ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD A SÉRELMEK ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL Pozsony, 1839. augusztus 14. | Deák Ferenc munkái

ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD A SÉRELMEK ORVOSLÁSÁNAK ELSŐSÉGÉRŐL
Pozsony, 1839. augusztus 14.

A főrendeknek most felolvasott válaszizenete1 tétetvén tanácskozásunk tárgyául, meg fogják engedni a tekintetes karok és rendek, hogy mindenekelőtt ezen izenetre tegyem meg észrevételeimet; szólani fogok azután azon indítványról is, melyet Sopron megyének érdemes követe2 a jelen kérdést tárgyazólag előadott. Mi az említett válaszizenetet illeti, az énelőttem mind tartalmára, mind szerkezetére nézve valóban váratlan és keserűen meglepő. A méltóságos főrendek, kik oly gyakran emlegetik a közelítést, éppen akkor, midőn minket bizodalmas közelítésre felszólítanak, s ismételve sürgetnek, ők magok mozdulatlanul egy helyben megállanak. Midőn e jelen országgyűlése megnyittatott, hazánk legsúlyosabb sérelmei valának tanácskozásaink első tárgya[i]. Képviseleti rendszerünknek alapját: a szabad választást s a szólás törvényes szabadságát sértve, sőt veszélyeztetve láttuk mi azok által. Keserű fájdalom tölté el kebleinket, s a nemzetben igen súlyos s szorongató aggodalom támadott. Első kötelességünk vala tehát nékünk, képviselőknek, ezen sérelmeket a méltóságos főrendekkel közleni, s mi tőlök pártolást, rokonérzelmű egyetértést vagy legalább szíves részvétet reménylettünk. Azonban mit tevének ők? Izeneteinket nem mondom [, hogy] megvetéssel, de bizonyosan hideg részvétlenséggel félretéve, a közlött sérelmeket még 211tanácskozásba sem vették; pedig ez nekik szoros törvényhozói s polgári kötelességök lett volna, mert ha közlött panaszaink alaposak, ha állításaink igazak, s így a sérelem valóságos, a súlyos aggodalom nem ok nélküli: akkor törvényhozói kötelességök vala ezen sérelmeket velünk egyetértve felterjeszteni, s az óhajtott orvoslást, a nemzet méltó aggodalmának megszüntetését, haladék nélkül eszközleni; ha pedig nézeteink talán hibásak valának; ha panaszaink nem alaposak, s aggodalmunk fölösleges: akkor éppen azon rokonérzet, melyet oly sokszor emlegetnek, polgári kötelességökké tevé, hogy ellenokaikat előadják, minket, általunk a nemzetet felvilágosítván, az aggodalmat megszüntessék, s visszahozzák kebleinkbe azon enyhítő megnyugtatást, mely nélkül tanácskozásaink biztosan és sükeresen alig haladhatnak. E kettős kötelesség helyett azonban a méltóságos főrendek, mindent elmellőzve, csak azt ismételték, hogy az 1790. évi 13. cikkely mindenekelőtt [a királyi előadásokat rendeli tárgyalás alá vétetni, ugyanazért ők azon tárgyalása előtt] a közlött sérelmeket tanácskozásba nem veszik. Mi többrendbeli izeneteinkben kifejtettük, hogy az említett 13. törvénycikknek mind betű szerinti, mind gyakorlati értelmére nézve meggyőződésünk a főrendek magyarázatától felette különbözik, s előadtuk egyszersmind azt is, hogy éppen azon 13. törvénycikknek leglényegesebb rendelete, az ti., hogy az ország rendei minden akadály nélkül az országgyűlésén szabadon megjelenhessenek, s ott törvényes szabadsággal tanácskozhassanak, vagyon megsértve mindazok által, mik a szabad választásra és a szabad szólásra nézve történtek; mindenekelőtt tehát éppen azon törvénynek, melyhez a méltóságos főrendek támaszkodnak, legelőlegesebb lényeges rendeletét kell megtartani, s az említett sérelmek orvoslásával magát a sértett törvényt helyreállítani. Erre azonban a méltóságos főrendek nem csak alapos ellenvetést nem tevének, sőt arra éppen semmit nem feleltek; vagy azért, mert alkalmatos válasz hamarjában kezöknél éppen nem vala, vagy talán azért, mert el akarják velünk hitetni, hogy az előleges felterjesztést e részben is ugyanazon törvény ellenzi, melynek lényeges részében s előleges rendeletében lett súlyos megsértését panaszoljuk, s így ők sérelmünk orvoslását bizonytalan időre hátravetni akarván, ugyanazon törvényre hivatkoznak, melynek helyreállítását mi sürgetjük, s ekképpen a törvényt csak egyoldalúlag magyarázzák.

deak-001-004-003-0011 A főrendek válaszüzenete törvényellenesnek minősítette az alsótábla szándékát, hogy az újoncállításról csak a szólásszabadságon esett sérelmek orvoslása után hajlandók érdemben tárgyalni.

deak-001-004-003-0022 Felsőbüki Nagy Pál.

