KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD AZ ADÓK BEHAJTÁSÁRÓL Pest, 1868. július 16.
KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD AZ ADÓK BEHAJTÁSÁRÓL
Pest, 1868. július 16.
Pest, 1868. július 16.
Tisztelt Ház!
Midőn az általunk megállapított adók behajtásának módja felett tanácskozunk, elméleti tekintetben, úgy hiszem, valamennyien egy értelemben vagyunk; mert mindenik azt akarja, hogy a behajtásnak oly módja állapíttassék meg, mely pontos és gyors legyen, az állam jövedelmeinek befolyását lehetőleg biztosítsa, a csalást, a hanyagságot lehetőségig kizárja, s azok irányában, kik fizetni nem képesek, kíméletlen és túl szigorú ne legyen. De ezen elveknek alkalmazására, a megállapítandó módnak gyakorlati részére nézve, úgy látszik, elágaznak a képviselők véleményei, s midőn az előterjesztett törvényjavaslat oly módot foglal magában, mely a minisztériumnak, a pénzügyi s a központi bizottságoknak és számos képviselőknek véleménye szerint leginkább megfelel az említett kellékeknek, másrészről több képviselőnek azon aggodalma van, hogy ezen mód a gyakorlatban volt megyei önkormányzati jogot és hatáskört tetemesen korlátolja, s magát a megyei intézményt veszélyezteti.
Mielőtt e tárgy feletti véleményemet kimondanám, engedje meg a tisztelt ház, hogy az 1848. év előtti állapot és a jelen helyzet közt párhuzamot vonhassak.
1848 előtt megajánlotta az országgyűlés a hadi és hadfogadói adót, mely összesen soha négy és fél millió pengőforintra nem rúgott, a törvényhatóságok pedig elkészítették évi költségvetéseiket, felterjesztették a helytartótanácshoz, s a megállapított összeget mint háziadót magok vetették ki. Midőn a hadi és hadfogadói adó az országgyűlésen tanácskozás alatt volt, az alsóház 516mindig igyekezett azt alábbszállítani, a fejedelem az alábbszállításba bele nem egyezett, s így tettleg rendesen az előbbi országgyűlésen kivetett hadi és hadfogadói adó lett újra megállapítva. Ezen adót az országgyűlés osztotta fel porták szerint a törvényhatóságokra, s a porták megállapításának kulcsa volt az országos portalis összeírás, éspedig hosszú évek során keresztül az 1728., későbben az 1827. évi portalis összeírás.
Vannak még a tisztelt ház tagjai között többen, kik velem együtt tanúi valának 1827-ben az akkor véghezvitt összeírásnak. Pirulva emlékszem még most is azon módra, mellyel az teljesíttetett. Átalános elv volt a megyékben eltitkolni, amit csak lehetett, nehogy a pontosabb összeírás a megyének portáit s ezáltal adóját nevelje. Ezen elv szándékosan terjesztetett a nép között is, s rendesen nagy sikerrel. Tudok megyét, melynek egyik járásában a 60 ezret haladó népesség között egy leány sem találtatott, kinek kora 18 évet meghaladott, mert a 18 esztendős leány már az adó tárgyai közé volt felirandó. (Nagy derültség.)
Miután az említett adó porták szerint országgyűlésileg a törvényhatóságokra kivettetett, a megye a reá esett mennyiség kivetésének eszközölhetése végett rovatos összeírást rendelt.
Mily hanyagul, gondatlanul, sőt majdnem mondhatnám, szándékosan hűtlenül teljesíttettek ezen rovatos összeírások, sokan emlékeznek még a tisztelt ház tagjai közől. Komikumnak mondhatnám, ha szégyenítő nem volna, hogy egy népes mezővárosban a város vásári jogára eső adót pár éven keresztül az ottani gyógyszerész fizette, s maga sem tudta, miért. A dolog pedig úgy történt: még akkor a rovatos összeírások táblázatai latin nyelven voltak nyomatva, s az egyik rovat fejezetében e szó helyett: „a nundinis”1 sajtóhibából ezen szó állott: „anudinis”. A rovatos összeírást teljesítő megyei esküdt, ki amúgy sem volt erős a latin nyelvben, nem tudta elgondolni, mit jelenthet az „anudini” szó, s mint nagyon idegen hangzásút a gyógyszerészre rótta, ki fizette is mindaddig, míg a hiba felfedeztetvén kiigazíttatott. (Derültség.) Csak például hoztam fel ezt az akkori adókezelés hiányos voltának felderítésére.
deak-002-004-036-0011 523A vásárból.
