2. család: Fóka-félék (Phocidae.)
2. család: Fóka-félék (Phocidae.)
Kaspi fóka
A fülesfókákhoz legközelebb állanak a fóka-félék (Phocidae), amelyek a nyersprémárukereskedelemben szőrösfókák „Hair-seals” néven szerepelnek. Az előbbiektől főképpen abban különböznek, hogy a vízi életmódhoz még jobban alkalmazkodtak. Az alkalmazkodás legszembeötlőbb jegyei: a fülkagyló teljes hiánya, a hátsó lábak párhuzamos helyzete a farokkal, úgyhogy a test alá fordítani már nem is tudják őket, a teljesen szőrös kéz-, illetve lábfej, a falcsontos taraja és a felső szemgödörnyujtvány hiánya, továbbá a vastagfalú fülhólyag. Mindezekhez járul még a fogazat jelentékenyebb egyszerűsbödése, a felső és az alsó állkapocsban ugyanis már csak 5 zápfog jelenik meg, s az eredeti számból legfeljebb egy metszőfog van meg. A fókafélék kisebbik úszója viszont, amely jól fejlett karmokat visel, tökéletlenebbül alkalmazkodot a vízhez, mint a fülesfókáé. Ha a fóka-félék és a főlesfókák közt rokonsági viszony van, – ami teljes biztonsággal gyanítható – úgy ez a kapcsolat csak köztük és a kihalt, a mostaniak fejlettségi fokát még el nem ért fülesfókák közt állott fenn.
A gyapjas prém éppúgy egészen eltűnik, mint a fülesfókák közül a tengeri oroszlánokon. A bundát sűrűn álló szőrök alkotják, amelyek sörénnyé sohasem fejlődnek.
A fóka-félék elterjedése jóval felülmúlja az összes többiekét, amennyiben nem csak a föld valamennyi tengerében otthonosak, hanem nagy belföldi tavakban is, amelyeket folyók kötnek össze a tengerrel, vagy pedig, mint a Bajkál- és a Kaspi-tó, valamikor hajdanában a tenger függelékei voltak. Valamennyi égtáj alatt otthon vannak, de a hideg égöv alatt különösen gyakoriak és az északi sarkvidéken számos fajuk él. Tartózkodási helyüket tekintve a fülesfókáktól abban különbözbek, hogy többé-kevésbbé a partokhoz vannak kötve. Csak kevés faj távozik messzebbre a szárazföldtől; a legtöbb a part elhagyatott helyeit keresi fel és hol a vízben, hol a szárazon tartózkodik. Ha a tengeren fókákat piilantunk meg, általánosságban föltételezhetjük, hogy a szárazföld legfeljebb 30 tengeri mérföldnyire van. E sokat üldözött állatok némelyik parton még mindig igen gyakoriak és általában sehonnan sem hiányoznak, noha számuk állandóan és észrevehetően csökken.
Egész lényük a fülesfókákéra emlékeztet, de a szárazon való mozgásuk jelentékenyen eltér amazokétól, mivel hátulsó lábaikat már nem tudják testük alá behajlítani. Ennélfogva csak csúszva tudják magukat tovacipelni. A vízben azonban éppen olyan ügyesek, mint füles rokonaik s ott ők is igazi elemükben vannak. Úszni és víz alá bukni mesterien tudnak. Elülső úszóikat éppen úgy mozgatják, mint a halak, a hátulsók pedig vagy egymással szemközt dolgoznak, amikor is a közéjük került vizet kiszorítva, előre lendítik a testet, vagy pedig oldalra ide-oda eveznek, amivel ugyanazt a hatást érik el. Számukra teljesen mindegy, hogy a felszínhez közel, vagy jó mélyen mozognak-e. A ragadozóhalak gyorsaságával szelik át a vizet és villámgyorsan fordulnak meg maguk körül, s tetszésük szerint tudnak egy és ugyanazon a helyen időzni. Ebből a célból mellső úszóikat testükhöz szorítják, ezt pedig meghajlítják, úgyhogy hátsó részük függélyesen áll, fejük és felső testük ellenben vízszintes. Ebben a helyzetben félóra hosszáig is megmaradnak, s ilyenkor fejük félig kiáll a vízből, hátuk pedig valamivel a felszín fölé emelkedik. Ha nagyobb utat akarnak megtenni, akkor tetemes sebességgel egynees irányban úsznak; de ha csak szórakozásra gondolnak, úgy köröket írnak le, hébe-korba egész testükkel a víz felszíne fölé vetik magukat, kergetőznek és kötekednek, vagy magányosan játszadoznak a vízben, mintha kapatosak lennének. Egyszer a hasukkal fordulnak fölfelé, majd meg a hátukon siklanak tovább, fordulnak, hengergőznek, s a legnagyobb mértékben különösen viselkednek. Néha annyira belemelegednek a hancurozásba, hogy ügyes vadász megközelítheti őket, anélkül, hogy észrevennék a veszedelmet. Ilyenkor szigonydobással ejtenek belőlük zsákmányul egyet-egyet.