A királyi leiratban, mely tanácskozásaink közben érkezett, a karok és rendek aggodalmaiknak legalább egy részbeni megnyugtatását látván, egy fontos lépést tevének a közelítésre, mint ezt a méltóságos főrendek magok is elismerik válaszizenetökben, midőn azt mondják, hogy „igaz hazafiúi örömükre szolgált a tanácskozásoknak megnyitására vezető azon lépés, melyet a karok 212és rendek a közelebb közlött felírási javaslatba tevének”. És mégis mivel viszonozzák ők ezen első lépést? Talán ők is követik példánkat, ők is közelítve könnyítik, siettetik az egyesülést? Nem. Ők még most is folyvást mozdulatlanok maradtak, válaszizenetökben semmi közelítés nincsen, csak minket sürgetnek most is a közelítésre. Mi tehát az ő szándékuk? Ők azt akarják, hogy midőn ők kimondott véleményöktől nem távoznak, mivel azt helyesnek, törvényesnek tartják, mi akaratunkról, meggyőződésünkről lemondva, utasításainkat feláldozva, csak azt akarjuk, amit ők akarnak, csak azon ösvényen járjunk, melyet ők kijeleltek. Elfogadják ők a javaslott felírásnak azon részét, mely eddigi kívánatunknak megfelel, hogy ti. a katonaállítás szükségét s a Duna-szabályozási adatokat őfelségétől közöltetni kérjük; de azt, mit egyenes utasításaink következésében legbelsőbb meggyőződésünkből is e felíráshoz kötöttünk, súlyos sérelmeink orvoslásának kérését, holott ezt eszközölni nekik is, szinte mint nekünk, szoros kötelességük, folyvást ellenzik, sőt azon sérelmeket még most sem vevék tanácskozásba, csak azért, mert ezt az általok kijelelt ösvénnyel s az 1790-i 13. cikknek általok felállított magyarázatával ellenkezőnek vélik. Nem akarok én régiebb példáknak felhozásával előállani; elég legyen a legközelébb lefolyt 1832. évi országgyűlését e részben megemlíteni. Akkor az első felírás a királyi előadások iránt az országgyűlésnek 14. hetében küldetett fel, s mit foglal magában? Az első szakaszban mindenekelőtt panaszt tesznek az ország rendei aziránt, hogy az országgyűlése nem tartatott meg azon a napon, mely az 1830. évi 6. törvénycikkely3 által kitűzetett, s e részben óvást téve, biztosítást kívánnak. A következő szakaszokban előadják az ország előleges sérelmeit, kijelentvén, hogy azoknak orvoslása nélkül a királyi előadások tárgyaltatásában biztosan haladni nem lehet, s ezek után tesznek csak említést a királyi előadásokról, éspedig miképpen? Talán azok érdemébe bocsátkozva? Talán egyik vagy másik pont tárgyaltatásának eredményeit közölve? Talán törvényjavaslatokat felterjesztve? Nem. Egyedül a tárgyaltatás sorozatát adják elő, s elmondják, hogy elsőben az úrbéri, azután a kereskedési, törvénykezési és adóbiztossági munkákat veendik tárgyaltatás alá, s mindezeket egyszerre fogják szankció4 alá bocsátani; végre őfelségét megkérik, hogy az ausztriai örökös tartományok részéről biztosságot nevezzen ki, mellyel egy országgyűlési választmány a határvámok iránt értekezhessen s végezhessen. A sérelmek tehát azon országgyűlésén is legelső felírásban, mely a királyi előadások iránt felküldetett, azon királyi előadások megemlítésével, s nem a tárgyaltatás után, hanem a tárgyaltatás sorának megállapításával, együtt és egyszerre szoros kapcsolatban terjesztettek fel, s azon példával tökéletesen egyez jelen állapotunk, mert mi is 213a javallott felírásban az ország legsúlyosabb sérelmeit adjuk elő, s ezzel együtt a királyi előadásokat nemcsak megemlítjük, hanem világosan kijelentjük, hogy azok közül a 2. pontnak, mely a katonaság élelmezését tárgyazza, rendes és haladék nélküli tárgyaltatására nézve az első lépést a választmány munkájának bekérésével már megtettük, az 1. és 3. pontra nézve pedig a szükséges adatok közlését kérjük. Ha tehát 1832. esztendőben nem ellenzette azt az 1790. évi 13. törvénycikkely rendelete; ha akkor követhették vélünk együtt ezen ösvényt a méltóságos főrendek: mi tiltja ettől őket e jelen országgyűlésén, [midőn] az orvosolni kívánt sérelmek még számosabbak, súlyosabbak és lényegesebbek, mint akkor valának, s a körülmények [a királyi előadásokra nézve] nem sürgetőbbek [mint akkor], s a törvény értelme most is az, mi akkor vala, mert e törvényben azóta változás nem történt; hogy pedig a meg nem változtatott törvénynek értelme magában megváltozott volna, azt talán senki állítani nem meri. Lehet valamely törvény idő múltával helytelen, cél elleni, sőt káros; de hogy a törvény szavainak, kivált holt nyelven írt szavainak, valóságos értelme néhány évek múltával más legyen, mint előbb vala, az csakugyan merő lehetetlenség. Mik tehát azon okok, melyek a méltóságos főrendek ellenkezését támogatják? Azt mondják ők, hogy a sérelmeket azért nem lehet az első felirattal kapcsolatban felterjeszteni, mert azokat ők még tanácskozásba nem vették. De hiszen ez nem a mi hibánk, ennek mi okai nem vagyunk; mi azon sérelmeket annak idejében általküldöttük, mi azok felvételét ismételve sürgettük, s az, hogy a méltóságos főrendek, e részbeli kötelességöket mulasztva, kérésünkre, sürgetéseinkre meg eddig nem hajoltak, folyvást okul szolgáljon-e azon sérelmek elmellőzésére? Nem áll-e hatalmukban a méltóságos főrendeknek ezen akadályt a tüsténti felvétellel elhárítani? Vagy talán e részben is az 1790. évi 13. cikkre hivatkoznak?

