha az ő érdekeiket az adósságok egy részének elvállalásával a mi érdekünkhöz kötöttük volna, nem is lettek volna ellenségeinkké, s az ő befolyásukkal, az ő segítségök által támogatva kiegyenlíthettük volna azon nehézségeket is, melyek Horvátország és a nemzetiségek fegyveres harcát okozták.
Azt mondják némelyek, hogy a népek millióit és nem a pénzüzérek érdekeit kell tekintetbe vennünk, mert azok száma úgyis csekély. Lehet, de befolyásuk minden államban és minden időben fontos, s a nép millióira is gyakran nagy hatással van; és tekintve azt, hogy az örökös tartományokban és a fővárosban már akkor az állampapírok nem csekély része a nép kezében is volt, a kisebb kalmár és iparűző, az ügyvéd, orvos és sok más, kinek egy-két kisebb-nagyobb mennyiségű állampapírja volt, azt hitte, hogy a mi tagadó válaszunk az ő keservesen szerzett vagyonát, mely ezen papírokban feküdt, értékében alászállítja, sőt megsemmisíti, őket ellenünk ingerelte, és a reakció felhasználta ezen ingerültséget, s ellenségeink száma nagyobb és félelmesebb lett. Ha mindez akkor nem történik, ha mindazok, kik vagyonukat féltették a mi tagadó válaszunk következéseitől, éppen ezen vagyonbiztosítást abban kereshették volna, hogy az államadósságok terhében mi is részt akarunk venni, nem ellenségeink, hanem szövetségeseink lettek volna.
És hol állanánk most? Ipar és kereskedelem bizonyosan virágzóbb volna nálunk is, nálok is; a mi alkotmányunk és az ő alkotmányuk megszilárdulva mennyire fejlődött volna azóta, s ezen alkotmányosság sok ballépést, különösen az államadósságok oly óriási növekvését bizonyosan meggátolta volna.
A tapasztalás nagy kincs, de gyakran drága áron kell megszerezni, oly áron, hogy utóbb néha kétkedik az ember, ha nem adott-e többet érte, mint amenynyit talán ér. Azonban a legnagyobb pazarlás és a pazarlás legeszélytelenebb neme az, midőn megfizetjük a tapasztalás nagy árát, és azt nem használjuk. 496(Zajos tetszés a középen.) Okuljunk mi is a magunk kárán, s ne ismételjük a hibát, melyet e részben 48-ban elkövettünk!
A negyedik politikai tekintet, melyet meg kell említenem, egyszerűen az, hogy bármit határozzunk mi most ezen adósságok kérdésében, azok terhét határozatunk által magunkról el nem hárítjuk. Fizetni fogjuk mi azt utóbb tán akaratunk ellen, éspedig valószínűleg a méltányosság azon mértékéig, melyet most a törvényjavaslat ajánl. Megemlítém már, hogy az Európa-szerte elágazott érdekek, melyek ótalmára egyesek úgy, mint államok szövetkeznek, minő döntő súlyt gyakorolnak az efféle kérdésekre. Elég legyen e részben jelen századunk történelmére s Belgiumnak és az Ausztriától elszakadt lombard-velencei királyságoknak példájára hivatkoznom. Ezeket szerencsés forradalom s külhatalmak segítsége szakasztotta el azon országoktól, melyekhez tartoztak, és mégis el kellett vállalniok nem csekély részét azon adósságoknak, melyek előbbi kapcsolatuk ideje alatt az ő befolyásuk nélkül tétettek, mert az európai közvélemény követelésével nem harcolhattak.
Meg vagyok győződve, hogy még akkor is, ha az osztrák birodalmat az események bontanák szét, s nekünk új viszonyt, új alakulást kellene keresnünk, az ausztriai adósságok nem csekély része ránk nehezednék; mert ugyanazon hatalom, mely az osztrák hatalmat szétbontotta, kényszerítene bennünket arra; és ha a birodalom egyes tartományai más államokhoz csatlakoznának is, azon hatalom, melyhez csatlakoztak, gondoskodnék arról, hogy minél kevesebb teherrel vegye őket át, és minél többet hárítson reánk. (Úgy van! Helyeslés a középen.)
