2. Sörényes fókák (Otaria Péron.)
2. Sörényes fókák (Otaria Péron.)
A sörényes fóka (Otaria byronia Blainv.)
Sörényes fóka (Otaria byronia Blainv.).
A tengeri oroszlánok déli képviselőjéről, a sörényesfókáról (Otaria byronia Blainv.) újabban igen eleven leírás jelent meg (Zool. Beob., 1912), amelyet Schrenck bárónak köszönhetünk, aki Patagónia partjain a szabadban figyelte meg őket. Ez a faj tompa sárgás, barnába játszó színárnyalatú. Úszói csupaszok és feketék. Az idősebb hímek 3 m-nyire is megnőnek, s a 16 mázsát is megütik és a háti szőrök csak rajtuk hosszabbodnak meg sörényszerűen, a sokkal kisebb nőstényeknek nincsen sörényük. A fiatalok egyenletesen sötétfeketék és puha bundájuk van. Szemüknek csodálatos fényjátéka van, mivel szivárványhártyájuk zöldesen csillogó, a belső szemzug kötőhártyája ellenben pirosas színezetű. A hímek feleségszerzés közben heves küzdelmet vívnak egymással, s ezeknek emlékeit mély sebhelyek alakjában viselik magukon. Az egész fókatársaság nagyon hangos, de ezen a téren is különösen a hímek tesznek ki magukért, amennyiben üvöltésük egész éjjelen át hallható. „Minél inkább közeledünk a parthoz, annál fülsiketítőbbé válik a pokoli lárma és áthatóbbá a szag, úgyhogy végül már csak egészen felületesen mertünk lélegzetet venni… Az a hangverseny, amelyet a sörényes fókák hatalmas kórusa ad, kifog minden leíró művészeten. A belélegzéssel járó éles sivítást mindig dörgő mély alaphangok követik. A nagyszámú fiatal fóka megtévesztésig hűen utánozza a kecskemekegést és a báránybégetést.” A parton való tanyázás ennél a fajnál is a szaporodás ideje. Ezalatt megy végbe a házasodás és a szárazföldi tanyán születnek az ivadékok. A fiatalok hathetes korukban próbálják ki először a vizet. A szülők tehát ennyi ideig kénytelenek a szárazon tartózkodni, s ezalatt abból a zsírtartalékból élnek, amelyet bőrük alatt halmoztak fel. Schrenck a legtestesebb hímek közül boncolt fel egyet, s az egész bélcsatornáját üresen találta, csak két, erősen lecsiszolt követ szedett ki a gyomrából. Az egyik kő 300, a másik 450 gram súlyú volt. Mielőtt az argentínai kormány a sörényes fókákat védelmébe nem vette, ezeket az állatokat is kíméletlenül pusztították. Mészárlás közben – mint Schrenck leírja – nem egyszer megrázó jelenetek játszódtak le, mivel az idősebb hímek a nőstényeket és porontyaikat, valódi hősök módjára, utolsó leheletükig védelmezik. Úgy látszik, hogy ez a déli faj nem vadászik tengeri madarakra, mivel a sirályok seregestül tanyáznak a fókacsordák közt.
A sörényesfókát, vagy patagóniai tengeri oroszlánt már régebben jól ismerik, mivel egy példánya hosszabb ideig élt a londoni állatkertekben. Ezt a fókát egy Lecomte nevű angol matróz 1866-ban hozta magával s ez volt az első fülesfóka, amely elevenen került Európába. Ez az öreg tengerész sokáig volt fókabunkózó, s ebben a minőségben annyira állatbaráttá változott át, hogy megpróbálta a sörényesfókát fogságban tartani, s amennyire lehet, megszelídíteni. Nagy meglepetésére a kísérlet minden várakozáson felül sikerült. A befogott állatok közül kezdetben több elpusztult ugyan, de egyesek életben maradtak és rendkívül szelídekké váltak, úgyhogy az ápoló és védencei közt csakhamar valóságos baráti viszony fejlődött ki. Az állatok megtanulták gazdájuk parancsait, rendkívüli figyelmet tanusítottak, végül már a szavakat is megkülönböztették, és többféle mutatványt gyakoroltak be, amelyek annál csodálatosabbnak tűntek fel, mivel ezektől a látszóan lomha állatoktól senki sem várt ekkora mozgékonyságot és ügyességet.