deak-001-004-003-0033 Az 1830:6. tc. értelmében 1831. október 2-án kellett volna összeülni az országgyűlésnek, a valóságban azonban erre csak 1832. december 19-én került sor.

deak-001-004-003-0044 Szentesítés, elfogadás (királyi).

Azt is mondják a méltóságos főrendek, hogy ezen tárgyak felett a két tábla egyezése hosszabb időt kíván. De ha ők a közlött sérelmeket tanácskozás alá sem vevék, ha ők azoknak egy részét (mint gyanítom, de érte kezeskedni nem merek) fel sem olvasták: törvényhozói állásukban minő diplomatikai forrásból állíthatják, hogy az egyezés csak hosszabb idő alatt történhetik meg? Vagy talán éppen ezen főrendi ellenvetésből kiindulva fogja valaki az 1832-i példa ellen felhozni: hogy akkor az első felírással kapcsolatban felterjesztett sérelmekre nézve a két tábla egymás között tüstént megegyezett, s így azok tüstént fel is terjesztethettek? De azonkívül, hogy ez a dologra nézve tetemes különbséget nem tenne, nem is egészen áll, mert akkor is a felírás 1. szakaszában említett – az országgyűlésének törvény elleni halasztását tárgyazó – sérelmekre nézve nem a kapcsolat ellen, hanem a dolog érdemében csak három 214izenet váltása után egyeztek meg a főrendek, ez pedig most is megtörténhetik.

Fájdalmas tehát a nemzetre nézve az, hogy a méltóságos főrendek törekvése leginkább oda látszik intézve lenni, miképpen az 1791. évi 13. törvénycikknek általuk felállított magyarázata gyakorlatilag is megállapíttassék, s az előbbi országgyűlések példájának gyakorlatán az 1832. esztendei világos példának lerontásával mindenben s minden esetben csak a királyi előadások vétessenek előlegesen s mindenekelőtt tárgyaltatás alá, az ország súlyos sérelmeinek felvétele pedig bizonytalan időre hátravettessék. Ezen értelem véleményem szerint a törvény lelkével, a nemzet jussaival s az ország boldogságával egyenesen ellenkeznék, s e jelen országgyűlésének példáját hoznák fel ellenünk jövendőben mindenkor, midőn sérelmeink előleges orvoslását sürgetnénk. A junctim5 ily módon lehető megsemmisítéséhez járulni tehát nem lehet, s nékünk, kik a hitünkre bízott nemzeti jussok fölött önkényesen nem alkudozhatunk, legalább az 1832. esztendei ösvényt követni képviselői szoros kötelességünk.

deak-001-004-003-0055 Olyan megállapodás, amely két kérdés teljesítését egymástól teszi függővé.