Tekintélyes mélységre hatolnak le és bizonyos körülmények közt meglehetős sokáig kibírják a víz alatt, annyi ideig azonban semmiesetre sem, mint némelyek föltételezik. Ha nem üldözik őket, akkor minden percben a felszínre bukkannak lélegzetet venni. Órával a kezemben állapítottam meg, hogy a vízben 15–125 mp-nyi időközökben lélegzenek, szárazon pedig minden 5–8 másodpercben vesznek egy-egy lélegzetet. Megtörténhetik, hogy az üldözött fókák a fenti idő háromszorosát vagy négyszeresét töltik a víz alatt, de semmiesetre sem időzhetnek félóráig odalent, mint azt ismételten föltételezték és vitatták. Fabricius, aki a Grönlandnál előforduló fókákról igen alapos leírást adott, szintén nem hiszi, hogy a fóka 7 percnél hosszabb ideig kibírná a víz alatt. Brown, aki tisztán csak azért utazott Grönlandba, hogy a fókák életmódát megfigyelje, a víz alatt tartózkodás maximális időtartamát 15 percre teszi, e nyomatékosan megjegyzi, hogy 8 percnél hosszabb időre rendszerint nem buknak alá. Brehm véleménye szerint még ez a 15 perces időtartam is túlbőven van megmérve. A tengerben mozgó és vadászó fókát nehéz megfigyelni, különösen, ha hosszabb ideig van a vízben és többször a mélységbe bukik alá. A víz alatt zsákmányt kergetve nagy utat tesz meg, s ha elragadja a vadászszenvedély, csak pillanatra bukkan fel lélegzetvételre, s a legtöbb esetben csak az orra hegyét dugja ki a vízből, úgyhogy könnyű elnézni, s innen ered a sok észlelési hiba. Azok a példányok, amelyeket fogságban gondozott, számos megfigyelése szerint 5–6 percnél többet sohasem töltöttek víz alatt, s ezt is csak akkor, ha aludtak. A fókák ugyanis valóban a vízben alusznak, természetesen lehetőleg sekélyebb vízben. Úszójuk néhány mozdulatával időről-időre behúnyt szemmel a felszínre jönnek levegőt szippantani, azután ismét a fenékre süllyednek, s ez mindannyiszor ismétlődik, ahányszor csak lélegzenek. Úgy látszik, hogy ezek a mozdulatok öntudatlanul mennek végbe. A mindjárt említendő megfigyelésekből kitűnik, hogy a felszínen fekve is tudnak aludni. A grönlandiak, akik ezeket a rájuk nézve annyira fontos állatokat igen jól ismerik, a fókáknak a vízben való minden helyzetére külön kifejezést használnak, mivel a testtartásból következtetnek arra, hogy úszó fókához közelednek-e, vagy sem? Felszálónak nevezik a fókát akkor, ha egyszerűen a felszínre emelkedik, míg mellúszói a vízből kiérnek és szélesre tágult orrlyukkal lélegzetet vesz, s azután lassan visszahúzódik a vízbe, ellenben „összeomló” névvel jelölik meg az olyan fókát, amelyik zajosan süllyed a víz alá. Ha ráveti magát a vadászatra, fölemelt fejjel úszik a vízen, egyenesen előre tekint, nagyokat nyög, mellső úszóival dolgozik és nagy lármával bukik alá, a grönlandiak „pocskoló”-nak hívják. Az ilyeneket könnyű a vadásznak meglepni, ellenben az egyenes testtartású „figyelők”, „fülelők”, „szemlélődők” vadászata nem sok reménnyel kecsegtet. Ugyanez az eset, ha az állat a víz alatt falatozik, helyét alig változtatja, csupán az orrhegyét dugja ki a vízből, lélegzetet vesz, azután újra bezárja orrlyukait, máskor viszont, amikor mozdulatlanul fekszik a hátán, fejét és lábait összehajlítja és pihen vagy alszik, ilyenkor annyira meg tudják közelíteni, hogy akár kézzel is megfoghatnák. Ilyen körülmények közt nem egyszer hangos neszt okoz – mint Brown értesült – nem egyszer megtörténik, hogy gózhajó gázol át rajta.
Először Wallace figyelte meg, majd Brown is megerősítette, s magam is megállapítottam, hogy a fóka nem ritkán szabályos megszakításokkal alszik, amennyiben kb. 3 percig ébren van, majd ugyanannyi időre álomba merül. „Hajónk fedélzetén tartottunk egy fiatal fókát”, – írja Brown – „amelyet hosszabb ideig gondosan figyeltem. Ez meghatározott időközökben váltakozva aludt és ébren volt. Ha megzavarták, védekezni próbált, ha néhány percig békében hagyták, úszóit a törzséhez szorította és miután néhány pillanatig álmosan meredt maga elé, behúnyta szemeit és egy-két percig olyan mélyen lélegzett, hogy alvásában senki sem kételkedett, de hirtelen megint kinyitotta fényes, sötét szemét, még akkor is, ha senki sem háborgatta, körülnézett, hogy meggyőződjék; minden a kívánt rendben van-e, mire rögtön újra álomra szenderült s elölről kezdte az egészet. Ha a fókák a jégen, vagy a parton csapatosan heverésznek, néhányan, és pedig rendesen nőstények veszik át az őrséget, de ezek is úgy viselkednek, mint a fedélzetünkön tartott fiatal példány”. Ugyanilyen megfigyelést lehetne végezni valamennyi állatkertekben tartott fókán is, ha valakinek elegendő ideje volna medencéjüknél ácsorogni és kivárni, míg egy időre köröskörül minden elcsöndesül; a fókák ugyanis a nap túlnyomó részét szundikálva töltik el és mint az összes rokonaik, éjjeli állatoknak mutatkoznak.
