ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD A KATONAAJÁNLÁSRÓL Pozsony, 1840. február 5. | Deák Ferenc munkái

247ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD A KATONAAJÁNLÁSRÓL
Pozsony, 1840. február 5.

Tegnap a többség határozata1 belevitt bennünket az e tárgy feletti tanácskozásba, ma pedig már felolvastatván a királyi előadások, leiratok és az országos választmány jelentése, felhíva érzem magamat a dolog érdeméhez szólni. Zalának rendei kötelességöknek esmerik a polgári társaságnak mind bel-, mind külbátorságára felügyelni, mert azt hiszik, hogy erről gondoskodni első feladata a közállománynak. Azonban, mint az országos választmány jelentéséből kitetszik, hazánk külbátorságát veszély nem fenyegeti, körültünk mindenfelé mély csend és békesség van, úgy, hogy a jelen fennálló katonaság a külbátorság fenntartására elegendő, miután a királyi biztos ismételt felszólításra sem tudott a külviszonyokra nézve semmi szükséget előadni. Ellenben belbátorságunk hogy áll? A törvények szentsége megsértve, mégpedig maga a végrehajtó hatalom által van megsértve, melynek kötelessége volna azokat nemcsak megtartani, hanem mások által is megtartatni; pedig szomorúbb helyzet nem lehet, mint midőn éppen azon hatalom, melynek kezébe adatott a törvények megtartására való felügyelés, önmaga szegi meg azokat. Hazánkban a törvények iránti tisztelet többé fenn nem áll, mert maga a kormány nem esmeri meg a törvény iránti tiszteletet. Látjuk, hogy a legtisztább törvényt, melyet félremagyarázni nem lehet, oly módon játssza ki, mely csak gúny magára a végrehajtó hatalomra; mert hogy a hatalmas ausztriai, vagyis inkább magyar kormány nem tudja egy főispánnal megtartatni a törvényt, valóban szégyenére válik. Ha ezt úgy szárazon, minden frázisok nélkül, akármely európai újság leírná, meg vagyok győződve, hogy többet ártana az ausztriai kormánynak, mint minden általa vélt öszveesküvések. Törvényünk rendeli, hogy Kraszna, Zaránd, Közép-Szolnok és Kővár [vidéke] a jelen országgyűlésre meghivassanak. Ezen törvény egy részben teljesíttetett is, mert Kraszna és Zaránd követei meghívattak és jelen vannak, sőt Közép-Szolnokhoz is elküldetett a meghívólevél, azonban csak azért, mert a közép-szolnoki főispánnak2 nem tetszett követet választatni, azon megye képviselői mind ez ideig meg nem jelenhettek. Kővár vidéke pedig meg sem hivatott. Vagy gyönge a kormány a törvények teljesítésére, és ekkor hatalom nem való kezébe; vagy nem akarja megtartani a törvényt, és ekkor, mint kötelességét nem teljesítő kormány, nem számolhat a nemzet bizodalmára és szeretetére. Kérdem továbbá, hogyan áll a szólás szabadsága? Nemde polgártársaink közül olyanok 248vétettek szigorú kereset alá, olyanok büntettettek,3 kikre törvényeink rendelete szerint nem lehetett volna büntetést mondani? Itt a kormány hatalmat akart gyakorolni, hogy tekintetét fenntartsa, mert azt hitte, hogy ha a kormány iránti tisztelet elvész, az egész alkotmány veszedelemben forog. Szép a kitűzött cél, csak az kár, hogy nem jól alkalmaztatott; mert csak akkor kívánhatja meg a kormány, hogy tiszteltessék, ha maga példát nem ád a törvények megszegésére. Vajon minden