Azon feltételre vagy záradékra nézve, melyet utolsó izenetünkben kifejeztünk, mindenekelőtt azt mondják a méltóságos főrendek, hogy a tanácskozásoknak mindennemű anyagi és szellemi erőszakoltatásoktól és kényszerítésektől ment és szabad állapotban kell tartatniok. De vajon tekintetes rendek, jelenleg ilyen szabad állapotban vagyunk-e mi? Pest vármegyének szabadon választott követe felső parancsolat által a megjelenéstől eltiltatott, s a királyi leiratban világosan kimondatik, hogy megjelenhetése gátlására az illő rendeletek megtétettek. Vajon nem anyagi kényszerítés-e ez? Vagy talán azt hiszi valaki, hogy a kormány a gátló rendelések alatt csak azt értette, hogy több jeles és kitűnő szónoklatú férfiak rendeltettek Pozsonyba, kik, midőn gróf Ráday mint Pestnek követe székét elfoglalni készült, őtet a retorikának minden mesterségével, a legfontosabb okoknak felhordásával reá fogják bírni a visszatérésre, s a „congrua dispositio”6 alatt ekképpen csak meggyőződést eszközlő szavak, nem pedig kényszerítő eszközök értetnek? De én félek, sőt erősen hiszem, hogy a gátló rendeletek alatt más, keményebb, nagyon is anyagi, nagyon is kényszerítő eszközöket értett a kormány.

deak-001-004-003-0066 „Megfelelő rendelkezés”.

Nézzük, a szólás szabadságára nézve mint áll a dolog? Látjuk, hogy azok, mik eddig történtek, nyomasztó teher gyanánt nehezedtek tanácskozásaink szabad folyamatára, s ha el nem fojtják is, de kétségtelenül károsan gátolják azoknak nyílt és háboríthatlan kifejlődését, s elmondhatjuk, hogy tanácskozásaink folyvást ostromi állapotban vannak. Azt mondja ugyan Sopron megyének érdemes követe, hogy mi a tanácskozások szabadságát tettleg gyakoroljuk; 215de vajon azért, mert veszedelem idején többen, a veszedelemre nem tekintve, csüggedést nem ismerő buzgósággal törekesznek a kötelesség szabta ösvényen a kitűzött törvényes cél felé, lehet-e azt állítani, hogy veszedelem nincsen? Ki kezeskedik nekünk arról, hogy tanácskozásaink oly perek tárgyává tétetni nem fognak, melyek törvényelleniek? Nem voltak-e már esetek, melyek szomorú bizonyságul szolgálnak? S nem ilyen esetek szülték-e sajgó keblünk égető fájdalmait, mellyel jelen tanácskozásainkat folytatjuk? Törvény biztosította nálunk a szólás szabadságát; ezt a hatalom szava megrontotta: nekünk tehát biztos oltalmunk s pajzsunk mindaddig nem lesz, míg a sértett törvény ismét helyre nem állíttatik; ez pedig csak akkor lesz helyreállítva, ha sérelmeink orvosolva s aggodalmunk megszüntetve leend. És így a szólás törvényes szabadsága, tanácskozásaink eszköze, még most is anyagi és szellemi kényszerítés alatt vagyon. Sőt, vajon nem szellemi kényszerítés-e az, midőn a méltóságos főrendek legsúlyosabb sérelmeinket, melyeknek minél elébbi orvoslása annyira szíveinken fekszik, félreteszik, s egyenesen kinyilatkoztatják, hogy ők azokat tanácskozásokba sem veszik, míg az általok kijelelt ösvényt nem követjük. S íme, mi utolsó izenetünkben a záradékot csak a törvények teljesítéséhez kötöttük, csak azt kívántuk, hogy az 1790:13. törvénycikk megtartassék, s az ország sérelmei múlhatatlanul orvosoltassanak, s már azzal vádoltatunk, hogy a tanácskozások szabadságát lebilincselve, szellemi kényszerítést akarunk használni; s mi, kiket anyagi s szellemi kényszerítésnek több nemei oly súlyosan nyomnak, éppen a méltóságos főrendek által vádoltatunk arról, kik, mint említém, magok használják ellenünk a kényszerítést.

