2. család: Síma bálna-félék (Balaenidae)
2. család: Síma bálna-félék (Balaenidae)
A halcsontos cetek alrendjének utolsó családját a síma bálnák alkotják. Ezek az állatok zömökebb és esetlenebb alakúak valamennyi barázdás bálnánál, sem hátúszóik, sem torokbarázdáik nincsenek, mellúszóik szélesek, lecsonkítottak, halcsontlemezeik hosszúak és keskenyek; nyakcsigolyáik legnagyobbrészt összeolvadtak egymással, de csontvázuknak egyéb jellegzetes sajátságai is vannak.
Mivel táplálékul ezek is rettenetes tömegű apró tengeri állatot, rákot, csigát, kagylót kebeleznek be, azért ezeknek is éppoly hatalmas szájüregre van szükségük, mint a barázdás bálnáknak, azonban szájüregüket ezek egészen másképpen tágítják ki, mint azok. Az üreg tágsága azon fordul meg, hogy szájpadjuk sokkal jobban boltozott, alsó állkapcsuk két szára pedig sokkal jobban hajlott. Ilyen módon helyet találnak az óriási halcsontlemezek is, melyek 4–5 m hosszúságot is elérhetnek, a száj kinyitásakor merőlegesen fölállanak, becsukásakor pedig hátrahajlanak; mikor az állat nyelvét a szájpad felé szorítja, ezeken a lemezeken keresztül vízen kívül semmi sem távozhatik el. Az ajkaknak is különös fejlettségűeknek kell lenniök, hogy a lemezeket valamiképpen elfödhessék; ez magyarázza egyébként tökéletlenül záródó szájuk résének jellemző módon fölfelé hajló íves vonalát, amely a síma bálnák fejének oly sajátságos vonást ad (Kükenthal). A víz a szájukból annál könnyebben kifolyhat, mert az alsó- és felső állkapocs még csukott száj mellett is messze eláll egymástól, és pedig két irányban is, tudniillik alulról fölfelé és belülről kifelé egyaránt. Ugyanis az állat koponyájának arcrésze erősen fölfelé görbült, az egyenes alsó állkapcsot, ennek csúcsánál, szintén csak a csúcsával érinti, azon kívül jelentékenyen keskenyebb, mint az alsó állkapocs két szára közé eső köz (Marshall).
Halcsontlemezeik hosszúak, rugalmasak; ezek szolgáltatják a valódi, bizonyos célokra nélkülözhetetlen halcsontot, melyben merevség és hajlékonyság utánozhatatlan módon egyesül. E lemezek a természetes értékes adományai, melyek lehetővé tették az állatnak bizonyos sajátos életmódhoz, és a táplálékfelvétel bizonyos módjához való alkalmazkodását. De egyszersmind vészthozók is lettek ránézve, amelyek őt éppen úgy, mint az elefántcsont az afrikai elefántot létében fenyegetik. A valódi halcsontos cetek, a valódi bálnák (angolul: right whales) az évszázadokon át tartó üldöztetés következtében annyira ritkákká váltak, hogy talán már belátható időn belül teljesen eltünnek a Föld színéről. Az egyik, az észak-atlanti, az úgynevezett északi sarki bálna, mint látszik, már teljesen ki van irtva, vadászata már 200 esztendő óta szünetel, és a másik magas északi faj, a grönlandi bálna is annyira megritkult már, hogy az utóbbi években már nem egy rávadászó hajó teljesen üresen érkezett haza. Ezért Mann Isaac berlini halcsontkereskedő felvilágosítása szerint, a halcsont ára már legalább 5 dollár fontonként, míg 1879-ben csak 70 cent volt!