De mi volt ezen átalános gondatlanságnak, hanyagságnak valóságos oka azon korban? Egyszerűen az, hogy az adó magában véve csekély volt összegére nézve, ámbár a szegény népet néha súlyosan terhelte, mert nehány várost kivéve leginkább a szegényebb osztály vállaira nehezedett; az országgyűlésnek, amint megajánlotta az adót, arra többé semmi gondja nem volt, mert sem az adó összegéről, sem annak hováfordításáról az országnak soha senki számot nem adott, senki nem kérdezte, hogy az, ami a megajánlott adóból s egyéb jövedelmekből tettleg befolyt, elég-e az állam szükségeinek fedezésére; az ország többet nem ajánlott, s a költségek fedezéséről gondoskodni a fejedelem 517dolga volt; s éppen annálfogva, hogy nem volt nagy az adó összege, a hanyag, hiányos behajtásból származó adóhátralékok sem lehettek oly nagyok, hogy az állam gépezetét működésében gátolták volna.
Így folyt ez 1848-ig.
Azon korban miben keresték őseink a szabadságnak, az alkotmánynak garanciáit? Miután a kormány felelős nem volt, és a jövedelmekről senki az országnak számot nem adott, a tisztviselők választásában és a negációban, vagyis a vis inertiaeben2 ; és így a vis inertiae elvével a hanyagság összhangzásban volt. Azonban hogy mennyire elégtelenek voltak e garanciák, annak bebizonyítására nem akarom felhozni azon sérelmek végtelen sorát, melyek törvényeinken és alkotmányunkon ejtettek.
deak-002-004-036-0022 A felsőbb rendeletek végre nem hajtásában.
Elég legyen azt megemlítenem, hogy midőn 1848-ban a vis inertiae helyett a parlamenti kormányt s ebből folyó felelősséget és azon elvet, hogy magunk állapítjuk meg adónkat, magunk kezeljük pénzügyeinket, s magunk rendelkezünk jövedelmeinkről, megállapítani sikerült, ezt az egész ország riadó örömmel üdvözölte, mint régi vágyainak teljesedését. (Igaz!)
Alkotmányunknak 1848-i átalakulása ezen két fő elven alapszik, e lényeges változással soknak meg kell változni kormányzati rendszerünkben. Azon adónak, melyet mi állapítunk meg, melynek hováfordításáról mi rendelkezünk, melynek minden garasáról kormányunk felelős, kivetését és behajtását nem lehet többé a régi gyakorlat szűk keretébe szorítani, nem tehetjük ki azt a régi vis inertiaevel párosult hanyagság veszélyeinek; mert ha az adó hanyagul foly be, ha csalás által csorbul az állam jövedelme, nem leszünk képesek költségeinket fedezni, nekünk kell a hiányt pótolni, és nem mondhatjuk azt, amit 1848 előtt mondottak, hogy a fedezetről gondoskodni őfelségének gondjai közé tartozik; egyszóval saját legközelebbi érdekünkben fekszik, hogy a megállapított adó a lehetőségig behajtassék, nehogy a hiány igazságtalanul másokat nyomjon, vagy az állam gépezete megakadjon.
Az állam jövedelmeinek csorbulása három okból származik: az adókötelezettek fizetési képtelenségéből, hanyagságból vagy csalásból. Az elsőért sem a miniszter, sem bárki más feleletre nem vonja a tisztviselőt, és az állam ezen lehetőségre mindig számít; a hanyagságot és csalást pedig pártolni vagy annak lehetőségét előmozdítani nem feladatunk.