De amúgy is mi törvénytelenség lehet azon záradékban, melyet a méltóságos főrendek annyira kényszerítőnek állítanak? Hiszen mi határozatunkat a sérelmek orvoslásához kötöttük, ezt pedig törvényeink parancsolják, s ha csakugyan valódi szándéka a kormánynak a törvénynek eleget tenni s a sérelmeket orvosolni: akkor a feltétel reá nézve nehéz és kedvetlen nem lehet, mert ami abban kiköttetik, azt úgyis cselekedte volna. Mi nem mondunk mást, mint hogy mi is teljesítjük ugyan kötelességünket, de midőn ezt tesszük, egyszersmind azt kívánjuk, hogy a kormány is teljesítse kötelességét. Kérdem, van-e keserűbb gúny, van-e nagyobb megsértése a kormánynak, mint róla feltenni, hogy azon feltételt, mely csak a törvényes kötelesség teljesítését kötötte ki, súlyosnak fogja tekinteni, sőt azt kedvetlenül veendi? Mert hiszen ezt feltenni annyi, mint világosan kimondani, hogy a kormány sérelmeinket orvosolni s ezáltal legszentebb kötelességét, a törvénynek megtartását, teljesíteni nem akarja. Azt mondják a méltóságos főrendek, hogy ezen záradék 216törvénytelen; de törvényt nem mutatnak, mellyel az ellenkezik. Azt mondják továbbá, hogy példátlan; de nem említve számos eseteket, melyekben az országos ajánlatokhoz feltételek köttettek, elég legyen az 1830. esztendei országgyűlést e részben felhozni. Emlékezzenek vissza a tekintetes karok és rendek, hogy midőn azon országgyűlésen az újoncok megajánltattak, az ajánlásról javaslott törvénycikkelybe azon feltétel is iktattatott, hogy a magyar ezredekben a magyar tisztek előléptetési sorozata (az úgynevezett circulatio7 ) megtartassék; ezt akkor a méltóságos főrendek ellenezték ugyan, de nem azon okbul, mintha szükség megtudása után az ajánláshoz feltételt kötni nem lehetett volna, hanem azért, mert azt hitték, hogy abból a hazára haszon nem háramlik; utóbb, hosszasabb vitatások után, ők is megegyeztek a javaslatban, s így tettleg megismerték, hogy feltételt kötni az ajánlathoz nem vala törvénytelen. A királyi válasz ezen feltételt egész kiterjedésében el nem fogadta; de ismét nem azért, mint ha általában ily feltétel az ajánlathoz nem köttethetett volna; s a karok és rendek a királyi válasz felett tartott tanácskozásaik alatt többrendbeli izeneteikben kinyilatkoztatták, hogy az érintett kívánság mint tett ajánlatok egyik nyilvános feltétele mellett tovább is kívánnak megmaradni. Sőt a válaszra készített felírásukban is azt mondják: „dignetur demisse propositionum articuli projectum cum conditione §-o quoque 12-o expressa, quam ut ad legum effectum necessariam humillime oblato, in tyronibus subsidio, ultra jungere coguntur, benigne acceptare”8 , s ezen feltételtől végre nem azért állottak el az országos rendek, mintha azt kikötni törvényesen szabad nem lett volna, hanem, amint a tekintetes karok és rendek jól tudják, csak királyi főhercegségnek, az ország nádorának, elegyes ülésben történt érzékeny felszólítására, s az ő hosszas szolgálatának s fényes érdemeinek tekintetéből hagytak fel azúttal annak további sürgetésével. Világos tehát, hogy egy olyan feltétel, mely ámbár természeténél fogva a magyar ezredeket tárgyazta, de az újoncok állításával oly válhatatlan kapcsolatban, hogy nélküle ajánlatot tenni nem lehetett volna, nem vala, s csak ezáltal lett feltétellé, hogy azt az ország rendei az ajánláshoz kötötték. Már akkor elfogadták a méltóságos főrendek, mi oknál fogva mondhatják tehát most, hogy a törvényeknek méltán kívánt teljesítését mint feltételt el nem fogadják, éspedig határozottan jelentik ők ki, hogy a közlött záradékra ők semmi szín, semmi ürügy alatt soha reáállani nem fognak. Vajon nincsen-e ilyen nyilatkozások által a tanácskozások szabadsága tökéletesen lebilincselve? Hiszen, ha ezen „soha” szó nem puszta szó volna, akkor csakugyan e részben vége minden traktátusnak. Azonban, szerencsénkre, jelenleg a záradékra [nézve] nincsen szükségünk a méltóságos főrendekre; mi 217azt csak úgy, mint magunk tanácskozásainak eredményét és a képviselői táblának határozatát mondottuk ki, s annak elfogadására a méltóságos főrendeket fel nem szólítottuk, sem a felírásban azt nem iktattuk. Kezdeményi jussunknál fogva hatalmunkban állott az, s a záradéknak létrehozása csak azon nem reménylett esetben válik szükségessé, ha a kormány a sérelmek orvoslásának elmulasztásával törvényes kötelességét mulasztaná el; akkor mi bizonyosan azt fogjuk cselekedni, mit törvény, a nemzet közjava, képviselői helyzetünk parancsol; de addig efelett a főrendekkel vetélkedni nem akarok, s éppen képviselői állásunkban gyökeredzett kezdeményi jussunkat az ő vitatásaik tárgyává tenni s arra megegyezéseket bármely részben is kikérni soha nem kívánom. Én tehát mind a junctimot9 , melyet mint törvényben s gyakorlatban alapuló és legsúlyosabb sérelmeinknek orvoslását legalább néműleg biztosító nemzeti jusst megrontanunk vagy alku tárgyává tennünk nem lehet, nem szabad; záradékot is, mely vélekedésem szerint nem törvénytelen, nem példátlan, s ezen valóban példa nélküli sérelmeink között talán még egyetlen eszköz, mihez nyúlhatunk: úgy, mint közelebbi izenetünkben kifejtettük, fent kívánnám tartani.

