2. Hosszúszárnyú bálnák (Megaptera Gray)
2. Hosszúszárnyú bálnák (Megaptera Gray)
A hosszúszárnyú bálnákat leginkább nagyon hosszú mellúszóik jellemzik, melyek oly hosszúak, hogy a test egész hosszának negyedét, sőt csaknem a harmadát is elérik.
A közönséges hosszúszárnyú bálna (Megaptera nodosa Bonnat.)
[Más nevei: longimana; boops.]
Közönséges hosszúszárnyú bálna (Megaptera nodosa Bonnat).
Közönséges hosszúszárnyú bálna (Megaptera nodosa Bonnat) ugrás közben.
Németül Buckelwal, angolul humpback, norvégül knöl-hval, a grönlandiak nyelvén keporkak neve. Ez a messze elterjedt, az összes óceánokban előforduló bálna mintegy 15 m hosszúságot ér el, mellúszói 1 km szélesség mellett 3–4 m hosszúak, farkúszójának szélessége 3–4 m. Családjának legzömökebb testű tagjai közé tartozik. összehasonlítva a többi barázdás bálnával, határozottan csúnyának mondható, törzse rövid és vastag, hátoldala alig észrevehetően, alsó oldala ellenben már az alsó állkapcsától kezdve jelentékenyen domborodó, törzsének elülső része mindenütt kihasasodott, a hátulsó ellenben a fark felé rendkívül elkeskenyedett. Alsó állkapcsa észrevehetően hosszabb és szélesebb a felsőnél, mellúszója szinte aránytalanul hosszú s farkúszója rendkívül fejlett. Bőrének színe nagyon változó. Felső oldala rendesen többé-kevésbbé egyenletes és mély feketeszínű, ellenben a törzs és a mellúszók alsó oldala fehéresen márványozott. Egyes példányok felül egyenletesen feketék, alul fehérek, mell- és farkúszóik alul sötét hamuszürkék. Hatalmasan fejlett fejének elülső fele: ennek hossza az arcorr csúcsától a szájzúgig nagyobb az állat egész hossza negyedénél. Felső állkapcsa lapos és középső hosszvonalában tompán tarajos, a taraj közvetlenül a lélekzőnyílás előtt szabálytalan alakú gumóvá duzzad meg. Magán a tarajon és mellette kétoldalt kettős sorban vastag, szemölcsszerű képződmények láthatók, melyeken felül rövid, serteszerű szőrszál ül. Ilyeneket a fej más részein is találhatunk és hasonlóképpen találhatók ilyenféle „csomók” is, kettős sorban az állkapocs mentén a magas alsó ajkon. A norvég „knölhval” elnevezés ezekre a csomókra vonatkozik. Rawitz szerint fehéres szőrszálak vagy serték találhatók a ráncos bőrben is, a csomók között. A teste alsó oldalán, bár kevesebb barázda van (18–26), mint a többi barázdás bálnáén, ezek azonban sokkal mélyebbek. Rendellenesen hosszú mellúszói, az egyes ujjaknak megfelelően, egész külső oldalukon és végük felé a belsőn is hullámosan barázdáltak. Hátúszója aránylag messze elül helyezkedik el, hegye erősen hátrafelé hajlott. Halcsontlemezei szürkésfeketések s 60–90 cm hosszú, sárgás rojtokban végződnek. Számuk, mint látszik, nagyon változó: Rawitz két esetben csak 246-ot számlált, holott rendes számuk állítólag 350.