Nem fekszik, úgy hiszem, hazánk érdekében azon terhet, melytől utóvégre úgysem menekülhetünk, most visszautasítani magunktól, s inkább a véletlen események kényszerítő hatalmát bevárni. Sokkal célszerűbben cselekszünk, ha kölcsönös egyezkedés útján minden tekintet számbavételével önként, szabad akaratból tesszük azt, amit valószínűleg önkéntelenül is kénytelenek volnánk megtenni, mert ily módon támaszt nyerünk szövetségeseinkben és a közvéleményben, amúgy pedig valóságos haszon nélkül csak ellenségeket szereznénk magunknak. (Élénk tetszés a középen.)
Ezek azon politikai tekintetek, melyeknél fogva saját érdekünk és politikai létünk biztosítása végett részt kell vennünk a méltányosság mértékéig az államadósságok fizetésében. Azt mondtuk a 61-i feliratokban, és azt mondja a jelen országgyűlésnek 12. törvénye, hogy „méltányosság alapján, politikai tekintetekből megteendünk, amit tennünk szabad, és amit az ország önállása, alkotmánya és jogainak sérelme nélkül tehetünk, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az abszolút rendszer eljárása összehalmozott, őfelsége többi országainak 497jólléte s ezzel együtt Magyarországé is össze ne roskadjon, és a lefolyt nehéz időknek káros következései elháríttassanak”. Ugyanazon törvény szabad egyezkedés által rendeli megállapítandónak az évi járulékot, melyet Magyarország elvállaland. Az egyezkedés megkezdődött, a minisztérium és az országos küldöttség az egyezkedési javaslatot elénk terjesztette. Most kell beváltanunk ígéretünket, s teljesítenünk a törvény rendeletét. De csak félig felelnénk meg ígéretünknek és a törvény rendeletének, ha ajánlatunkat oly kis mennyiségre szabnók, mely a törvényben kitűzött célnak és a legfontosabb politikai tekintetek követelésének meg nem felel.
E kérdés megoldását a kiegyenlítés művének befejezése szükségessé teszi. Azok előtt, kik a kiegyenlítés művét nem helyeslik, sőt károsnak, veszélyesnek tartják, s inkább óhajtanák, hogy hazánk a kiegyenlítés előtti állapotban maradjon, a kiegyenlítés bevégzése bizonyosan nem oly tekintet, melyet figyelemre méltassanak; mert hiszen ha ez be nem végeztetnék, sőt még inkább, ha ez felbomlanék, attól menekülnének meg, amit rossznak tartottak. De minden körülményeket méltó tekintetbe véve én a kiegyenlítés művét az országra nézve hasznosnak, sőt szükségesnek tartom mind azokért, amiket általa elértünk, mind azokért, amiknek tért nyitottunk, s amiknek magvát elhintettük. (Élénk tetszés a középen.)
Vonjunk párhuzamot azon állapot között, melyben a kiegyenlítés előtt tettleg voltunk, s jelen helyzetünk között, és lehetetlen tagadnunk, hogy a jelen állapot hazánkra nézve kedvezőbb. (Igaz! Úgy van! A jobb oldalon.) Tettleg semmi politikai jogokat nem élveztünk, súlyos terhek nehezedtek reánk, s azokat nem magunk állapítottuk meg. Az abszolút hatalom és annak gyakran fonák kezelése minden erőt, minden tevékenységet megzsibbasztott, és minden felelősséget meggátolt.
Azt mondják némelyek, hogy az ország nem örül ezen kiegyenlítésnek, s azt nem szereti. Igenis, ha úgy állítjuk fel a kérdést, hogy ki vannak-e vágyaink és óhajaink elégítve, nincs-e még sok bajunk, sok panasz, ami orvoslást igényel, kétségen kívül azt fogják felelni, hogy vannak, hogy óhajainkból sok teljesítetlen maradt, kívánataink kielégítve nincsenek, s még igen sok a baj, sok a panasz. Merőben ellenkezőt én sem állíthatok. De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és hatalmasnak? Ki ne kívánna minél biztosítottabb alkotmány mellett minél kevesebb terhet viselni? Azonban mivel mindent elérni nem lehetett, mivel sok van, amit még elérni óhajtunk, nem lehet állítani, hogy ami megvan, az teljesen értéktelen. (Élénk tetszés a jobb oldalon.) Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt, s alig hiszem, 498hogy sokan legyenek, kik komoly megfontolás után őszintén igennel felelnének. (Úgy van! Igaz! A jobb oldalon.) Nyújtsanak bár a népnek kecsegtető reményeket, hogy majd bel- és külháború többet és jobbat szerez, e kecsegtetés mellett s talán éppen e kecsegtetés miatt nem fog az ország arról, ami van, lemondani, s nem fogja önként ellökni magától az alkotmányos tért, melyen sokat kivívhat, ami még nincs, s mely nélkül azt sem bírhatná, ami most van. (Helyeslés a középen.)