deak-001-004-003-0077 A rendek az 1830:7. tc., az újoncmegajánlás kapcsán kívánták ezt elfogadtatni.

deak-001-004-003-0088 „Méltóztassék kegyesen elfogadni a beterjesztett törvényjavaslatot a 12. §-ban szerényen kimondott feltétellel is, amit, mint a törvény hatályosságához szükségeset, hozzá kell fűzniük az újoncok megajánlásához.”

deak-001-004-003-0099 Olyan megállapodást, amely két kérdés teljesítését egymástól teszi függővé.

Ami Sopron vármegye követének e részben tett indítványát illeti, szíves volt érdemes követ úr azt vélem már előbb is közleni, s én minden kitelhető figyelemmel fontolgattam, meghánytam-vetettem annak minden oldalát, minden következéseit, mert hol a közelítés lehetséges, minden szabad, törvényes és illő eszközre reáállok. De ha azon tudakozó nádori felterjesztés oly értelembe vétetik, hogy azzal semmiféle sérelmek fel nem terjesztethetnek, akkor félek, hogy felírásunknak éppen fő pontjától, a junctimtól esünk el általa. Mi több országgyűlésének, de különösen az 1832-iknek példájára azt kívánjuk, hogy súlyos sérelmeink azon első lépéssel, mely által a királyi előadásokra nézve őfelségével a traktátust megnyitjuk, kapcsolatban terjesztessenek fel; erre nézve pedig csakugyan mindegy, akár írásbeli felírással, akár a javaslott nádori felterjesztéssel, történjék a traktátusok10 megnyitása, az mindenesetre a traktátusok első lépése leend, s ha mi ettől a sérelmeket elválasztjuk, az 1832-i példának megrontására jövendőben ezen esetet fogják előhozni, s azt fogják mondani, hogy 1839-ben a főrendek mindek előtte a királyi előadások tárgyaltatását sürgették, a karok és rendek pedig a sérelmeket akarták előlegesen felterjeszteni, [a többség azonban ettől elállván, utóbb azokat a királyi előadások iránti első felirattal akarták junctim felterjeszteni,]11 de még ez sem történt meg, mert a traktátusokat megnyitó első felírás helyett a nádor vitte fel őfelségének a nemzet kívánatait anélkül, hogy azzal együtt a sérelmek is együtt adattak volna elő. S ekképpen a sérelmek felterjesztése 218fokról fokra mindég hátrább esik, s a junctimnak minden haszna, minden ereje lassanként elenyészik. Egyébiránt más oldalról sem vezet célra ezen indítvány, mert ha a méltóságos főrendek közlött sérelmeink felterjesztésében tovább sem egyeznek meg, akkor azokat az adatok közlése után készítendő s a királyi előadások érdemét tárgyazó felírással együtt sem fogjuk felterjeszthetni, s vagy megakadnak ismét a traktátusok, vagy pedig a sérelmek felterjesztésétől s a záradéktól végképp el kell állanunk, azt pedig Sopronnak érdemes követe maga sem akarja, s úgy hiszem, e tábla többségének azon alapítani számolását, hogy határozatai majd utóbb megbuknak, soha nem szabad. Én tehát a soproni indítványt, mint amely a junctimot megrontaná, és más oldalról célra sem vezetne, nem javasolhatom.

deak-001-004-003-01010 Alkudozások, egyezkedések.

deak-001-004-003-01111 Csak a Kónyi Manó által használt Országgyűlési Tudósításokban szerepel ez a szövegrész.