Jóllehet, a fókák napokig, sőt hetekig a tengerben élnek és a vízben mindent meg tudnak tenni, mégis szívesen szállnak partra, ha pihenni, aludni, vagy sütkérezni akarnak. A partraszállás, mint minden vízenkívüli helyváltoztatás, látszóan nehezen megy. Ha a fóka járni akar, előbb mellső lábait emeli fel és testét lökésszerűen mozdítja előre, ezután elülső tagjait behúzza, mellére támaszkodik, hátát meghajlítja és ezzel hátulját előremozdítja, majd megint elülső lábait veszi igénybe, újra előreveti magát és elülről kezdi az egészet. Ilyenképpen teste állandóan kígyóvonalban mozog. A lábak segítségével és a mellső test oldalsó mozgásaival forgatja magát. A vízből az állat egyetlen lökéssel messze kipöndörödik a partra, miközben széttárt hátsó lábait hevesen és gyorsan összeüti. Egyes fajok mellső lábainak lenyomata elmosódott csapa gyanánt látszik annak a sávnak a két oldalán, amelyet az állat csúszás közben hagy maga után a talajon. A csapák rendesen négy, ferdén előlről hátra és kifelé irányúló apró pont alakjában látszanak. Félelem, vagy veszély esetén a fókák vizet szoktak kiköpni, valószínűen azért, hogy útjukat símává tegyék. Akármilyen nehézkesnek is látszik a járásuk, mégis gyorsan haladnak, úgyhogy az embernek ugyancsak megerőltetve kell futnia, ha utól akarja érni a szárazon tovasikló fókát. A fókatest hátulsó része éppolyan mozgékony, mint a nyak. A fóka úgy tud megfordulni, hogy elül a hátán, hátul pedig a hasán fekszik, vagy megfordítva s a fejét is minden irányban tudja fordítani.
A parton heverő fóka a restség és kényelemszeretet megtestesülését mutatja. Ha a nap süt, teljes kényelemben és hosszú ideig tökéletesen mozdulatlanul fekszik a szárazon. Olyan, mintha egyetlen mozdulat megtételére is lusta volna. Egysze a hasát, majd a hátát, időnként pedig felváltva az oldalait sütteti; behúzza mellső úszóit és elernyedve lógatja le őket testéről; felnyitja szemhéját, vagy jólesően behúnyja; kifejezéstelenül hunyorgat, vagy mered a távolba; csak időnként nyitja ki elzárható hallójáratát és orrlyukait. Semmi más mozgást nem árul el, mint amennyi a lélegzetvételhez szükséges. Így tud heverni órák hosszán át, eltompulva minden külső benyomás iránt és teljesen elmerülve saját restségébe. Szerfölött gyűlölnek mindent, ami őket ebben a számukra nyilvánvalóan jótékony semmittevésben megzavarja, mégis gonosz dolognak kell velük történni, míg elszánják magukat arra, hogy megmoccanjanak és helyüket változtassák. Fogságban tartott fókák orrát a rácson keresztül szalmaszállal csiklandoztam és mindenféleképpen kellemetlenkedtem nekik, kiválasztott helyükről azonban mégsem sikerült őket elriasztanom. A háborgatás igen rosszul esett nekik; bosszúsan morogtak, egyszer még a szalma után is gyorsan odakaptak, de azért fekve maradtak. Természetesen másképp viselkednek, ha ismételten ingerkednek velük. Ekkor rendesen hamarosan a vízben teremnek, ha a foganatosítandó visszavonulás számára alkalmasnak mutatkozik. A fókák közt a kedvező fekvésű szírteken gyakran nagy veszekedés szokott kitörni a legjobb helyekért. Az erősebb egyszerűen ledobja a gyöngébbet, hogy a lehető legkényelmesebben terpeszkedhessen el.
Magasabb szélességi fokok alatt a fókák akkor is szívesebben választanak maguknak nyugvóhelyül jégtáblát, ha őket erre egyébként semmi sem kényszeríti és ezen nyugodtan elnyujtózkodva épp annyi ideig ellustálkodnak, mint délen a napsütötte parton. Azt, hogy ilyen felületen órákig heverhetnek el anélkül, hogy saját melegükből sokat veszítenének, vagy meghűlnének, azzal magyarázható, hogy bőrük és izomzatuk közt szalonnaréteg van. A jégen, amelyen órákat töltöttek el, sohasem látszik az állat lenyomata, holott nyomot kellene hagyniok, ha testük melegéből veszítettek volna, más szavakkal: ha meleget sugároztak volna ki. A bőr és a szalonna tehát olyan jó szigetelőknek bizonyulnak, hogy a külső bőr hőmérséklete alig egy fokkal magasabb, mint a környező levegő. A fóka a hideget minden baj nélkül viseli el, azonban mégsem teljesen érzéketlen iránta, amit az is bizonyít, hogy a meleget kedveli és, – mint már említettük is, – a legnagyobb gyönyörűséggel adja át magát a napfürdőzés örömeinek. Télen, amikor a magas északi szélességi fokok alatt a tenger óriási területen be van fagyva, a jégen mindegyik fóka készít magának egy vagy több ú. n. „lélegzőlyuk”-at, amelyen keresztül a felületre jut, illetve a jég alatti vízben vadászatra indulhat. A lélegző lyukakat a jégképződés kezdetétől fogva készíti és befagyását azzal akadályozza meg, hogy többször ki-bejár rajta.