Többször hallottam azon ellenvetést, hogy mi az adósságok elvállalásával nem a nemzet közvéleménye szerint cselekszünk. Lehet, hogy a közvélemény e részben változott, de ha tekintetbe vesszük azt, ami 61-ben és azóta történt, szabad legyen ezen kétkednünk. Az 1861-i országgyűlés mondta ki legelsőbben, hogy „ámbár jogilag nem köteles az ország azon adósságokat fizetni, melyek alkotmányos beleegyezése nélkül tétettek, kész mégis méltányosság alapján, politikai tekintetekből a törvény szabta kötelesség mértékén túl is megtenni, mit tennie szabad, és amit az ország alkotmányos jogainak sérelme nélkül tehet, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az abszolút rendszer eljárása összehalmozott, őfelsége többi országainak jólléte s azzal együtt Magyarországé is össze ne roskadjon, és a lefolyt nehéz időknek káros következései elháríttassanak”. Midőn a felirat, mely ezen kijelentést foglalja magában, legelsőbben tanácskozás alá került, nem annak tartalmáról, hanem alakjáról folytak a tanácskozások, mert egy rész nem feliratban, hanem határozatban kívánt nyilatkozni. Midőn azonban a felirat módját határozta el a többség, s annak tartalma vétetett tanácskozás alá, a legtöbb pont hosszas vitatkozás tárgya volt. Még afelett is terjedelmesen tanácskoztunk, hogy fátyolt vessünk-e a lefolyt eseményekre, de az államadósságra vonatkozó pont azon kevés pontok közé tartozott, melyek ellen senki fel nem szólalt, én legalább ily felszólalásnak nyomát a naplóban nem találtam. Közel 300 képviselő volt jelen, s azok közakarattal fogadták el az említett pontot. Mondhatná valaki, hogy ez a képviselőház egyértelműsége volt, de nem az országé. Miből lehet megítélni, hogy az ország valamely, már megállapított határozatot helyesel? Egyedül vagy legalább legbiztosabban a következő választásokból. Azon közel 300 képviselő közül, kik ezen határozatban megállapodtak, a többséget ismét megválasztotta az ország 1865-ben, pedig tudta, hogy ezen képviselők mondták ki az államadósságok elvállalásának eszméjét; tudta, hogy ezen eszmét megtestesíteni s a kimondott szót beváltani a közelebbi országgyűlésnek lesz föladata. Mégsem tudok eseteket, melyekben a megválasztott képviselőtől nyilatkozatot kívántak volna a választók arra nézve, hogy az államadósságokat elvállalni nem fogja. Átalán az 1865-i képviselői 499választásoknál magok a megválasztottak sem tették programjokba azt, hogy az államadósságok elvállalására szavazni nem fognak, s ezt tőlök, tudtomra, a választók nem kívánták.
Ezekből méltán lehet következtetni, hogy a nemzet véleménye nem volt ellentétben az 1861-i felirat említett pontjával, melyet az 1867-i törvény újra kimondott, s melyet most létesíteni szándékozunk. (Tetszés a középen.)
Így áll-e jelenleg is? Nem tudom. Hiszem, hogy ha kérdeznénk bárkit, óhajt-e 29 millió forintnyi adósságot elvállalni, és az országra ily tetemes terhet róni, mindenki, valószínűleg mi is, azt mondanók, hogy azt nem óhajtjuk. (Derültség.) De ha fontolóra venné azon tekinteteket, melyek erre éppen hazánk érdekében kényszerítnek bennünket, hiszem és reménylem, hogy az ország többsége még e súlyos áldozatot is készebb volna elvállalni, mint hogy hazánk és alkotmányunk biztosságát kockáztassa. (Tetszés a középen.)