nota, actio4 képes-e visszahozni azon tiszteletet, melyet elvesztett a kormány csak azáltal, hogy egy főispánnal a törvényt nem tudja vagy nem akarja megtartatni? Nem tudhatjuk ugyan, meddig tart a béke kívülről, de midőn látjuk, hogy a külbátorságot jelenleg semmi nem fenyegeti, ellenben belbátorságunk, mely a törvények szoros megtartásában áll, tettleg fel van zavarva: mi ilyenkor kötelessége a státusnak, s különösen a nemzet képviselőinek? Az-e, hogy a külbátorságnak, mely veszélyeztetve nincs, erősbítésére mindjárt újoncokat ajánljanak, vagy pedig a felzavart belső bátorság helyreállításáról gondoskodjanak? Azt hiszem, hogy előbb ezt kell teljesíteni, és csak akkor, midőn a nemzet vérző sebei orvosolva lesznek, mikor a megzavart csend az ország kebelében visszaállíttatik, akkor kell a külbátorságnak jövendő nagyobb biztosításáról gondoskodni [és intézkedni].5 Hiszen, ha valaki azt mondaná, hogy különbség nélkül minden sérelem előbb való, mint a külbátorságróli gondoskodás, az egészen más volna, és én azzal egyet nem értenék; de oly sérelmekről van szó, melyek az egész állományon keresztülszövődnek, és amelyek ha nem orvosoltatnak, hiába őriz minket kívülről akárhány katona, de belbátorságunk és nyugodalmunk azáltal helyre nem áll; hiában az erősség kívülről, ha belső állapotunk oly nyomorult lesz, mint a mostani. Én a státust sok katonával terhelni nem is tartom jó politikának, és azt hiszem, hogy Európa felvilágosodottságához csapásul kötötte azt a sors, hogy a státusok naponként nevelik állandó katonaságuk számát; csak úgy ne járjanak utoljára, mint az a gyáva lovag, ki önvédelmére annyi védelmeket szedett fel magához, hogy végre a nagy tereh alatt lova öszveroskadt. Európában alig van státus, mely ne nyögne a roppant adósság terhe alatt, és mégis szaporítani törekszik azon emberek számát, kiket alig győz tartani, holott csak egy közönséges gazda is számot vet magával, hogy hány embert tarthat ki gazdaságából. Számtalan munkáskéz elvonatik ezáltal a státustól, és oly emberek száma szaporíttatik, kik csak heréi a polgári társaságnak. El merem mondani, hogy sok országot boldogabbá tett volna egy-két háború, mint az állandó katonaság tartása. Midőn a kormányok fegyveres erővel övedzik körül magokat, elfelejtik, hogy a státus ereje nem egyedül a fegyverek számában áll. Róma nem a praetoriánusok6 249idejében volt leghatalmasabb. Ha a kormányok erősekké akarják magokat tenni, kössék öszve önérdeküket a nemzetével, igyekezzenek oda vinni a nemzeteket, hogy ne örömest cseréljenek sorsot; mert urat cserélni a nemzetek készek, de jó sorsát senki örömest fel nem cseréli. Vajon gondolkodott-e már kormányunk arról, hogy azon 10 millió ember, azon néposztály, mely a hazát védi, hogy azt szeresse is, a hazához szorosabban kapcsoltassék, s annak védelme érdekébe tétessék? Van-e ezen osztálynak bizodalma a felsőbb osztályok iránt? Vajon magok a királyi városok nem így állanak-e, s szerethetik-e azon zsibbasztó állapotot, melyben a kamarai hatalom alatt nyögnek? Akármit mondjon szájok, hallom szívökből a kiáltó szót, hogy itt az idő, melyben kormány és nemzet intézkedjék rólok. Hát azon státus, melynek