Magyarországnak összes hadi, hadfogadási és háziadója 1848 előtt körülbelül 8 milliót tett, most a direkt adók 34 milliót haladnak meg, tehát jelenleg a direkt adók összege mintegy 26 millióval meghaladja évenkint az akkorit. Magyarországnak összes államjövedelmei azon korban 25 és 27 millió között ingadoztak, most 100 millióra rúgnak, és alig elegendők az állam költségeinek 518fedezésére. 1848 előtt tehát évenkint direkt adóban mintegy 26 millióval, indirekt adókkal együtt pedig 60 vagy 70 millióval kevesebbet fizettek évenkint az ország polgárai, mint jelenleg fizetniök kell. Hová lett évenkint ezen tetemes érték? Gyarapodott-e azzal az ipar, a forgalom, a kereskedelem; vagy talán közintézeteink emelkedtek, növekedett-e a gazdaság virágzása a földnek becse? Hiszen ha az e század kezdetétől 1848-ig lefolyt éveket, közel fél századot számítunk, az évenkinti 26 millió mintegy 1200 milliót tesz, az indirekt adók hozzászámításával pedig az évenkinti 70 millió mintegy harmadfélezer millióra rúg. Hol van ez iszonyú értéknek nyoma a köznek vagy egyes polgároknak vagyonában? Elenyészett csekély kivétellel. És miért enyészett el? Mert a vis inertiae s annak politikája, és azon körülmény, hogy nem adóztunk az ország fejlődésére, s mert nem mi rendelkeztünk azon adók hováfordításáról, és a bevett pénzekről az országnak senki számot nem adott, zsibbasztólag hatott minden beruházási készségre: az állam nem segítette az ipar emelkedését, a kereskedelem pangott, az ország nem fejlődött, s csekély adója mellett is szegény maradott. Azon félszázad után húsz keserű évnek súlya nehezedett reánk, oly nehéz idők, melyekben az abszolút hatalom zaklatásait még az ínséges évek csapásai is súlyosították; s mégis azon másfél év alatt, mely alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadulva egyrészről az abszolutizmusnak, másrészről az egykor védelmül használt, de minden fejlődést elölő inertia bilincséből, adózva közcélokra, pénzügyeinkről magunk rendelkezve nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek, forgalomnak, fölemeltük a föld értékét, s a tetemesen növekedett adózási teher mellett is és annak dacára hazánk fejlődésében többre mentünk, mint ezen századnak az 1848-i évet megelőzött közel fél százada alatt. (Hosszas élénk helyeslés a jobb oldalon.) Ismételve mondom, hogy a fejlődő ipar mozgalmait és emelkedését a régi lassú formák közé visszaszorítani a közigazgatás semmi ágában többé nem lehet. (Nagy helyeslés a jobb oldalon.)
Emlékeztetem a tisztelt házat, hogy midőn 1844-ben az országgyűlés megalkotta a váltótörvényeket, melyek alkotása első lépés volt az ipar és kereskedelmi forgalom emelésére, szükségesnek tartotta a régi megyei eljárást legalább annyiban megváltoztatni, hogy a felelősség eszméjét váltótörvényszéki végrehajtásoknál határozottan kimondotta, és igen rövid időt tűzött ki mind az alispánoknak, mind a végrehajtó megyei hivatalnokoknak, mely alatt a reájok bízottakat teljesíteni tartoztak, s a mulasztásból vagy halasztásból eredő károkért felelősökké tette őket.
Azt mondják némelyek, hogy az 1848-i törvény is meghagyta a megyéket előbbi jogaikban és hatáskörükben, azt tehát így mellesleg változtatni most 519sem lehet. Meghagyta igenis, ideiglen. De mi volt ezen „ideiglenes” szónak értelme? Nem az, hogy az ideiglenesség még huszonöt év múlva egész kiterjedésében fennálljon, hanem az, hogy az ideiglenesség a legközelebbi országgyűlésen, mely három hónap múlva volt összehívandó, végleges rendezéssel cseréltessék fel. E remény teljesülését a viszontagságos események meggátolták, de ha ezt meg nem gátolták volna, bizonyosan az adó kivetésére és behajtására nézve is még 1848-ban lényegesen át lett volna alakítva a megyéknek régi gyakorlata. (Helyeslés a jobb oldalon.)