Azonban, mint említém, meglehet, hogy változott e részben a közvélemény, amit felette sajnálnék. Tudom és érzem a felelősség súlyát a közvélemény irányában; de én három hatalmat ismerek, melynek véleményemre és annak törvényszerű nyilatkozataira nézve felelősséggel tartozom: mindenekfelett az Istent, azután saját lelkem ismeretét s az ország közvéleményét. Nagy fontosságot tulajdonítok ez utolsónak is, de ha az Isten és saját lelkiismeretem előtt tisztán állok, fájdalmasan bár, de nyugodt lélekkel tűröm a közvélemény kárhoztatását. (Hosszasan tartó zajos tetszésnyilvánítások a középen.) Nincs nagyobb csapás, mintha valaki saját lelkiismeretével jön meghasonlásba. Még a közvélemény hatalmának sem szabad feláldoznunk belső meggyőződésünket és keblünk nyugalmát. (Élénk tetszés a középen.) Én lelkem legbelső meggyőződéséből mondom, hogy az államadósságoknak az előttünk fekvő törvényjavaslat szerinti elfogadása az ország érdekében fekszik, el nem fogadása pedig nemcsak közérdekeinket, hanem politikai létünk biztosságát is veszélyeztetné. Akik e nézetet helyeslik, akik azt hiszik, hogy az elvállalandó teher nagysága sokkal súlyosabb, mint amit a felhozott politikai tekintetek igazolnának, azoknak éppúgy kötelességök saját lelkiismeretök sugallata szerint a javaslatnak ellene szavazni, mint nekem kötelességem önmeggyőződésemet követni. (Hosszan tartó éljenzés a középen.)
De nem akarom hosszas előadásomat még hosszabbra nyújtani, és összevonom röviden a mondottakat. (Zajos felkiáltások: Halljuk! Halljuk!)
Mivel meg vagyok győződve, hogy a pragmatica sanctióban megállapított szövetkezést nemcsak azért kell fenntartani, mert ha felbontatnék, vagy céljának többé megfelelni képes nem lenne, hazánk biztossága volna veszélyeztetve; mivel meg vagyok győződve, hogy ha mi az államadósságok elvállalását 500visszautasítjuk, vagy abban az erőnkhöz mért méltányosság határáig el nem megyünk, az örökös tartományok népei nem lesznek képesek nekünk a közös védelemre nézve azon támaszt nyújtani, melyet a sanctio pragmatica értelmében tőlök várhatunk, s ennek folytán a védelmi kötelezettség nagyobb része ránk nehezedvén, azt el nem bírjuk, s így a szövetkezés végcélja meghiúsul; mivel az államadósságok ily elvállalásának megtagadásával Európa közvéleményét és a sértett érdekek nagy tömegét zúdítanók magunk ellen, ami az országra nézve felette veszélyes volna; mivel meg vagyok győződve, hogy az államadósság méltányos részének elvállalásával Ausztria népeit alkotmányuk fenntartására nézve is szövetségeseinkké tesszük, az elvállalás megtagadásával pedig érdekeinket az ő érdekeikkel összeütközésbe hozva hazánk javát kockáztatjuk; mivel végre meg vagyok győződve arról is, hogy ha mi visszautasítanók is az adósságok elvállalását, attól meg nem menekülnének, sőt még a birodalom feloszlásának esetében is reánk nehezednék azoknak tetemes része, mely a most javalt mennyiségnél kevesebb alig lenne – nyíltan és határozottan kijelentem, hogy az államadósságok azon részét, mely erőnkhöz képest a méltányosság határáig megy, elvállalni szükségesnek tartom. (Zajos, hosszasan tartó helyeslés a középen.)
Ezeket kívántam mint az átalános tárgyalás köréhez tartozókat előadni.