A fóka hangja majd rekedt ugatás, majd meg bőgésszerű. Haragjukban kutyák módjára morognak, a szaporodási időszak alatt pedig éles ordításba tör ki.
A fókákat már a régiek magas értelmiségű állatoknak tartották. Érzékeik jól és aránylag egyenlően vannak kifejlődve. Orr- és fölnyílásuk elzárható és háromszögletes, majd kerek nyílások, máskor pedig csak keskeny hasítékok gyanánt láthatók. Az orrlyukat minden lélegzetvételkor kinyitják, majd nyomban ismét bezárják, s a következő lélegzetvételig akkor is csukva marad, ha a szárazon időznek. A fülnyílást csak a vízben, de még ott sem állandóan zárják el. A nagy, csak kevéssé lapított szemen a szemhéjaktól szabadon hagyott részen a világos- vagy sötétbarna szivárványhártya látható, a szemfehérje csak ritkán tűnik elő. Szembogara nem kerek, vagy hosszúkás, hanem négysugarú. Ezt, úgy látszik, egyedül Fabricius vette észre, a többi természetbúvár vagy nem ügyelt rá, vagy pedig nem tartotta lehetségesnek. Ezt a sajátságot csakis kedvező világítás mellett és csak igen közelről lehet észrevenni. Nagyon valószínű, hogy ez a berendezés a szemnek azzal a rendkívül belső mozgékonyságával jár együtt, amelyet a fókákon megfigyeltek, s amely lehetővé teszi nemcsak azt, hogy a víz különböző rétegeiben, hanem éjjel is megközelítően egyformán látnak. Ha a látást a legmagasabb fejlettségű érzéknek tekintjük, – valószínűen a hallást tarthatjuk a második legjobb érzékszervnek. A külső hallójárat kicsinységéhez arányítva a fókák eléggé élesen hallanak, hallóérzékük azonban mégsem finomodott meg annyira, hogy számukra az éles hangok kellemetlenek volnának. A fóka, mint már az ókorban is tudták, kedveli a zenét és az éneket; mint az újabb megfigyelések bizonyítják, figyelmesen hallgatja a harangszót és más hasonló magas hangokat. Az Arion-mondát is a fókák hívták életre, s nem a delfin, éppen úgy, mint ahogyan a régiek tritonjaihoz és szírénáihoz is ők szolgáltak mintául. Brown nyomatékosan állítja, hogy több ízben megfigyelte, amint a fóka kidugta a fejét a vízből és figyelemmel hallgatta, amikor a matrózok a vasmacska felhúzásánál daloltak és Bell is említi, hogy hasonló módon fülelnek, ha harangszó téved el hozzájuk. Orkney-szigetén, Hoy mellett van egy kis templom, amely keskeny, homokos öböl mentén épült. Ezt az öblöt gyakran meglátogatják és pedig, – úgy látszik, – nemcsak a fekvése miatt, hanem főképpen azért, mert a templom harangja rendkívüli vonzerőt gyakorol rájuk. Gyakran megfigyelték, hogy az állatok egyenesen a part felé úsznak, mikor a harang megszólal és szemük abba az irányba mered, amelyről a kongás hallatszik. Míg a harangozás tart, elragadtatva és csodálkozva hallgatóznak. Lehetséges, hogy az ilyen hangok élvezetébe a fókák részéről kíváncsiság is vegyül, viselkedésük azonban mindenkép feltűnő és említést érdemel. Ahol a fókák biztonságban érzik magukat, csendes időben elég, ha egyet füttyentünk, vagy pedig a csónak szélét megkopogtatjuk, s ez is a felszínre csalja őket. Többi érzékeik élességéről a fókák más körülmények közt tesznek tanuságot. Jóllehet orruk inkább légzésre, mint szaglásra szolgál, szaglóérzéküket mégis jónak kell tartanunk, mivel többen határozottan megfigyelték, hogy veszély esetén szaglásukat is igénybe vették, hogy elmenekülhessenek. A táplálék értelmes megválogatása arra vall, hogy ízlelőérzékük is jól fejlett.
A fóka szellemi képességeiről nehéz véleményt mondani. Kétségtelenül értelmes állat, de gyakran mégis ügyetlenül és bután viselkednek. Ember nem lakta vidékeken vakmerőek, de olyan helyeken, ahol legkegyetlenebb ellenfelükkel már ismeretséget kötöttek, a legnagyobb óvatosságot tanusítják. Annyi bizonyos, hogy az öregek intését a fiatalok megszívlelik és követik is. A fogságban élők hamar megbarátkoznak őreikkel, egyesek igen szelídekké válnak, nevüket megértik és kimásznak a medencéből, a halat az ápoló kezéből veszik el és minden tekintetben bizalmasan és ragaszkodóan viselkednek.