A pénzügyminiszter úr csak az imént hivatkozott azon törvényjavaslatra, melyet 1848-ban az adó kivetésére és behajtására vonatkozólag az akkori pénzügyminiszter készített. Tekintse meg bárki annak tartalmát, látni fogja, hogy a felelősség elve mind a megyei tisztviselőkre, mind magokra a megyékre határozottan ki van abban mondva. Így szól a többek közt a 11. szakasz: „mely följelentésnek (a községi költségek feljelentésének) az előbbi szakaszban említett októberi közgyűlésből legföllebb október 3. hetében múlhatlanul meg kell történni; s valamint a tárgyalásnak azon gyűlésben bevégzéseért a gyűlés minden tagja egyenkint, úgy a tárgy előterjesztése s a pénzügyminiszterhez kellő időben felküldése iránt a gyűlés elnöke, hivatalától elmozdítás terhe alatt, felelős”. (Élénk, hosszas tetszés a jobb oldalon.) Ha már akkor, nyomban az 1848-i törvények megalkotása után szükségesnek tartatott ily felelősség, most akarnánk-e ismét a régi adóbehajtási módra visszamenni? (Zajos tetszés a jobb oldalon.)
Vannak, kik a miniszteri felelősség elvét fenn akarják ugyan tartani, de azt a megyékre mint autonóm testületekre kiterjeszteni nem kívánják.
A parlamenti kormány és miniszteri felelősség alapelve az, hogy minden tisztviselő, ki a politikai közigazgatás bármely ágában eljár, hivatalos tetteiért és mulasztásaiért felelősséggel tartozik. Első és legfőbb felelősség terheli azokat, kik a kormány élén állanak: a minisztereket; de hogy ők felelhessenek, szükséges, hogy felelős legyen az is, ki az ő rendeleteiket teljesíteni köteles. A felelősségnek ezen elve keresztülvonul a közigazgatás egész keretén, s azt sehol megszakasztani nem lehet. Ha lánccal akarunk valamely terhet felemelni vagy valamely tárgyat összeszorítani, hogy szét ne dőljön, szükséges, hogy a lánc egészen s minden részeiben ép legyen, mert bármely közbenső szeme hiányozzék vagy legyen megszakadva, a lánc rendeltetésének nem fog megfelelni. A parlamenti kormánnyal párosult miniszteri felelősség is, ha annak bármely gyűrűje hiányzik vagy megszakasztatik, nem valóság többé, csak puszta szó és játék. (Zajos helyeslés a jobb oldalon.) Miként vihető ki a felelősség elve, ha az felülről a megyékig fennáll, de ott megszakad? (Élénk tetszés 520a jobb oldalon.) Ily parlamenti kormányt, ily felelősséget én csakugyan képzelni sem tudok. És a jelen kérdésre vonatkozólag, ha nem tesszük a megyegyűlést is felelőssé arra nézve, mit hanyagságból vagy bármi okból elmulasztott, valóban az egész pénzügyi törvény és az adóbehajtás hajszálon függ, és sikere csak egyes hatóságok önkényétől függ. (Igaz! A jobb oldalon.)
Mi a megye most? Több-kevesebb számú bizottsági tagok összege, kik közől minden egyes esetben azok képviselik a megyét, kik a tanácskozásban éppen jelen vannak. A tapasztalás pedig azt mutatja, hogy kivált közigazgatási tárgyaknál a tisztviselőkön kívül alig van 15-20 bizottsági tag a gyűlésen jelen, kivált a 3. és 4. napon. És ezen nehány ember többségétől függesszük-e fel3 a legfontosabb pénzügyi törvény vagy kormányrendelet végrehajtását vagy elvettetését, kik még felelősek se legyenek határozataikért vagy mulasztásaikért, habár ezáltal az államnak vagy egyeseknek tetemes kárt okoznak is? (Élénk helyeslés a jobb oldalon.) És e károkat, melyek az ő hibájokból, helytelen felfogásukból származnak, más ártatlanok viseljék? (Igaz! Úgy van!) Egyszóval oly rendszert, melynek alapelvei a következők: a megyei tisztviselő csak a megyének felelős, hivatala választástól függ, a megye senkinek nem felelős sem azért, ha maga tett valamit helytelenül vagy mulasztott valamit, sem azért, ha tisztviselőjét nem szorította hivatalának teljesítésére, de a miniszter felelős minden mulasztásáért – mondom, ily rendszert képtelenségnek tartok. (Helyeslés a jobb oldalon.)
deak-002-004-036-0033 Tegyük függővé.