A mennyiségnek szám szerinti meghatározása és az elvállalás módja, szorosan véve, inkább a részletes tárgyaláshoz tartoznék, de mivel az előttem szólott képviselők majdnem kivétel nélkül a mennyiségre is kiterjesztették nyilatkozataikat, kijelentem én is erre vonatkozó véleményemet. (Élénk felkiáltások: Halljuk! Halljuk!) Én a minisztérium és az országos köldöttség által velünk közlött adatok és felvilágosítások folytán, a központi választmány jelentésében kifejtett okoknál fogva a törvényjavaslatban ajánlott évi járulék mennyiségét olyannak tartom, mely a méltányosság azon mértékét, melyet erőnkhöz képest elvállalhatunk, túl nem haladja, s ennél kisebb mennyiségre azért sem kívánok szállani, mert ezáltal azon politikai érdekeket, melyeket előadásomban felhoztam, kockáztatnók, s hazánk politikai biztosságának sokkal több kárt okoznánk, mint azon haszon volna, mely ajánlatunk leszállításából származnék. Elvállalom tehát azt a törvényjavaslat szerint azon kijelentéssel, hogy mivel én a nemzet és nemzet közti egyezkedést nem kívánom úgy tekinteni, mint vásári alkudozást, ezen összeget olyannak tartom, melyen túl semmi esetben sem léphetünk, s kijelentem, hogy abba sohasem tudnék beleegyezni, miszerint ezen elvállalt összegen felül utóbb bármi követeléseket is elfogadjunk, mert a súlyos teher is könnyebb, ha bizonyos és határozott, mintha folyton marad még fenn valami, 501ami újabb súrlódásokra adhatna okot, és új terheltetéseket vonhatna maga után. (Élénk helyeslés a középen.)
Azon indítványt, hogy előbb állapítsuk meg budgetünket, és jövedelmeinkhez mérve azután határozzuk meg az elvállalandó adósságok mennyiségét, nem tartom célszerűnek, mert az adósságok ezen elvállalása nem ajándék, melyet csak fölöslegünkből adhatnánk, hanem oly teher, mellyel hazánk biztosságát és legszentebb érdekeinket mentjük meg. (Tetszés a középen.) Ezt tehát én legszükségesebb kiadásaink közé helyezem. Egyébiránt minden költségvetést, kivált helyzetünkben, úgy lehetne készíteni, hogy amellett jövedelmeinkből végre semmi sem maradna fenn, majd jövedelmeinket csökkentenők azáltal, hogy valamely terhes és népszerűtlen adó nemét megszüntetnők, majd beruházásainkat emelnők, s mindezt kétségkívül eléggé indokolva. És kétségtelen az is, hogy évekre előre senki sem képes megmondani, hogy mennyi fölöslegünk marad egyik vagy másik évben, ennélfogva mindig csak egy évre ajánlhatnánk meg valamely összeget, s ezáltal se az állam hitele biztosítva nem volna, se az érdekek megsértéséből eredő káros következéseket magunktól el nem hárítanók, átalában semmit azon politikai előnyökből el nem érnénk, amiért én legalább az adósságok elvállalását célszerűnek és indokoltnak tartom. (Felkiáltások a középen: Igaz! Úgy van!)
Végre, ami az adósságok mikénti elvállalását illeti, erre nézve a törvény maga szolgál útmutatóul, midőn kölcsönös egyezkedésre utasítja az évi járulék mennyiségének meghatározását. Ezen módot tartom én egyedül helyesnek, mert csak ez zárja ki a szolidaritás eszméjét, melyet én semmi cím alatt el nem fogadnék. (Helyeslés.) A szolidaritás csak jogi kötelezettségnek lehet eredménye, más jogi kötelezettséget pedig az államadósságokra nézve senki irányában el nem ismerek, mint azt, amit e törvény és törvényes egyezkedés, mely alkotmányos beleegyezésünkkel jön létre, határozottan megállapít.
Ez az én véleményem az államadósságokról szóló egyezkedésre és a részünkről meghatározandó törvényjavaslatra nézve. (Zajos és hosszas tetszés és éljenzés a középen.)
Képviselőházi napló 1865–1868. 6. köt. 109–116. p. Közli Kónyi Manó 5. köt. 320–335. p.
deak-002-004-031-0011 Területi terjeszkedési.
deak-002-004-031-0022 Német-római Császárságnak.
