Magyarország sertései

Teljes szövegű keresés

Magyarország sertései
1. Az őshonos fajták
Hogy ezer év előtt a honalapító Árpád vezér népei hoztak-e egyéb állataik mellett sertést is magukkal, arról hiteles adataink nincsenek. BöIcs Leó bizanci császár, ki az ősmagyarokat közelről ismerte, azt írta róluk, hogy nagy csapat jószág, lovak, teherhordó barmok követték őket vándorlásukban. Kézai Simon azt írja róluk krónikájában, hogy Bulgáriából nagy állatcsordákat hajtottak magukkal hadisarc és zsákmány fejében. A Schwandtner-féle „Scriptores Rerum Hungaricum”-ban, a Márk-féle krórnikában közölt képeken a tovavonuló ősmagyarok úgy vannak rajzolva, hogy a csapatok után lovak, szarvasmarhák és tevék haladtak. A képeken más állat nincs.
Azt tudjuk, hogy a magyar földön már a honfoglalás előtti időkben itt élt népek között Pannoniában (Dunántúlon) levő kelták, a nyugati részeken lakó germárkok, markomannok, quádok, az alföldön a „jazyges”nek nevezett jászok, Erdélyben levő vad dákok – kik az aludttejet is lóvérrel keverve itták – mind foglalkoztak állattenyésztéssel, azt azonban biztosan tudjuk, hogy a keltáknak voltak leginkább sertéseik.
Történelmi adatok szerint a IX-ik században, a honfoglalás idején már egyes sertésfajták voltak elterjedve mai (illetve a régi szép) Magyarországban. Hogy ezek milyenek voltak, azt csak a későbbi századokból tudjuk Columella római írónak a XII-XIII-ik századra vonatkozó adataiból, mely szerint kétféle jelleg volt az országban, az egyik „nyurgatestű, hosszúlábú, erőscsontú, durvasörtéjű” volt, míg a másik „göndörödő sertéjű, fölfelé álló fülű, hamuszínű vagy vörhenyes színű”. Az előbbiben ráismerünk a szalontai, az utóbbiban a bakonyi fajtára.
A bakonyi sertés. Történelmi adataink szerint nálunk ősrégi idők óta honos sertés, melyről azt tartják, hogy a kelták hozták be magukkal. Ez egy lassanfejlődő, erőscsontú, durvahúsú, edzett és ellentálló szervezetű fajta volt, melyet laffogó, a szemekre hajló fülei miatt „siská”-nak nevezték a régi magyar írók. Teste erős, középnagy volt, erős, hosszú feje, pontyhátú, laposdongájú törzse, csapott fara volt, dúrva, szálkás, kissé hullámos (gyengén göndörödő) sűrű, ordas szürkés színű szőr födte testét. (Régi rajzokon sörtetarajt nem látni.) Közepes hízodalmasságú állat volt, mérsékelten szapora (5-6 malacot ellő), de mivel edzett szervezetével az akkori rengeteg erdőket és a sok mocsaras legelőt kitünően tudta értékesíteni és makkon hízlalva Ausztriába, sőt Németországba is lábon lehetett elhajtani (az akkori vasúti közlelkedés hiánya miatt), nagy gazdasági jelentősége volt az akkori időkben.
Hogy a Bakony-hegység rengeteg erdeiben óriási mennyiségű sertést tartottak már a XV-XVI-ik században, az kitűnik abból is, hogy a falvak népének nagy része kanászból állt, sőt Veszprém vármegye nagyközsége, Szentgál csupán kanászokból létesült.
Az uradalmak és papi birtokok szintén sok sertést ternyésztettek az ország erdős vidékein. A munkácsi uradalomban csak „főkanász” volt 16, kik közül a legfőbb számadót disznókirálynak hívták. Az erdőbirtokokon a legtöbb jövedelem a sertések makkoltatásából (a lehullott tölgymakk föletetéséből) folyt be. Egy XIII-ik századbeli főúri birtok rengeteg erdejéből pl. csak 44 tallér folyt be faeladásból, míg 1110 tallér a sertések makkoltatásából.
Miután a Bakony-hegységben levő papi birtokokon (Bakonybéli apátság) és a falvakban tényésztették leginkább, így Bakonyi sertésnek nevezték el, noha az ország nyugati részén le egész a Dráváig el volt terjedve.
A makkon hízlalt zsírsertéseket a külföldi vevők nagyon kedvelték és nagy örömmel vették, ha egy-egy falka többheti hajtás után a külföldre megérkezett, ezért is hívják osztrák és német szerztesek és sertésnagykereskedők a mai magyar kövér mangalicákat még ma is „Pagunen”-oknal a magyar „Bakonyi” név után.