A fókák látszólag egykedvűek minden más állat iránt, amelyik nem a halak, a puhatestűek és a rákok közé tartozik, tévedés volna azonban ezt a magatartást szelídségük bizonyítékául tekinteni. Kutyákkal szemben a fogságban rendszerint hevesekké válnak, bosszúsan szuszognak rájuk és fogcsattogtatással igyekeznek őket elriasztani. E közben semmi bátorságot nem árulnak el, hanem inkább gyűlölködő félelmet, s ha csak módjukban van, iparkodnak kitérni a találkozás elől. Azok a fókák, amelyeket én ápoltam mindig igen fel voltak háborodva, ha medencéjükben medvebocsokat fürösztöttem, szuszogtak, morogtak, cuppogtak és mellső uszonyaikkal dühösen csapkodták a vizet, támadásba azonban sohasem mentek át. A vízi madarak közt aránylag nyugodtan engedhetjük őket úszkálni, legalábbis azokat a madarakat nem bántják, amelyek nem alkalmatlankodnak nekik. H a fogságban a madarak közül valamelyik megakarja dézsmálni eledelüket, legfeljebb egyszer kapnak feléje. Ludakkal, kacsákkal és más görgicsélő madarakkal jóbarátságot tartanak fenn.
Ivadékaik iránt nagy gyöngédséget tanusítanak. Játszadoznak velük, s bátran védelmezik őket még erősebb ellenféllel szemben is. Bármennyire óvatosan kerüli is az embert és a szerzett keserves tapasztalatok alapján bármekkora aggodalommal igyekszik egyébként is elmenekülni a vadak elől, mégis megfigyelték, hogy fenyegető veszélyben is kitartott kicsinye mellett és osztozott sorsában. Leírtak olyan eseteket is, amikor egyik mellső úszójával magához szorította porontyát és ilyen módon, tőle telhető sebességgel cipelte magával a vízbe.
A szaporodás ideje vidékenként változik. A mi északi félgömbünkön nyáron, vagy ősszel, a déli féltekén április és június közé esik. Az ivadékok száma 1, ritkábban 2. Máusban, júniusban, vagy júliusban jönnek a világra. Lakatlan szigetek homokos partjain, barlangokban, sziklákon, vagy a jég hátán születnek. A porontyok teljesen kifejlődött állapotban látnak napvilágot, de némelyik faj testét igen puha, sűrű fehér szőrzet borítja, amely az úszásban és még inkább az alábukásban akadályozza, ezt csakhamar felváltja azonban a testhez símuló fiatalkori szőrruha, amely merev szőrökből áll. Az anyák eddig az időpontig maradnak a szárazon fiókáik mellett. Más fajok ivadékai ugynolyan bundával születnek, amilyen a felnőtteké, s az ilyenek mindjárt tudnak úszni.
Úgy látszik, a fiatalokat egy ideig anyjuk oktatják, mégpedig nemcsak úszásra, hanem általában a táplálék megszerzésére is. Nagyon valószínű, hogy a fiatal fókák kezdetben nem esznek halat, hanem kizáróan rákokkal és más alsóbbrendű tengeri állatokkal táplálkoznak, főképpen különböző kagylókkal, amelyeket a felnőttek sem vetnek meg. Brown vizsgálatai szerint a grönlandi vizekben előforduló fókafajok különböző tengeri állatokkal élnek, amelyek az évszakok szerint váltakozva nagyobb mennyiségben kínálkoznak zsákmányul. A nyári hónapok alatt mindenféle rák, amely az északi tengereket megtölti, különösen pedig a garnélák sok faja, továbbá ezek mellett a puhatestűek, tengeri csillagok, stb. alkotják a fókák legkedvesebb eledelét, de halakra is vadásznak. Bizonyos időszakban ezekből áll zsákmányuk túlnyomó része. A halak közül ínyencmódra a legízletesebb fajokat válogatják ki, s ez becsületére válik ízlésüknek. A kiszemelt halak túlnyomóan olyan fajokhoz tartoznak, amelyeket mi is kitünő eledelnek tekintünk.
Egyes vidékeken a halászok sokat panaszkodnak a fókák rabló hajlama és torkoskodása miatt. Az éjjelre kirakott horgokról lerágják az értékes halakat, különösen a lazacokat, csak a fejüket hagyják ott, ha pedig dús választékuk van, sokból csak az ínyencfalatokat szakítják ki. Fogságban megeszik az édesvízi halakat is, különösen, ha elevenen kapják, de ha ezeken felül még tengeri halat is kapnak, sok éven ét kitartanak. A haltáplálék azzal a következménnyel jár, hogy a fókák sokat szenvednek a bélférgektől és nem ritkán bele ispusztulnak azokba a kóros elváltozásokba, amiket ezek az élősdiek idéznek elő. Brown megfigyelte, hogy hébe-korba egy-egy úszkáló madarat is elkapnak. Egy tengeri leopárd (Ogmorhinus leptonyx Blainw.) gyomrában, amelyet Dél-Georgiában ejtettek el, Steinen két kis viharmadarat talált, amelyekben a Pelecanoides Urinatrix Gm. fajt még minden nehézség nélkül föl lehetett ismerni, s egyúttal fényes bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a tengeri leopárdok az úszásban és az alábukásban mekkora ügyeségre tettek szert. A fókák, mint az összes húsevők, bámulatos mennyiségű táplálékot fogyasztanak, a felnőtteknek naponta 4–5 kg halra van szükségük, de még ennek elfogyasztása után is éhesek és közvetlenül ebéd után is hajlandók megközelítően uyganakkora mennyiséget fölfalni, mint amennyit éppen akkor fogyasztottak el.