Alkut, egyezést említ Sopronnak érdemes követe, s mint egyezés eszközét kívánja tekintetni indítványát. De ha utasításai[n]k által kezeink kötve nem volnának is, miképpen alkudhatnánk mi azokkal, kik a másik fél lépései és határozatai felett semmi bizonyost nem ígérhetnek? Ki kezeskedik azért, hogy a soproni indítvány elfogadása után sérelmeinket a méltóságos főrendek a fölséghez felterjesztik? Ki kezeskedik azért, hogy azok tüstént orvosolva lesznek? Pedig ha mi alku által most lekötnénk szavazatunkat, végzés által elállanánk attól, mit a következések biztosítására legalább néműleg célszerűnek vélünk, a másik fél azonban semmire lekötve nem volna: az alku, az egyezés, mint egyoldalú, csak nékünk lehetne káros. Olyan intermediatio12 , mellyel a tudakozó felterjesztés mellett egyszersmind sérelmeink is felterjesztetnének, más tekintetet érdemlene ugyan, de ilyen intermediatiót Sopronnak érdemes követe nem kíván, mert jól tudja, hogy a nádori közbenjárásnak törvény szerint csak ott van helye, hol, mint a törvény mondja, „[ubi] discordiae orta[e] sunt inter regem et regnum”13 , gyakorlat szerint az ilyen közbenjárást a felírás szokta megelőzni, s csak akkor, ha az ország rendeinek felírása sikeretlen maradt, lesz használhatóvá a közbenjárás; e jelen esetben pedig még országos felírás nem küldetett, sőt a sérelmek érdemére nézve a két tábla között még egyesség nincsen, alig volna tehát hihető a nádori közbenjárásnak elvállalása. Ismét kijelentem tehát, hogy én legjobbnak tartom végzésünknél ezúttal is megmaradni; szóljanak ahhoz utasításaik által utóbb a törvényhatóságok, határozzon a nemzet; mi e tárgyak felett ilyképpen nem alkudozhatunk.

deak-001-004-003-01212 Közvetítés.

deak-001-004-003-01313 „Ahol meghasonlás támad a király és az ország között.”