Kevés halcsontos cetet látnak a hajósok és cetvadászok gyakrabban és nagyobb számban, mint a hosszúszárnyú bálnát, mely az egyenlítő és az észak meg dél jeges tengerei közt minden szélességi fok alatt, a nyilt óceánban és a partok közelében, minden nagyobb öbölben és szélesebb szorosban előfordul, és úgy látszik, hogy minden évben rendszeresen vándorol a sarkok és az egyenlítő közt. Így Felső-Kaliforniában a Monterey-öbölben a legtöbb hosszúszárnyú bálna októberben és novemberben látható, ellenben december és április közt csak kevés, mivel a nagy csapatok tavasszal északra vándorolnak s ott maradnak egészen szeptemberig, s csak szeptembertől kezdve kezdenek ismét visszaszállingózni délnek. A grönlandi partok mentén Brown szerint csak a nyári hónapokban mutatkozik, Amerika és Afrika nyugati partjai mentén ellenben az egész éven át, ha nem is minden hónapban ugyanazon a helyen. Megjelenése egyébként majdnem mindig szabálytalan, s ugyanaz áll mozdulatairól is. Ritkán tesz egyenes irányban jelentékeny utat, inkább szeret meg-megállani, s hol itt, hol ott hosszabb ideig tartózkodni, s irányát is megváltoztatja. Szintúgy látni időközönként nagyobb csapatokban is, melyek a tengernek nagyobb területét lephetik el, mint amekkorát az ember tekintete az árboc csúcsáról áttekinthet, míg máskor magánosan vonul tova, de azért éppúgy viseli magát, mintha társainak százai követnék, mert a családját jellemző mindenféle mókát űz. Jellemzi mozgásának hullámos volta, testének gyors forgása, egyik vagy másik mellúszójának kinyujtása, és az általa megtett út szabálytalansága. Még ha a víz alatt úszik is tova, gyakran egyik oldaláról a másikra veti magát és valósággal lebeg elemében, egészen úgy, mint a madár a levegőben. Hogyha hatalmas tüdejét kedve szerint megtölti és ismét kiüríti, egymásután 6–10-szer, sőt 15–20-szor is bocsát kettős sugarat a levegőbe, amely egyszer gyenge, máskor erős, egyszer csak 1.5–2 m magas, máskor ellenben 6 m-nyire is felszökhet. Mikor a mélybe bukik, Racovitza szerint farkuszóját mindkét hatalmas szárnyával együtt a víz fölé emeli, azután 15–20 percre eltűnik. Tápláléka főként apró halakból és alsórendű rákfélékből áll. Finnország partjain, Kükenthal szerint, főképpen Thysanopoda inermis-ből táplálkozik, azonban szokott vadászni a sallangos lazac rajaira is. Közben farkúszója hatalmas lökéseinek a segítségével egészen a hátára veti magát és így szájának bezárásakor alsó állkapocscsontjainak a súlyát is érvényesíteni tudja. Azonban sok hal ennek ellenére is kisurran a szájüregéből, ezek azután az ott csellengő sirályok zsákmánya lesznek, amelyek néha százszámra röpködnek körül minden egyes hosszúszárnyú bálnát. Hogy az állatban bizonyos fokú kíváncsiság is lakozik, annak nyilvánvaló bizonysága de Bloom német hajóskapitány egy megfigyelése, mely szerint nagyszárnyú bálnák a legénység minden kiabálása és kőszénnel való hajigálása ellenére is egészen aggasztó módon közel úsztak a hajója csavarjához, nyilván, mert izgatta őket annak gyors forgása. A hosszúszárnyú bálna hangot is ad. Így újabban Rawitz cetvadász hajóról órákon át figyelt egy falkát, melynek tagjai párosával együtt tartottak s fölbukás alkalmával a nagy gőzszirénák búgásához hasonló ordítást hallattak, először erősödő, azután ismét elhalkuló erővel. A hasonlat annál inkább találó, mert egészen bizonyos, hogy a hang az állat fúvása által jő létre, hiszen egyetlen cetfélének sincsen hangadó szerve. A hosszúszárnyú bálna egyébként a legbolondosabb kedvű tagja a halcsontos cetek csoportjának, azonkívül, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, a leghetykébb is, ámbár nehezen megy az ember fejébe, hogy oly esetlennek és ügyetlennek látszó testalak mellett hogyan tud olyan bakugrásokat végezni a levegőben? És mégis olyan lelkiismeretes megfigyelő, mint Racovitza, bizonyítja, hogy igenis képes erre; Racovitza ugyanis látta, amikor az egyik olyan magasra kiugrott a vízből, hogy farkúszója már nem érte a vizet
A bálna vizalábukásának különbözo módjai: a)=közönséges barázdás bálna, b)=közönséges hosszúszárnyú bálna.
