1. család: Fülesfóka-félék (Otariidae)
1. család: Fülesfóka-félék (Otariidae)
A szárazföldi ragadozóktól a fülesfókák ütnek el a legkevésbbé. Mint már említettük, külső fülkagylójuk még megvan, talpuk csupasz, nyakuk pedig még meglehetősen elkülönül. Koponyájukon a szemgödör felső nyujtványa és a tarkótaraj jól látható. Ez az aránylag erős fogazattal és a rágóizmok fejlettségével függ össze. Fogképletük: metszőfogak 1. 2. 3. - 2. 3., szemfogak 1. - 1., zápfogak 1. 2. 3. 4. 5. 6. - 1. 2. 3. 4. 5., vagyis fogazatuk még csaknem teljesnek mondható. Tejfogazatuk szintén jól fejlett és néhány hónapos korukban váltódik ki. Hátulsó lábukat még be tudják hajlítani testük alá. A fókák közt viszont nekik vannak a leghosszabb úszóik. Az úszóhártya jóval túlnő az ujjak hegyén és az Otaria-nem tagjaiban porcogó támasztja meg. Nehéz volna azonban eldönteni, hogy ezt a tulajdonságot hogyan kell értelmeznünk. Vajjon Weber és mások nézetéhez csatlakozzunk-e, akik ezekben az egymással bőr útján össze nem függő véglebenyekben a vízhez való alkalmazkodást látják, vagy Reh magyarázatának („Die Gliedmassen der Robben.” Jenaische Zeitschrift, 1893) adjunk-e igazat, aki azt állítja, hogy ezek a szárazföldi kirándulásokhoz való alkalmazkodás gyanánt azért fejlődtek így ki, mivel a fülesfókák aránylag sokat tartózkodnak a szárazon és a lebenyek megakadályozzák, hogy a hóba besüppedjenek? Az elülső végtagokról a karmok eltűntek, a hátulsó ellenben a három középső ujjon még megmaradtak. A hímek a nőstényeket nagyság tekintetében többnyire jelentékenyen felülmulják. A nőstények bírásáért a szaporodási időszak alatt heves küzdelmek játszódnak le. A fülesfókák ilyenkor kimennek a szárazra. Több élettársat választanak maguknak és csapatosan élnek.
Elterjedésük igen érdekes. Túlnyomóan a délsarki tengerben élnek, mégpedig a nyugati szelek övében. Csak kevés faj hatol észak felé és lépi át az egyenlítőt, de ezek is csupán a Csendes-tengerben. Ilyen fajok: a kaliforniai partok tengeri oroszlánjai és a Bering-tenger ú. n. tengeri medvéi. Elterjedésük azért fontos, mert még ma is jelzi azt az utat, amelyen az Úszólábúak az egyenlítőt átléphették, ami igen érdekes probléma, mivel a melegebb tengereket kerülik ugyan, de a hidegebb vizekben, úgy az északi, mint a déli földtekén otthon vannak. Amerika nyugati partjait véges-végig feltűnően hideg víz mossa, mivel északról és délről egy-egy hideg áramlat, a kaliforniai és a perui áram állandóan hideg vizet szállít a térítők övébe. A passzátszelek az egyenlítőtől úgy északra, mint délre folytonosan hideg víztömegeket juttatnak fel a mélységből a felszínre. Így ezek a hidegvizet kedvelő állatok az egyenlítő felé mesze felnyomulhatnak.
Azt, hogy ez az előnyomulás milyen mértékű lehet, éppen a fülesfókák elterjedése mutatja. Amíg a sörényesfóka Dél-Amerika keleti partján északra csak a La Plata vidékéig hatol, a nyugati parton ellenben elterjedésének határa egészen Peruig, vagyis csaknem egészen az egyenlítőig terjed. Az egyenlítő alatt, a Teknősbéka-szigeteken (Galapagos) az Arctocephalus galapagoensis található. A középamerikai partokról hiányoznak ugyan a fókák, de már Kaliforniában találkozunk a legismertebb fajjal, a tengeri oroszlánnal. Az elterjedés útja ezekután világosan szemmel követhető. Hozzátehetjük még, hogy Afrika partjain a fókák birodalmának legészakibb pontja a Lüderitz-öböl.
A fókákat húsuk és zsírjuk, de különösen bundájuk miatt tizedelik és az esztelen pusztítás miatt számuk jelentékenyen megkevesbbedett és elterjedési körük is megszűkült. Burmeister rendszertani beosztását követve a fülesfókákat a gyapjúszőrözet hiánya, vagy jelenléte alapján két csoportra tagolhatjuk:
1. Prémesfókák vagy tengeri medvék, amelyeket a prémkereskedők fur-seals, a szállítók pedig sealskins névvel jelölnek meg. Elterjedésük bipoláris, vagyis mind a két sarkvidéken előfordulnak. A tengeri medve (Arctocephalus ursinus L.) és néhány más rokonfaj a Csendes-óceán északi részének lakója. [Más neve: Callotaria.] Az Arctocephalus australis Zimm., az A. pusillus Schreb. és a hozzájuk közelálló alakok túlnyomóan délen, Dél-Amerika és Afrika déli partjain, továbbá Kerguelen és Új-Zéland partvidékén élnek. Egy másik idetartozó faj, az A. townsendi Merriam átlépi az egyenlítőt és a kaliforniai partokon is előfordul. Ennek a szorosabb értelemben vett Arctocephalus alnemnek elterjedési köre a valódi fókákhoz tartozó Macrorhinus neméhez csatlakozik.
2. Szőrösfókák, vagy tengeri oroszlánok. Szétszórtabban terjedtek el, mint az előbbi csoport tagjai. Dél-Amerika déli partjain az Otaria byronia Blainv. lakik. A Csendes-óceán északi részétől, a Bering-szorostól délre Japánig és Kaliforniáig a nagy fülesfóka (Eumetopias jubatus Schreb.) birodalma terül el. A kaliforniai partokon az E. californianus Less.) nevű fajjal él együtt, amely a fülesfókák legismertebb képviselője. Az utóbbinak legközelebbi rokona az E. lobatus Gray), a Dél-Japán, Ausztrália és Új-Zéland körüli tengerek lakója. [Más neve: Zalophus.]
A két csoport azonban nem különül el egymástól élesen, mivel Phocarctos Hookeri Gray, amely Auckland mellett otthonos, fiatal korában még sűrű gyapjúszőrzettel van borítva, s ezt csak idővel veszíti el.
1. Oroszlánfókák (Eumetopias Gill)
2. Sörényes fókák (Otaria Péron.)
3. Prémes fókák vagy tengeri medvék (Arctocephalus F. Cuv.)