Legyen szabad általában egy pár szót szólani azon módról, melyet a méltóságos főrendek követnek, s azon hangról, mellyel utolsó válaszizenetökben szólanak. Gyakran emlegetik ők a bizodalmat, gyakran ismételik, hogy annak a nemzet és fejedelem közti helyreállítását mely forrón óhajtják. Én is óhajtom 219azt, mert azt hiszem, hogy ezen bizodalom nemzetre s fejedelemre nézve egyaránt a legnagyobb kincs. De tekintsünk vissza a múlt időkre: százados sérelmek, a sorsnak ezer csapásai, százszoros csalódások kifáraszták már a nemzetnek egykor gazdag reményeit, már évek olta keserű aggodalom hasítja keblönket, s csak panaszt, egymást váltó, soha nem enyhített fájdalmas panaszt rebegnek ajkaink. Szíveink fenekén maradott még a reménynek s bizodalomnak egy kis szikrája, nem lobogó fáklya többé, mely, mint hajdan, a nemzetet kétes, veszélyes ösvényein biztosan vezérelje, de első szikra még, melyet kedvezőbb körülmények között szeretet és nyíltszívűség utóbb lángra gyújthatnak. Élesztette ezen szikrát az utolsó leirat, mert a nemzet abban enyhítő vagy legalább néműleg nyugtató vigasztalást talált; de türedelmetlen emberek nem elégesznek meg ezzel, s bosszankodva bámulják, hogy az éledni kezdő kis szikra egyszerre magasan lobogó lángra nem gyullad. Azonban mit századok keserű csapásai lassanként megrontattak, azt egy pillanat, azt egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem állítja: ehhez idő kell, és tettek, nyíltszívűség és szeretet és türedelem. A méltóságos főrendek hatalmas ellenszegüléssel akarják-e ezen szikrát fellobbantani? S azon mód, melyet követnek, azon hang, melyen izenetöket írták, viselni fogja-e annak melegét? Félek, hogy ily módon még e kis szikra is elfojtatik, s akkor hazánkat, nemzetünket pótolhatatlan veszteség éri. Nem tudják-e a méltóságos főrendek, hogy a bizodalom erőltetést nem szenved? A bizodalom az emberi kebelnek legszebb, leggyöngédebb virága; igazság s nyíltszívűség hozzák azt létre, szeretet és türedelem táplálják; de csak idő fejtheti ki fakadó bimbóját, s aki annak kifejlődését hatalmas kézzel erőltetni akarja, feldúlja a fakadó virágot; a gyenge plánta kemény illetést nem tűrhet s hervadni fog: pedig ha az egyszer elhervadt, nincs emberi hatalom, mely azt ismét felélessze. Ne dúlják fel akaratlanul a méltóságos főrendek ezen szép bimbót hatalmas ellenszegülésekkel, mert következései helyrehozhatatlanul károsak lehetnek. A bizodalmat senki jobban méltánylani nem tudja, mint mi; annak szükségét senki nem érzi jobban, mint mi; hiszen minket ezen helyzetünkre is bizodalom állított, s csak bizodalom tartja fenn állásunkat; de éppen azért senkinek nem kell jobban vigyázni, mint nékünk, hogy midőn egyrészről a bizodalmat kívánjuk megerősíteni, azt fonák erőltetéssel másrészről el ne fojtsuk. Ily állásban szó nékünk nem elég; cselekedet kell, mely a nemzetet meggyőzze, s mely a bizodalomnak alapul szolgál. S vajon a méltóságos főrendek izenete nyújt-e valamit, ami e részben enyhítő eszközül szolgáljon, s ami a meggyőződést eszközölve, bizodalmat neveljen? Ezen izenet talán a méltóságos főrendek keserű tanácskozásaiknak igen szigorú 220s talán erántunk nem méltányos szüleménye. Miért vagyunk mi ideállítva? Mit védünk mi jelen helyzetünkben? A nemzet jussait. Csak a mieink-e ezen jussok? A főrendeké éppen úgy, mint a miénk; a szabadság sértésével, a nemzet jussainak feldúlásával ők is annyit vesztenek, mint mi. Azt mondanám, hogy ők még többet vesztenek, ha úgy meg nem volnék győződve, hogy minden jó ember elvesztette mindenét akkor, midőn hazájának szabadságát, nemzetének jussait elvesztette; s ők csak azért nem veszthetnek többet, mint mi, mert mi éltünk egész boldogságát, reményeink utolsó sugárát, egyszóval mindent elvesztenénk. Ne nehezítsék tehát a méltóságos főrendek állásunkat, sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk teljesítésében. Hiszen ők is ezen hazának gyermekei; tudják ők, kik a külföldet, más nemzetek állását jobban esmerik, mint mi, hogy a magyarnak honszeretetét sem a múltaknak lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának s a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájoknak történeteiből; büszkék valának nemzetöknek nagyságába s dicsőségébe, s érezték, hogy az ő hazájok legjobb, legboldogítóbb. A francia, az angol szinte lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szinte érzik, hogy Európába nincsen haza, mely nékik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyújtana, mint a magoké. A lángkeblű olaszt feldúlt szabadsága romjai között a klasszikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott; történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért, csak megmaradásért levívott véres harcokra mutatnak; kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hiszen Európa csak alig tudja létezésünket, és Afrikának számos kolóniái14 talán ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen kolóniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. S jövendőnk Isten kezében vagyon, de hogy igen fényes kilátásokat ígérne, azt elhinni csakugyan optimizmus kell, ámbár a jelennél jobbat nem reménylenünk lehetetlen. És mégis van az embernek kebelében egy tiszta, forró érzés, mely minden ezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, ki e nyomorult szegény, szenvedő hazát jobban nem szereti, mint akármely fényes országát Európának. Meg vagyok győződve, hogy ilyen honszeretet él a méltóságos főrendek keblökben, s ezen honszeretet tiszta érzetére kívánnám őket megkérni, nyújtsanak segédkezet 221nékünk, hogy a haza boldogítására biztosan, nyugalommal munkálódhassunk; segítsenek megszüntetni a nemzet aggodalmát, ne ragaszkodjanak a kimondott szóhoz csak azért, mert azt már kimondották; áldozzák fel azt nékünk, nem a mi kívánatunknak, hanem a nemzet nyugodalmának, a nemzet legforróbb óhajtásának, mely az ország legsúlyosabb sérelmeinek minél elébbi felterjesztését s orvoslását szívszakadva várja. Ez véleményem a tárgyra nézve, s éppen azért a soproni indítványt el nem fogadom, hanem e részben kívánok maradni amellett, miket a karok és rendek eddig elvégeztek, mert csak ezen utat látom célravezetőnek.

deak-001-004-003-01414 Gyarmatai.

Országgyűlési Tudósítás 1839/1840. 22. sz. 179–188. p. Közli Kónyi Manó 1. köt. 352–365. p.