Közönséges hosszúszárnyú bálna (Megaptera nodosa Bonnati) ugrás közben
Kedvelt játékát, az egyik oldalról a másikra való vetődést, hosszú mellúszói segítségével hajtja végre, közönséges úszásának a szerve a farkúszója, miközben mellúszóit csak közbe-közbe mozgatja az egyensúly fenntartása céljából. Racovitza a hosszúszárnyú bálna játékos mozdulatait egy sorba helyezi a szárazföldi emlősök játékával, s egyjelentésűnek tartja a kutya és ló céltalan szaladgálásával, és az állatok hasonló cselekedeteivel: és bizonyára joggal.
A hosszúszárnyú bálna játékos kedve még növekszik az ivarzás időszakában. A két ivar éppoly szokatlan, mint mulatságos módon enyeleg egymással, nevezetesen kölcsönösen, kedveskedve csapkodják egymást mellúszóikkal, amely ütéseket nyilvánvalóan nagyon gyengédeknek szánják, azonban a valóságban olyan gorombák, hogy csattanásaik csendes időben mérföldekre hallatszanak. Vonzalmuk ilyen megnyilvánítása után egyik oldalukról a másikra vetik magukat, hátúszóikkal egymást kölcsönösen simogatják, részben a víz színe fölé emelkednek, közben-közben a levegőbe is felszökkennek és még másféle mozdulatokat végeznek, amelyeket könnyebb megfigyelni, mint leírni. Vemhességük időtartama ismeretlen, azonban Guldberg szerint föltehető, hogy nem hosszabb 12 hónapnál. A frissen ellett fiatal 4–4 1/2 m hosszú és az anyja úgy szoptatja, neveli és védelmezi,mint a többi cet a maga magzatát.
A hosszúszárnyú bálna bőrén rengeteg sok élősködő él, több, mint az összes többi ceten együttvéve. Különösen szembetűnő köztük egy kacslábú rák (Coronula diadema), amelynek társaságában gyakran egy másik hasonló rák található (Conchoderma). Az előbbiek Racovitza szerint gyakran olyan sűrűn lepik el a bálna bőrét, hogy valóságos „telepeket” alkotnak. Az erősen ráncos bőr nagyon megkönnyíti egy „bálnatetű” megtelepedését, amely név azonban a valóságban élősködő bolharákot jelent; a hosszúszárnyú bálnának egy egészen különleges ilyen bálnatetve van (Cyamus boopis Ltk.). Ez a bőrparazita, Braun szerint, egyáltalán nem közömbös a gazdájára, mivel tömegesen jelentkezik, a felbőrből táplálkozik s ezt többé-kevésbbé erősen megsérti éles karmaival, melyeket erősen beléje mélyeszt. Munkájuk nyomán végül is tányérnagyságú, kerekded sebek keletkeznek, melyek egészen a szalonnarétegig lehatolhatnak, és addig, míg a parazita rajtuk van, nem is gyógyulnak. Ezek a „tetvek” különösen szeretnek megtelepedni ott, ahol már kacslábúak is ülnek a bőrön; itt tömegesen találhatók valamennyi, azokat körülvevő körbarázdában, s értik annak a módját is, miként lehet ezek alatt a bőrbe behatolni. Ez által a kacslábút meglazítják a helyén, úgyhogy az végül is lehull a bőrről. Az így maradó sebhelyeket Rawitz mint fekete középpontú fehér gyűrűket írja le. A bőrparaziták akkor is elpusztulnak, ha a hosszúszárnyú delfin a folyók torkolatánál édesvízbe hatol be, amiből némelyek azt következtetik, hogy szántszándékosan, határozott céllal úszik be a folyókba.