Az érdeklődés következtében, amelyet Lecomte szelídített sörényesfókáival széles körben felkeltett, az egykori matróz elhatározta, hogy különböző városokban mutogatja őket. Ettől a szándékától azonban elállott, amikor a londoni állatkert meghívását megkapta. Ott a fókák számára tágas és mély medencét építettek, amelyet szigetszerűen kiképezett fal osztott két rekeszre. A rekeszek egy-egy színnel voltak összeköttetésben, s ez a berendezés módot nyujtott Lecomte-nak, hogy a látogatók mulattatására állataival mutatványokat végeztessen. A sörényesfókák és gazdájuk híre hamar elterjedt, s a látogatók ezreit vonzották az állatkertbe. Én magam ellene vagyok ugyan minden ilyenféle mutatványnak olyan intézményekben, amelyek elsősorban tudományos célokat szolgálnak, de Lecomte fókáinak produkciói, ha nem is térítettek el meggyőződésemtől, mindenesetre teljes mértékben lebilincseltek. Hasonló viszonyt ember és fóka közt addig még nem láttam. Mindketten tökéletesen megértették egymást, s egyforma jóindulattal viseltettek egymás iránt. Az bizonyos, hogy a fóka szeretetteljes ragaszkodása őszintébb volt, mint gazdájáé, a megtévesztés azonban teljes volt, mivel Lecomte védencét olyan hevesen ölelgette és olyan cuppanós csókokat nyomott a tengeri állat durva ajkára, mintha a szeretetnek ezek a külső megnyilatkozásai valamilyen rokonszenves emberi lénynek szóltak volna. A sörényesfóka mindent megtett, amit Lecomte parancsolt, igaz, hogy az egykori tengerész igen bölcsen csupa olyan feladatokat rótt rá, amelyek az állat tulajdonságaival és lényével nem ellenkeztek. A fóka részéről minden előadás alkalmával az volt a törekvés, hogy egy-egy jó falatot elnyerjen; mutatványa mindössze abból állott, hogy a vízből előjött, kiszállt a medence szélére, vagy pedig a szigetszerű választófal közepére tornázta fel magát s erről akeskeny helyről csúszkált le, majd gazdája ölébe kapaszkodott fel és annak szájából vette el az igazi, vagy csak jelképezett falatot, végül hirtelen a vízbe vetette magát, hogy a medencébe dobott halat kifogja. Ezeket az egyszerű mutatványokat azonban olyan módon hajtotta végre, hogy nemcsak a laikusnak, hanem az iskolázott, vagy tapasztalt természetbúvároknak is feltűnt.
A sörényesfókának minden mozdulata különbözik a borjúfókáétól, mivel a sörényesfókák – s föltehetjük, hogy az összes fülesfókák – nem kúsznak olyan fáradságosan a talajon, mint a borjúfókák, hanem széles úszóikra támaszkodva egészen eltérő módon mozognak. Fekvés és úszás közben egyforma a testtartásuk, s a vízben is egyenlő ügyességgel mozognak. A sörényesfóka kevéssé, vagy pedig egyáltalán nem mulja felül a borjúfókát abban, hogy a vizet tökéletesen uralja. Villámgyorsan úszik, szinte kilövődik, szempillantás alatt megfordul, lebukik, megcsavarodik saját tengelye körül, tótágast áll, fel-le siklik, egyik pillanatban a felszínen van, a másikban a mélybe rohan le. A kúszásban és a járásban azonban nagy mértékben és feltűnő módon túltesz a borjúfókákon. Ha a medencéből a magasabban fekvő partra akar kijutni, mind a négy széles úszóvégtagjával egyszerre ugorva kilendíti magát, de nem a mellére esik, mint a borjúfóka, hanem a csuklóban behajtott kézfejre, mint az ember. Egyik úszóját lassan, kissé maga elé tolva, halad előre. Testének hátulsó részét maga után húzza és hátsó végtagjainak váltakozó emelésével gyorsabban döcög előre, mintsem várni lehetne és még keskeny párkányokon is teljes biztonsággal hatol keresztül, miközben úszóival a talaj minden egyenlőtlenségéhez hozzásímul, s minden látható erőlködés nélkül kúszik fel igen meredek sík falon is, végül minden akadályon áthatolva könnyű szerrel jut ápolója ölébe. Testét hátulsó lábaival úgy tudja alátámasztani, hogy mellső része sokkal szabadabb, mint a borjúfókáé hasonló helyzetben. Ha azonban sík földön halad tova, meggörbített háta miatt nem nyujt szép látványt, vagy legalább is különösen hat, egyéb mozgásféleségek közepette azonban testvonalai tetszetős formákat mutatnak a szemnek. z állat a legnagyobb könnyedséggel tudja magát fel-le, s mindkét oldalra hajlítani, miközben gerincoszlopa olyan hajlékonyságot árul el, amit a borjúfókán sohasem lehet megfigyelni.