Az északi népek számára valamennyi állat közt a fóka a leghasznosabb. A grönlandiak számára a fókák jelentik az életet. Testüknek minden porcikáját értékesítik. Mi, európaiak is meg tudjuk becsülni a szép, síma, vízhatlan bőrüket, továbbá olajukat, sőt húsukat is. Nincs tehát abban semmi csodálni való, hogy a fókákat minden tengeren serényen vadásszák. Fókafogás és fókavadászat többnyire egyet jelent, lőfegyvert ritkán, a nyilt tengeren pedig egyáltalán nem használnak, mivel az agyonlőtt állat úgy elsüllyed, mint az ólom. Másként áll az eset azokon a partokon, amelyeket az állatok előszeretettel keresnek fel. Rügen-szigete keleti partján a magas szirtoromtól száz lépésnyire egy csomó szikla fürdik a tengerben, amelyek rendes vízállás mellett egy méternyire nyúlnak ki a felszín fölé. Ezeken olykor 40–50 fóka is heverészik, de annyi eszük van, hogy a csónakot nem várják be.
Schilling szerint olykor hajóról is lövésre kerül egy-egy fóka, különösen, ha gyenge széllel nesztelenül sikerül megközelíteni a sziklán alvó állatot. Az Északi-tengeren még más vadászati mód is dívik, amely a fóka véghetetlen kiváncsiságára van alapítva. Ez a tulajdonságuk lehetővé teszi könnyű kijátszásukat. Erre a célra olyan helyet választanak ki, ahol a fókák szívesen heverésznek. Az egyik vadász hasra fekszik, s amikor az állatok felbukkannak, mindenféle mókát csinál; bólintgat, lábait keresztbe mozgatja, teljesen kinyujtózva felpattan és visszaveti magát. A nézőkre ez a látvány kétségkívül komikusan hat, de a várt eredmény nem marad el. A felbukkanó fókák közelednek a parthoz és a lesben fekvő puskások elejthetik őket. Tartós fagy idején olykor a jégen való vadászat is kiadós, de sohasem biztos és mindig veszélyes. Amikor a Balti-tengeren az áramlások helye is befagy, a fókák lyukakat tartanak nyitva, amelyeken át a külső levegővel érintkeznek, s amelyeken át a jég felszínére kúsznak, hogy ott aludjanak. Rendesen minden fóka készít egy-egy ilyen lyukat, olykor azonban néhány más nyílást is csinál, amelyet egyedül ő használ. A vadászok éjjelenként ezekhez a lékekhez lopóznak ki. Nemezcsizmát húznak, hogy lépéseik zaját elnyomják, s az időjárásra és a szélre is nagyon ügyelnek. Egyáltalán a legnagyobb óvatosság szükséges.
Svédország keleti-tengeri partjain a fókavadászatot rendszeresebben és gyakrabban űzik, de többnyire szigonyt használnak. Puskára ritkábban kerül sor. A svéd fókavadászok egy része kutyákat tanít ki. Ezek a jégen kiszimatolják a fókát és addig foglalkoznak vele míg gazdájuk odaérkezik. A Faröer-szigeteken a vadászati szezon fóképpen arra az időre esik, amikor a fókák kicsinyeikkel a parton időznek. Azokat a helyeket, ahol az ivadékok a világra jönnek a szigetlakók „Later” névvel jelölik, a vadászati időszakot pedig „Later-idő”-nek nevezik. Graba ismertet ilyen vadászatot. „Amikor az öbölbe érkeztünk, számtalan fóka vett bennünket körül, amelyek kiváncsian feltartott fejjel meredtek ránk. Egyetlen lövés sem esett, hogy a szirteken alvókat fel ne zavarjuk. Kiszálltunk és odalopakodtunk a fókák egyik gombolyagához, amelyben az egyes állatokhoz tartozó testrészeket nem lehetett megkülönböztetni. Ahogy a lövés eldördült, az egész nyüzsgú tömeg a tengerbe hengergődzött. Erre ismét a bárkába szálltunk és lassan beljebb hatoltunk az öbölbe. A fókák egész csapata követett bennünket. Lehettek vagy ötvenen. Kíváncsian nézték, hogy mi történik a csónakban? Fel-le bukdácsoltak, s ha valamelyik közvetlenül a csónak mellett bukkant fel és fegyvert fogtunk rá, nagy lubickolással vitte odébb az irháját, hogy a víz alatt biztonságba helyezhesse magát. Mihelyt tüzeltünk, valamennyi fej eltűnt, utána azonban megint közelünkben ólálkodtak. Idősebb, egy- és kétéves fókákat ejtettünk el.”