Jóllehet az elejtett hosszúszárnyú bálna haszna nem jelentéktelen, szalonnája mégis aránytalanul kevesebb zsírt ad, mint amennyit becslés alapján várni lehetne. Ez okból, legalább is a grönlandi vizekben csak akkor nyugtalanítják, ha nem tudnak okosabbat csinálni. Azonban az amerikai partok mentén Scammon idejében ezt a bálnát is meglehetősen rendszeresen vadászták, s éppen így az afrikai partokon is. A hosszúszárnyú bálna Skandinávia északi partjain azok közé a cetek közé tartozik, melyeket a már leírt módon gőzhajókkal és szigonyágyúkkal vadásznak. Egy-egy példány átlagos értéke mostanában, Kükenthal szerint, 2500 márka. Alaszka megszerzése óta az amerikaiak főképpen annak partjain űzik a hosszúszárnyú bálna vadászatát. Legújabban, mióta a cethalászat modern, nagytőkés ipari vállalkozás lett, a hosszúszárnyú bálna is annak az adófizetőjévé vált; sőt bizonyos szeretetnek is „örvend” annak a részéről, mivel vadászata nagyon kényelmes, és oly kevéssé félénk, hogy egyenesen oda úszik a vadászok elé. Ezek még kíváncsiságát is kihasználják, amennyiben az első megszigonyozott példányt nem vontatják fel a fedélzetre, hanem engedik, hogy le- és fölbukdosson, miközben a többi, odasiető példányt is kézre tudják keríteni. Így keleten és nyugaton, északon és délen szakadatlanul üldözik, és pedig ugyanazokat a csapatokat, mivel vándorolnak, a különböző időszakokban és a tenger különböző részein. Sörensen 1900 nyarán egy Finnországnál elejtett hosszúszárnyú bálnából amerikai szigonyt húzott ki: ugyanaz az eset, mint amelyet az óriás bálnát illetőleg már említettünk!
Ezek a vándorlások, kapcsolatban az elterjedés nagyon tág voltával és a fajok megkülönböztetésének nehézségeivel, Guldberg szerint nagyon megnehezítik azt, hogy e nem elterjedéséről és rendszeréről pontos áttekintést lehessen nyujtani. Azonban a hosszúszárnyú bálna bizonyosan sem nem sarkköri-, sem pedig Golf-árami állat, hanem a két áram kiegyenlítődési területének állata; ez a terület nyáron sokkal messzebb esik a norvég partoktól, mint télen, és nyáron sokkal terjedelmesebb is. A tél végével egyeseket bizonyos nyugtalanság fog el, mint a vonuló madarakat. A szaporodás idejére délebbre húzódnak, jóllehet északon elég táplálék van, azonban nem esznek, gyomruk egészen üres. Hasonló jelenséget figyeltek meg a Csendes-óceán északamerikai oldalán is, a délamerikai oldalán viszont az ellenkezőjét, azt t. i., hogy télen észak felé vándorolnak. Bizonyos „főtörzsek”, ahogyan Guldberg mondja, más szavakkal: földrajzi fajták azonban mégis megkülönböztethetők. Ilyennek tekinthető az antarktikus „southern humpback”, amelyet Rakovitza Graham-földjétől nyugatra figyelt meg; azután egy csendes-óceáni alak vagy faj, sőt Giglioli szerint külön nemet képviselő bálna, az Amphiptera pacifica Gigl. (Megaptera), melyet az jellemez, hogy hasoldala, valamint mellúszóinak jórésze is fehér, s ezek közé tartozik a délgeorgiai, vagyis délatlanti Megaptera lalandei Gray, melyet Lönnberg szintén külön fajnak tart.