Vannak, kik elvben ugyan nem tagadják a megyék felelősségét, sőt azt ki is akarják mondani, de a megyei gyűlés tagjainak egyenkinti felelősségét nem akarják elfogadni, sőt a törvényjavaslatnak erre vonatkozó részét határozottan ki is akarják hagyatni.
Ilyen módosítvány fekszik a ház asztalán.4
deak-002-004-036-0044 Tisza Kálmán javasolta, hogy az elmaradt adó behajtására ne az állami pénzügyőrök, hanem a megyei hivatal utasíthassa a községi elöljárókat.
Nézetem szerint az a felelősség, melyet tettleg életbe léptetni nem lehet, annyi, mint semmi felelősség. (Igaz! A jobb oldalon.)
Én e részben a törvényjavaslat tartalmát célszerűbbnek s igazságosabbnak is tartom, mint az említett módosítvány azon szakaszát, mely a törvényhatóságokra nézve csak szóval említi meg a felelősséget, de mikénti eszközléséről semmit nem akar szólani.
Már ha valamely törvényhatóság vagyis annak gyűlése követ el oly hibát vagy mulasztást, melyért a módosítvány értelmében is felelősséggel tartozik, kit kell azért tettleg felelősségre vonni? Kit kell büntetni, kit a károk megtérítésében elmarasztalni? A megyét? A várost vagy annak minden polgárait? Vagy a gyűlésnek mindazon tagjait, kik jelen voltak, még azokat is, kik az elkövetett hibának, a helytelenül hozott végzésnek, a mulasztásnak okozói 521nem voltak, sőt talán az ellen felszólaltak, de kisebbségben maradtak? Ez csakugyan méltatlanság volna, mert büntettetnék az ártatlan a hibással együtt, sőt a hibás miatt. (Élénk tetszés a jobb oldalon.) A miniszteri és illetőleg a pénzügyi és központi bizottsági törvényjavaslat szerint ellenben csak a vétkesek sújtatnának.
De nem akarok hosszas lenni. (Halljuk! Halljuk!) Sokat szólottak a tisztelt képviselők e fontos tárgy felett, az eszmék nem újak, s meg vannak bőven vitatva.
Csak egy vádra, melyet némelyek ellenünk emeltek, akarok egyszerű észrevételt tenni. (Halljuk!)
Akik féltékenyen őrzik a megyei autonómiának eddigelé gyakorlatban volt minden legkisebb részét, vádat emelnek ellenünk, hogy mi e jelen törvényjavaslattal a megyei intézmény gyökerére tettük a fejszét, és ki fogjuk irtani. Nem állítom én, hogy e részben szándékossággal vádolnak, de legalább azt mondják, hogy az általunk pártolt törvény elfogadásának ez lenne a következése.
Ne vegyék rossz néven azon tisztelt képviselő urak, hogy én e vádat nemcsak visszautasítom, hanem azt állítom, hogy a megyei intézvényt, melynek sok, a régi korból származott hiányai mellett sok becses oldala van, éppen akkor kockáztatjuk, ha elmulasztjuk azt a fejlődő nemzeti élet szükségeihez és a kor igényeihez alkalmazni és alkotmányunk alapelveivel, a parlamentáris kormány alapelvéből származó felelősség eszméjével összhangzásba hozni. (Zajos tetszés a középen.)
Ugyanazon egy alkotmányos rendszerben két oly intézvény, mely merőben ellenkezik egymással, állandóan meg nem fér. Ha mindegyik intézvény fontos és becses, nem az egyiket vagy másikat kell eltörölni, hanem a merev ellenkezést kell köztök megszüntetni.