Skótország kivételével, amely Dundeeből még ma is küld ki bálnavadász hajókat a Davis-szorosba és a Baffin-öbölbe, a bálnavadászatot régebben űző országok és népek: baszkok, franciák, hollandusok, a német Hansa-városok, dánok és norvégek a halcsontra való vadászatot a XIX. század elején teljesen abba hagyták, mivel már nem jövedelmezett: annyira megritkult az állat már akkora! A valódi bálnákra való vadászatot ma főképpen az észak-amerikaiak űzik; s az iparág székhelye a keleti parton New Bedford Massachusettsben, nyugaton pedig San-Francisko. Azonban igazi bálnákra való vadászat már Amerika keleti partjain sem.folyik, és a new bedfordi hajók nagyobb része is San-Franciskóból fut ki. Legutóbb ugyan az oroszok és a japánok is megkezdték, hogy a Csendes-óceánnak birtokukban lévő részein modern eszközökkel cetvadászatot űzzenek, azonban az ő zsákmányukból vajmi kevés jut a világpiacra, mert azt többnyire otthon használják fel, a norvégok pedig, akik a déli Jeges-tenger egyes pontjain állítottak fel cetvadásztelepeket (a délgeorgiairól föntebb már volt szó), az általuk szerzett halcsontot bizonyos, részben német kereskedőcégeknek adják el Valparaisóban, Buenos-Airesben, vagy ott, ahol éppen kikötnek. Az amerikaiak már a XVIII. században behatoltak a déli, ceteklakta területekre is és ott is annyira nekiláttak a maguk dolgának, hogy ma már a déli cetekből is csak vajmi kevés látható. A mostanában zsákmányolt halcsont javarésze New Yorkból kerül a világpiacra s itt ma a Davis-szorosból és a Baffin-öbölből származó halcsontot „northern”, az Alaszkából és a Behring-szorosból valót „arctic bone”, a japán vizekből valót „northwestern” és a déli tengerből valót „southern” névvel jelölik meg. A két első a legértékesebb, mivel nagyon hosszú (még mind 4 m, vagy még több), egyenletesen feketeszínű és nagyon rugalmas. Valamennyi, hossza szerint csoportosított köteget lefényképeznek, oly nagy értéke van ma minden egyes halcsontféleségnek: mázsája 2000–2500 márka vagy még több! Mivel már most a bálna átlag 15 métermázsa halcsontlemezt szolgáltat, de olyan óriások is akadnak köztük, melyek 30 métermázsányi halcsontot hordanak a szájukban, könnyen ki lehet számítani, mennyit jövedelmez egyetlen szerencsés fogás is csupán halcsontban, tehát a halzsírt nem is számítva, és így azt is meg lehet érteni, hogy bár rendkívül kicsiny a zsákmányul ejtett bálnák száma általában, egyes területeken pedig, mint a Jeges-tengernek Alaszkától és Nyugat-Kanadától északra eső részén (a Yukon- és Mackenzie-területen) valódi bálnát egyáltalában nem fognak, a vadászatot San-Franciskóból kiindulva, mégis űzik. És milyen nehézségek és veszélyek, milyen hajsza és nélkülözések közt űzik! Sikertelen vadászatok után néha a jég között kell áttelelni, miközben az úgyis szűkösen mért táplálék hiánya egyre érezhetőbbé válik; így azután előfordulnak ott zendülések, sőt néha még gyilkosságok is! Vagy pedig előfordulhat, hogy a hajót a ködben a feltorlódott jég oly hirtelenül összeroppantja, hogy a legénységnek éppen csak a puszta életét van alkalma belémenteni a csónakokba és ezekben azután napokon át, étlen-szomjan és félig megfagyva hányódik ide-oda, amíg valami véletlen segély nem érkezik, vagy pedig az úszó jégtömbök ezeket is éppúgy összezúzzák, mint a hajót magát! Ma minden egyes valódi halcsontos cetről könyvet vezetnek. Ugyanolyan hosszúság mellett a lemezek vastagok és nehezek, vagy vékonyak és könnyűek lehetnek. Berg fölveti a kérdést, hogy e tekintetben vajjon nem a nemek közt lévő különbségek nyilvánulnak-e meg? Ezen a helyen felsorolunk még két számot annak a jellemzésére, hogy hova „fejlődött” a halcsontos cetek vadászata. 1853-ban New Bedfordban 5,652.300 font halcsontot adtak el, 1903-ban pedig 74.850-et! Ezek a számok is siralmas regéket mondanak el a természet és a kultúra közt lefolyó egyenlőtlen harcról, másszóval: a természet pusztává tételéről az európai-amerikai kultúrember által. Vajjon addig leszünk tétlen szemlélői ennek a pusztításnak is, míg az amerikai tengerek ez óriási állatai is a legnagyobb észak-amerikai szárazföldi állat, az amerikai bölény sorsára jutnak? Ha a jelek nem csalnak, már alig van idő töprengésre.
Ami a síma bálnákat a teljes kiirtástól eddig megóvta, az rendszeres vándorlásuk, amely bizonyos időszakokban bizonyos irányban való tovavonulásra készteti és legalább időközönként megközelíthetetlen tengerrészekbe viszi őket, ahol az ember nem tudja bántani őket. E vándorlás okait az illető helyeken uralkodó kedvező táplálkozási viszonyokban kell keresni, abban, hogy azokon a helyeken a víz bizonyos fokú fölmelegedése következtében a felületen úszó apró állatok alkotta táplálék igen bőviben van, és kereshetjük a szaporodás körülményeiben, ami azonban megint csak vesztükön dolgozik, mert a bálnaanya ellés végett, minden üldözés ellenére is, mindig ugyyanazokat a partokat és ugyanazokat az öblöket keresi fel. Megszigonyozott állatok testében talált szigonyok bizonysága szerint olyan nagyszabású vándorlásokkal kell számolnunk, hogy Guldberg teljes joggal mondhatta: „ltt a sarki bálna az északnyugati átjárót sokkal előbb felfedezte, mint az ember.”
Egy-egy, az állat testében talált szigony a bálnák életkoráról is adhat bizonyos felvilágosítást, hogyha az valamely ismert hajó nevét viseli. Egy esetben a szigonyra a „Montezuma” nevű new bedfordi cetvadászhajó neve volt rávésve, amelyet az amerikai kormány a polgárháború idején vásárolt, s abból az derült ki, hogy az illető bálna a szigonyt már legalább 50 éve hordta a testében.
