1. család: Barázdás vagy hátúszós bálna-félék (Balaenopteridae)
1. család: Barázdás vagy hátúszós bálna-félék (Balaenopteridae)
A család két nevét a beléje tartozó fajokat jellemző hátúszóról és azokról a mély, hosszanti barázdákról kapta, melyek a torkon, a mellen és a has egy részén futnak végig. A barázdás bálnák aránylag karcsú termetű állatok, mellúszóik lándzsaalakúak, négyujjúak, halcsontlemezeik rövidek, de szélesek. Vázukat többek közt az jellemzi, hogy nyakcsigolyáik külön váltak. A fej felső része laposan és keskenyen nyugszik az oldalak felé szélesebb ívben kiterült alsó állkapcson, a száj a torokbarázdák kisímítása útján páratlanul hatalmasan kitátható. Azonban Guldberg-nek Rawitz által megerősített adatai szerint a barázdás bálnák evés közben vagy az oldalukra, vagy egészen a hátukra vetik magukat, és pedig azért, hogy a száj becsukása alkalmával a hatalmas alsó állkapocs óriási súlyát is ki tudják használni; az állkapocs egyébként az egészen hátul, a szájzugnál tapadó izmok segítségével már amúgy is olyan gyorsan becsukható, hogy a szájüregbe jutott halaknak vagy rákoknak legföljebb csak egy kis része tud abból kiszabadulni.
A cetvadászat néhai virágkorában, amikor csak a valódi halcsontos cetekre vadásztak, a barázdás bálnák sorsa a tökéletes és teljes megvetés volt: hasznuk kevés volt, másrészt meg a kézi szigonnyal űzött primitív fogási módhoz képest túlságosan ügyesek voltak s a vadászatuk is túlságosan veszélyes volt. Újabban, miután a valódi halcsontos ceteket majdnem teljesen kiirtották és a norvég Foyn Svend föltalálta a szigonyágyút, jobb hiányában ezek halászata tolult előtérbe. És ma már a norvégoknak az egész föld kerekségére kiterjedő cetvadászata következtében ezeknek a száma is annyira megcsappant az összes tengerekben, hogy már kipusztulásuktól is méltán lehet tartani. Éppen azért azt a 10 éves cetvadászati tilalmat, melyet a norvég storthing 1904-ben a halászok sürgetésére a norvég partok mentén elrendelt, természetvédelmi szempontból nagy örömmel kell üdvözölni, ha annak alapja halászbabona volt is. Mert igaz, hogy a barázdás bálnák a sallangos lazac (Mallotus), egy, az eperlán lazaccal rokon hal rajait követik, melyekből mind ők maguk, mind pedig a halászok által oly sóvárogva várt tőkehalak táplálkoznak, azonban ezeket a halakat nem őket terelik a part felé, mint a halászok makacsul hiszik, hanem megfordítva áll a dolog: ha a halak elmaradnak, elmaradnak a bálnák is. Ismert norvég tengerkutató zoológusok, mint Lars és Hjort kutatásai mindezt pontosan bebizonyították és a mellett mélyebb bepillantást engedtek a szóban lévő bálnák életébe is. Hjort sarkköri, észak-atlanti és tropikus bálnákra osztja őket. Az észak-atlantiakat, amelyek a norvég halászat szempontjából elsősorban jönnek tekintetbe, táplálékuk szerint három csoportra tagolja, ú. m. planktonevő bálnákra, melyek a vízben lebegő apró szervezetekből élnek, azután polipevő és halevő bálnákra. A planktonevők közül az óriás bálna (Balaenoptera musculus), a tőkebálna (B. borealis) és a hosszúszárnyú bálna (Megaptera nodosa) a legfontosabbak. Ezek a Finnországgal határos tengerekben csak bizonyos időkben, de a sallangos lazaccal nem egyidejűleg jelennek meg, így tehát ehhez és a halászathoz semmi közük sincs. A halevő közönséges barázdás bálna (B. physalus) a sallangos lazac rajaival mindenesetre egyidejűleg jelentkezik, de mint azok vonulásának kísérője és nem oka.
1. Barázdás bálnák (Balaenoptera Lacép.)
2. Hosszúszárnyú bálnák (Megaptera Gray)
3. Szürkebálnák (Rhachianectes Cope)
4. Göröngyöshátú bálnák (Agaphelus Cope)
5. Törpe bálnák (Neobalaena Gray)