Az összes népek közt a grönlandiak a legügyesebb fókavadászok, akik amellett zsákmányukat is a legtöbbféleképpen tudják felhasználni. „A grönlandiak” – mondja Fabricius – nagy mesterek az evezésben, úgyhogy semmi zajt sem ütnek vele. Ha most már fóka bukkan fel, megfigyeli magatartását, amely megszabja, hogy miképpen támadja meg. Ha ebben biztosnak érzi magát, teljes erejével azon van, hogy olyan közelségbe férkőzzön hozzá, amely kizárja a hibás szigonyvetést. Az egyetlen dolog, amire ezenközben ügyelnie kell az, hogy sem az evezővel, sem pedig a csónak mozgásával ne okozzon feltűnő zajt, mivel ezzel a fóka nyugalmát megzavarná. Ehhez a művelethez nem kevés fürgeség és gyakorlat szükséges. Ilyenkor részint hosszú és mély evezőcsapásokkal dolgoznak, részint pedig közbe-közbe testük súlyával is lendítik előre a csónakot. Sokan annyira kitanulták ezeket a fogásokat, hogy a fóka oldalára kerülnek a nélkül, hogy az észrevenné. Ha azonban az állat az óvatosabbak közé tartozik, akkor már jóval nagyobb nehézséggel jár a megközelítése. A remény azonban még ilyenkor sincs teljesen elveszve. Szemmel tartják, hogy mikor bukik alá, s olyankor haladnak tovább. Ha a feje a víz felett van, csendben maradnak, lehajolnak, vagy visszahúzódnak a csónakba, hogy a fóka élettelen uszadéknak tarthassa őket. A vízben lubickoló fóka belemerül a játékba és olykor a vadászra is néz, de ez fütyörészni kezd, hogy gyanúját eloszlassa. Ha alámerül, mielőtt a vadász kezeügyébe esnék, azt fürkészik, hogy milyen irányba úszik és lesik, hogy hol bukkan fel újra. Amikor végre közelébe férkőztek, kivetik rá a szigonyt, amelynek a végéhez kötél van erősítve. A szigonyon visszafelé álló horgok vannak, úgyhogy rögtön észrevenni, eltalálták-e az állatot, vagy sem. Ha jól céloztak, akkor a fóka nem tud könnyedén odébb állni, mivel egyre több kötelet vonszol maga után. Ebben az esetben nincs vesztegetni való idő. A vadász, amikor látja, hogy zsákmányát eltalálta, a kötélre erősített hólyagot is ki kell dobnia a csónakból. Ha ezt nem tenné meg, akkor a fóka a kötél lefutása után könnyen felfordíthatná a csónakot. Ez az oka annak, hogy a grönlandiak közül annyian elpusztulnak. A fóka ugyanis magával cipeli, s mivel más vadász többnyire nincs a közelben, aki segítségére mehetne, nincs is menekvés a számára. Ha a hólyag kint van a nagyobbik veszedelmen már túl van. Akad azonban olyan fóka is, amelyik a bőrből készült gyenge csónakra veti magát, átharapja a lélekvesztő vékony falát, úgyhogy a vadászt az elsüllyedés fenyegeti. A fókafogás tehát sok tekintetben veszedelmes mesterség, amelybe nem egy grönlandi is csak kellő megfontolás után vág bele.”
„A megszigonyozott fóka maga után vonszolja a hólyagot, amelyet csak ritkán tud a víz alá lehúzni magával. A vadász a hólyagot szemmel tartja és követi, hogy az állatot lándzsával kivégezhesse. A lándzsán nincsen horog, s így kijön a sebből és a vizen úszik, úgyhogy a vadász újra meg újra használhatja. A fóka a sebek és a nagy, levegővel telt hólyag cipelése elbágyasztja. Ha végre utóléri, késével megadja neki a kegyelemdöfést, vagy pedig az orrára mért ökölcsapással végez vele. Ezután előkészítik a zsákmányt a hazaszállításra. Először facsapokkal tömnek be minden egyes sebet, hogy a vér veszendőbe ne menjen, majd levegőt fujtatnak a bőr és a hús közé, hogy a hulla annál jobban ússzék. Ha kicsi a fóka, egyszerűen a csónak végébe teszik, előbb azoban a köldöke tájékára kisebb hólyagot erősítenek, hogy ha a vízbe esnék, megtalálják. A nagyobb termetű fóka hulláját a csónak mellett vontatják s akkor hólyagot kötnek rá, hogy minden kockázat nélkül a tengerre bízhassák, ha útközben netán újabb fóka mutatkozzék. Ha többet ejtenek el, egyiket a másikhoz kötözik. A szerencsés vadász egyszerre 4–5 fókát vontat haza.”
A fókák valamennyien szívós életűek és csak akkor terülnek el mozdulatlanul, ha a golyó agyvelejüket roncsolja szét, vagy pedig szívükbe hatol. Az emberen kívül még csak egy ellensége van: a kardos cet, amely elől az összes kisebb fókák eszeveszetten menekülnek. A falánk szörnyetegtől üldöztetve egyre-másra ugrálnak ki a vízből, minden úszó- és búvártehetségüket igénybe veszik, kis tengerszorosokat, sekély helyeket igyekeznek kihasználni, vagy a szárazra menekülnek és halálos aggodalmukban még az embertől való félelmükről is megfeledkeznek. A jegesmedvék is kitartóan üldözik a fókákat és igen ügyesen tudják őket hatalmukba ejteni. Fiatal fókákra nagyobb ragadozó halak is veszedelmesek.