Ne feledjük, hogy éppen az ipar és forgalom fejlődése által élénk a mozgalom a nép minden osztályaiban. Naponkint jobban kezdjük ismerni a pénznek és időnek becsét, s naponkint nehezebben fogják tűrni tudni a hon polgárai mindazon gátakat, melyek a szabad mozgalmat hátráltatják; mindinkább terjedni fog azon igen természetes vágy, hogy ki-ki ott, hol a törvény ótalmára, az állam segélyére, a tisztviselő és bíró közbenjárására szorul, nemcsak igazságos, hanem gyors és pontos eljárást találjon; és ha e részben a megyék autonómiájának némely részletei szolgálnak akadályul, ha azáltal látják sokan és naponkint többen kockáztatva jogos érdekeiket, nem egyedül a hibákat, hanem, ha azokat kiigazítani nem akarjuk, magát az intézvényt fogják megtámadni. Fejünk felett csap össze ezeknek törekvése, s akkor lesz igazán lényegében fenyegetve a megyei intézvény. (Hosszas zajos helyeslés és éljenzés a jobb oldalon.)
522Nekünk, kik ezen intézvényt lényegében meg akarjuk tartani, kezet kellene inkább fognunk, hogy azon hiányokat, melyek károsak, kiigazítani törekedjünk; mert ha mi annyit sem teszünk, amennyit 1848-ban mind a minisztérium, mind az országgyűlés e részben bizonyosan tett volna, ha az események által meg nem gátoltatik, félek, hogy a megyei autonómia fenntartása jövőben alig lesz lehető. (Nagyon igaz!)
Nem mi veszélyeztetjük a megyék fönnállását, hanem veszélyeztetik azok, kik még az autonómiának régi korból származott s a régi korba illő, de most már a nemzet fejlődését akadályozó egyes részleteit is változatlanul fönn akarják tartani. (Élénk helyeslés a jobb oldalon.)
Nem szeretném, ha a parlamentáris kormánynak s ezzel párosult felelősségnek elve egyenes és határozott összeütközésbe hozatnék a megyei intézvénnyel.
Minden kornak megvan saját kedvenc eszméje. Nem szeszélyből származik, mint a divat változásai, hanem rendesen a nemzet életéből s a szükség érzetéből.
Századokon keresztül elméleti és gyakorlati tudósok kerestek módokat, miként lehet az állam életében rendet és szabadságot úgy egyesíteni, hogy egyik a másikat ne veszélyeztesse. A különféle államformák között, melyek időnkint oly gyakran változtak, abban találtak némi megnyugvást, hogy legyen az államhatalom parlamenti kormány kezébe letéve felelősség mellett, mellyel azon kormány a fejedelemnek és népnek is tartozik.
Ez jelenleg a kor eszméje, s a tapasztalás bizonyítja, hogy midőn a régibb kornak bármily becses intézvénye az újabb kornak valamely nagyszerű eszméjével ütközik össze, ha az ellentétet kiegyeztetni nem lehet, az előbbi ama régibbet vagy magához simítja, vagy elsodorja.
Igyekezzünk elkerülni, hogy nálunk e két eszme összeütközésbe jöjjön, mert nagy veszteségnek tartanám a megyei autonóm intézménynek elenyészését, mitől ily összeütközés esetében méltán félhetünk, (Élénk helyeslés a jobbon) ha a két elvet a lehetőségig összhangzásba nem hozzuk.
Mindezek folytán egyszerűen kijelentem, hogy mivel én azon kellékeket, melyeket az adók behajtása elméletileg és gyakorlatilag szükségesnek bizonyít, a minisztérium, a pénzügyi és központi bizottságok által beadott törvényjavaslatban sokkal inkább feltalálom, mint az eddig előterjesztett módosítványokban, én e módosítványokat nem fogadom el. (Élénk hosszas éljenzés a jobb oldalon.)
Képviselőházi napló 1865–1868. 9. köt. 128–132. p. Közli Kónyi Manó 5. köt. 411–419. p.
deak-002-004-036-0011 523A vásárból.
deak-002-004-036-0022 A felsőbb rendeletek végre nem hajtásában.
deak-002-004-036-0033 Tegyük függővé.
deak-002-004-036-0044 Tisza Kálmán javasolta, hogy az elmaradt adó behajtására ne az állami pénzügyőrök, hanem a megyei hivatal utasíthassa a községi elöljárókat.