Azt, hogy értelmi képességük arányban áll-e a fentebb vázoltakkal, nyilt kérdésnek hagyom, de annyit mondhatok, hogy ebben a tekintetben is a legjobb benyomást tették rám. Murie megfigyelései szerint szemük fölöttébb mozgékony, szembogaruk pedig igen nagy mértékben tud kitágulni és összeszűkülni. Magam is sok fókát látam életemben, ezek közt sok olyan is volt, amelyeket a mutatványosok feltűnő szelídségük miatt hurcoltak ide-oda és mutogattak, emlékezetem szerint azonban egyetlen egy sem akadt köztük olyan, amelyik megközelítette volna Lecomte sörényes fókáját. Ez olyan szelíd volt, amennyire csak a szabadban született emlősállattól egyáltalán föltételezhető. Őrzője azt kezdhetett vele, amit csak akart. Nemcsak a legcsekélyebb ellenkezés nélkül engedett magával bármit tenni, hanem bámulatos módon megértette parancsolójának szándékait is. Abban a készségben, amellyel barátjának kívánságait teljesítette, inkább hasonlított volna valami jól nevelt kutyához, mint fókához. Az emberben sokszor valóban azt a benyomást keltette, mintha egyes szavaknak és parancsoknak az értelméről is tudomása lett volna, s ennek megfelelően cselekedett. A megszólításokra válaszolt, ha hívták, közeledett urához, különféle parancsokat hajtott végre, ölébe mászott gazdájának, ajkával közeledett az övé felé, hátára vetette magát, fogait mutogatta, mellső, vagy hátulsó úszóit emelgette és úgy látszott, hogy urát sohasem értette félre. Mutatványait a nap minden szakában készségesen adta elő, ámbár nem egyszer előfordult, hogy ugyanazokat napjában tízszer, vagy még többször is meg kellett ismételnie, s így pihenőjében sokszor megzavarták. egy-egy ínyenc falat, legtöbbször egy darab hal mindig kilátásban volt számára. Mindig jól tápláltnak látszott és sohasem árult el éhséget. A neki nyujtott halat legtöbbször csak olyan jutalomnak látszott tekinteni, mint amely a teljesített munka után magátólértetődött.
Lecomte-nak az a tehetsége, amellyel az állatot kezelni tudta, éppen olyan meglepő volt, mint magának a sörényesfókának a teljesítménye. Az öreg matróz teljesen ösmerte védencét, kívánságát úgyszólván a szeméből olvasta ki, megkülönböztetett gyöngédséggel bánt vele, sohasem csapta be és ügyelt rá, hogy soha ki ne fárassza. Ketten együtt lebilincselő látványt nyujtottak és a sörényesfóka jobban vonzotta a londoni állatkertbe a közönséget, mint a többi állat együttvéve. Amikor az értékes állat néhány év múlva elhalt, már annyira megnyerte a közönség tetszését, hogy a társaság szükségesnek látta Lecomteot a Falkland-szigetekre elküldeni abból a célból, hogy ugyanabból a fajból szerezzen be másik példányt.