Az északi népek az egész fókát felhasználják, nem csak az olaját és a bőrét, mint mi. Megeszik a húsát is éppúgy, mint a svédek és a norvégek. A beleket is elfogyasztják, vagy pedig nagy gonddal megtisztítják, kisimítják és függönyt, ablaktáblát, vagy ruházatot készítenek belőlük. Különösen nagyra becsülik a grönlandiak Kapisad-nevű felültőjét, melyet béldarabokból foltoznak össze, s amely teljesen vízhatlan. A vért tengervízzel vegyítve levesnek főzik meg, vagy pedig megfagyasztva csemegének használják. Készítik úgy is, hogy megfőzik és gömbökké alakítva a napon megszárítják és ínséges időkre elteszik. A bordákból szögeket készítenek, vagy pedig velük feszítik ki a bőröket. A lapockát ásónak használják, az inakból meg zsineget, stb. sodornak. A fókavadászat fő nyeresége azonban a grönlandiak számára is a bőr, az olaj és a hús. A magas északon a bőrnek nagy értéke van, mivel az asszonyok számára ebből varrják a nadrágot. Brown mondja, hogy Grönland ifjú hölgyeit semmivel sem lehet jobban megörvendeztetni, mintha fókabőrrel kedveskednek nekik. „Éppúgy, ahogyan az európai Pyramus gyémántot és ékszereket ajándékoz Thisbéjének, a nem kevésbbé gyöngéd pingsztok Grönlandban a keményre fagyott fjordok mélyén elejtett fókát, mint vadászatának gyümölcsét ajánlja fel imádottjának. A fókabőrért a dán ügynökségek is megadnak a helyszínén 3–4 birodalmi tallért, amely 9.5–12 pengőnek felel meg. Annak, hogy Graah-hal együtt néhány evezésben és vitorlázásban jártas eszkimó nő vállalkozott megtenni Grönland keleti partvidékén az ismert nevezetes utat, az volt a legfőbb indítéka, hogy a legmagasabb szélességi fokok alatt reméltek néhány fókabőrre szert tenni.” A fókahús sötét színe és vad íze miatt aligha volna magyar gyomorba való, a svédek azonban nagyon ízletesnek tartják, s a többi északi nép is olyan szívesen fogyasztja, mint kevés számú háziállataik húsát. Vannak vidékek, ahol a máját nem eszik meg, mert azt tartják, hogy mérges, ami azonban tévedés. Szalonnájából igen jó és folyékony zsírt (olajat) olvasztanak, amely gyakran többet jövedelmez, mint a bőr és a hús együttvéve.
A fókákat a metszőfogak alapján három alcsaládra tagoljuk.
A német partokon a három alcsalád közül csak a Phocinae-alcsaládba tartozó fajok fordulnak elő, ezek közül is három faj él ott állandóan: a kúpos fóka (Halichoerus gryphus Fabr.), a borjúfóka (Phoca vitulina L.) és a gyűrűs fóka (Phoca hispida Schreb.)Az Észki-tenger partjaira olykor odatéved a grönlandi fóka (Phoca groenlandica Fabr.) is. E négy faj leírását alább adjuk, de meg kell jegyeznünk, hogy biztos megkülönböztetést csak a koponyán lévő bélyegek nyujtanak. A szőrözet kor és egyének szerint különböző. Leírásunkban a tipikus példányok színezetét közöljük.
Kúpos fóka (Halichoerus gryphus Fabr.) Zápfogai egyhegyűek. Arckoponyája igen hosszú, az összes többi közt a leghosszabb. Színe túlnyomóan szürke (svéd nevén Grasjäl, angol neve: Grey Seal) szabálytalanul keres sötétebb foltokkal. Hasoldala világosabb.
A Phoca L. nemhez tartozó s itt következő fajok zápfogai többhegyűek.
Borjúfóka (Phoca vitulina L.) Orrcsontjai igen szélesek, hosszuknak és szélességüknek egymáshoz való aránya 3:1. Közepüktől kezdve hátrafelé kissé megkeskenyednek. A közti állkapocs csak egyik hegyével érintkezik az orrcsonttal. A hátulsó ínykivágás élesszőgű. Színezet: sárgás, vagy szürkéssárgás alapon számos, kisterjedelmű kerek folt. A hason vagy csak igen kevés folt van, vagy pedig egyáltalán nincs is.
Gyűrűs fóka (Phoca hispida Schreb.) Az orrocsont kb. ötször olyan hosszú, mint széles, igen keskeny és csak utolsó harmada hegyesdik ki. A közti állkapocs több centiméternyi hosszúságban csatlakozik az orrcsontokhoz. A hátulsó ínykivágás alakja egyenesszögű. Színezet: sötét alapon gyűrűalakú világos foltok. (Innen a másik neve: Ph. annellata Nills.)
Grönlandi fóka (Phoca groenlandica Fabr.) Az íny hátulsó szegélye haránt, vagy pedig nyilt, sohasem hegyes szögben van lemetszve. Színezet: fehér, nyereg-, vagy holdalakú fekete folttal, amely a válltól a farokig ér. Arcorra fekete. Mellső lábán a második ujj a leghosszabb.
Grönlandi fóka (Phoca groenlandica Fabr.).
A különböző fajokhoz tartozó fókák életmódja meglehetősen egyforma, s ezt nagy vonásokban már vázoltuk is.
A fentebb elmondottakat a már említett szerzők adatain kívül különösen Collett kitűnő munkája („Norges Pattedyr”) alapján egészítjük ki.
1. alcsalád: Fóka-formák (Phocinae)
2. alcsalád: Barátfóka-formák (Monachinae)
3. alcsalád: Hólyagosfóka-formák (Cystophoriane)