deak-001-004-010-0011 Az 1840. február 4-én tartott kerületi ülésen a többség – az ellenzéki állásponttal szemben – megszavazta, hogy kezdjék meg a tanácskozást a katonaajánlás tárgyában.

deak-001-004-010-0022 Wesselényi Farkas báró (?–1851), 1835-től 1847-ig Közép-Szolnok megye főispánja.

deak-001-004-010-0033 Értsd: olyanokat büntettek.

deak-001-004-010-0044 251Per, kereset, vád.

deak-001-004-010-0055 Ezek a szavak csak a Kónyi Manó által használt Országgyűlési Tudósításban szerepelnek.

deak-001-004-010-0066 A római császárok testőrei.

képét viseljük, nem panaszkodik-e újabb meg újabb veszteségén szabadságának? Van-e csak egy óráig való nyugodalmunk, van-e biztosítva személybátorságunk? Nem egy lassú halál rágja-e polgári létünket? Vigasztal-e bennünket csak egy kedvező királyi leirat? Azt mondhatná talán valaki: hiszen ha minden nehézségek elhárítva nincsenek is, de csakugyan haladunk. Igenis haladunk, de ez önmagunk munkája, sőt még ennek is mennyi akadályok gördíttetnek elébe. A kormány felszólítása következtében nem akartunk-e a múlt országgyűlésen is segíteni az adózó nép sorsán, és most a katona-élelmezés tárgyában nem ezt hordoztuk-e szemeink előtt? Nem vagyunk-e készek a Duna szabályozására? És midőn mindezekről legnagyobb óvakodással intézkedni kívántunk, egyszer megérkezik az aranyalma – a királyi leirat –, mely nem egyéb, mint Erisz almája7 köztünk; mert csak annyi, mintha azt mondaná, hogy vesszetek ti előbb öszve magatok közt az osztályon provinciális érdekeitek miatt, majd azután én elintézem a többit. Ha magunk tettük volna is, ezt a kormánynak el kellett volna hárítani és megelőzni, nem pedig azt, mit mi gondosan kikerülni akartunk, veszekedés tárgyául közinkbe lökni. A Duna-szabályozásra nézve se reménylünk óriási sikert. Eziránt kértük az adatokat; mit felelt a kormány? Azt, hogy adatai ugyan vannak, de mappája még nincs. Már én azt gondolom, hogy mappa nélkül adatokkal bírni talán egy kissé képtelenség. De mit mond továbbá a királyi leirat? Ezt: csak ti adjatok pénzt, a szabályozás aztán az én gondom. És ki által fogja szabályoztatni? A helytartótanács által. Már ha valakinek, aki dolgaink állását nem esmeri, előadnám, hogy a helytartótanács mennyire el van foglalva, mennyi van reábízva hatalom nélkül, és mégis, Dunánk szabályozását is reá akarjuk bízni, lehetetlen, hogy hahotára ne fakadjon. A helytartótanácsra bíznánk ily roppant adminisztrációt, melyre még eddig egyebet nem bíztunk, mint a politico fundationalis kasszák8 kezelését, mégis, meg kell vallani, hogy Európában 250nem megy rosszabbul gazdaság, mint éppen ezen jószágokban. Ily helyzetében a dolognak előre láthatjuk, mit várhatunk hazánk jobblétére nézve a Duna-szabályozástól is. Nagyon kár előre gúnyolni; emlékezem, hogy az e tárgy feletti tanácskozások alkalmával azt jövendölte valaki, hogy utoljára is magunk pénzén magunk fogjuk szabályozni a Dunát; de íme, a kormány azt sem engedte meg, hanem azt mondja: „majd reguláztatom én a ti pénzeteken”. Nem a legnagyobb gúny-e ez a nemzetre? Ezek szülnének bizodalmat a nemzetben? Korántsem; ezek elfojtják a polgári társaság minden osztályaiban a kormány iránti tiszteletet és [a] bizodalom utolsó szikráját is, pedig csak ott erős a haza és biztos minden megtámadástól, hol minden osztály szívesen teljesíti polgári kötelességeit; amely nemzet csak urat cserél, és sorsát nem javíthatja, az soha boldog nem lehet. Arra kellene a kormánynak törekedni, hogy minél többek érdekébe tegye a haza közjavainak előmozdítását. Ragadja meg maga a kormány a haladás zászlóját, és vigye azt előttünk; menjen előre a népek boldogításában, és mi követni fogjuk; örömest tesz ki-ki mindent, örömmel teszek én is, ami csekély erőmtől kitelhetik; de ne éljen vissza hatalmával, mert úgy bizodalomra számot nem tarthat. Minden bajaink közt tehát első: visszaszerezni az elvesztett belső bátorságot, mely veszedelemben forog, sőt egészen fel van dúlva. És én kijelentem, hogy midőn polgártársaink ártatlanul a börtön falai közt szenvednek, a sérelmek iszonyú tömege csak mintegy nevetség tárgyául vétetik, a státus belső élete ily állapotban sínylik, mégis a kormány ezeken segíteni elmellőzi: megérdemli, hogy elmondjuk róla, miszerint nem tudta felfogni magas rendeltetését. Mindaddig tehát, míg a belső bátorság helyre nem hozatik, míg a törvények szentségét a kormány vissza nem állítja, míg maga példát nem mutat reá, hogy a törvényeket ő is tisztelni tudja, s azokat teljesedésbe hozni, mindaddig károsnak és idő előttinek tartom más tárgyakról tanácskozni, én ugyan addig egy újoncot sem adok, ajánlást nem teszek. És ha a többség ettől elütne, hódolni fogok ugyan annak, hanem azt mondom, hogy amely nemzet magamagát elhagyta, sorsát megérdemlette.

deak-001-004-010-0077 A viszály magva, csírája.

deak-001-004-010-0088 Kormányalapítványi pénztárak.

Országgyűlési Tudósítás 1839/1840. 73. sz. 670–674. p. Közli Kónyi Manó 1. köt. 428–432. p.