Mikor az 1830-as években behozták hozzánk a szerb „schumádiát”, a mai magyar mangalica fajtát, ez hízékonyabb és hasznothajtóbb lévén, a Bakonyit részben elhanyagolták, részben pedig átkeresztezték és lassanként kipusztult, csak a „bakonyi” elnevezés maradt még ma is utána.
A szalontai sertés. Az ország keleti alföldjén, Bihar, Csanád, Szabolcs és Szatmár megyékben, azután a Maros, Tisza, Kőrös folyókmenti erdőségekben egy hatalmas, nagytestű, téglavörös színű sertést tenyésztettek, melyet szaIontainak neveztek el, mert Nagyszalonta vidékén volt a legjobb anyag.
Hogy ez ősrégi fajta volt nálunk, azt tudjuk, de hogy honnét ered, arról nincsenek biztos adataink. Állítólag még a rómaiak hozták be hozzánk magukkal és az itt változott át, az alföldi dús makktermő erdőkben nagytestűvé növő vaddisznóval való keveredés folytán. Márky Sándor kiváló történetírónk Aradvármegye morkográfiájában ezt írja: „a Vadász község környékén lakó magyarok, úgymint a Biharmegyei szalontaiak a XV. és XVI. században néha heteken át bujdokoltak a törökök elől, vadmalacokat fogtak össze, azokat megszelídítették, csürhében tenyésztették és fölnevelték. Ezekből származtak a kevés zsírú, de igen jó húsú „veres disznók”, melyeket közönségesen „szalontainak” neveznek írja Márky Sándor.
A szalontai sertés erős, robusztustestű, nagyfejű, nagy előrefityegő fülű, hosszú, széles törzsü, csapottfarú, erős hosszúlábú állat volt, kevéssé göndörödő, inkább dúrva tömött szálkás, vörösesbarna színű szőrözettel. A kifejlődött állatok régi iratok szerint „borjúnagyságúak” voltak. Lassanfejlődő, kis szaporaságú, dúrva, húst termelő, közepes hízóképességű fajta volt ez, mely kemény szalonnát termelt. Az állat csak 2 éves korára érte el teljes kifejlődését, de akkor igazán nagy állat lett belőle. Monostori tanár adatai szerint az öreg kanok marmagassága volt 92 cm, testhosszúsága (fejbúbtól-ülőgumóig) 169 cm, mellkasátméret 147 cm, testsúly 185 kg. Tisza László geszti uradalmának 1873-ban a bécsi állatkiállításra küldött (és I. díjjal kitüntetett) kollekciója nagy testarányaival óriási feltünést keltett és boldogult Erzsébet királyné figyelmét is magára vonta.
Az 1880-as években azonban a lassúfejlődésű és gyenge hízóképességű fajtát szintén kiszorította a mangalica és ma már nyoma sem maradt.
A kárpáti sertés. A XVI. és XVII. századokban a felsőmagyarországi vármegyékben, a Kárpátokban levő erdei legelőket egyes birtokosok és községek lengyelországi uradalmaknak adták ki bér-legeltetésre. A lengyelek a legeltetésért „in naturam” adott 10-ik résszel fizettek Így évenként sok lengyel sertés maradt a mi (volt) felvidékünkön, hol részint tisztavérben továbbtenyésztve, részint az ottlevő régi sertésekkel keveredve egy sajátságos, de inkább a lengyel sertésjellegre ütő „kárpáti” sertésfajtát hozott létre. Ez a felsőmagyarországi sertés évszázadokig megtartotta régi hússertés jellegét, míg 1909-1911. években gróf Serényi Béla földmívelésügyi miniszter Galiciából hozatott állami támogatással Yorkshire vérrel javított lengyel sertéseket és azokat kis- és nagybirtokkosoknak kiosztva úgy átalakította a régi jelleget, hogy az már a háború előtti időkben jó formájú, a Yorkshirhoz hasonlító hússertésfajtává vált. A mangalica fajta. Midőn a XIX. században a szomszédos Stáyerországgal hízott sertésekkel élénkebb kereskedelem indult meg, a sertéskereskedők mind távolabbi vidékek anyagát hozták föl, illetve hajtották lábon osztrák piacokra, hírét hozták a Száva túlsó partjáról származó szerb schumadiadisznóknak, melyek gyorsabban meghízva, több haszonnal voltak tenyészthetők, mint a bakonyi és szalontai fajták. Az általánosan dícsért fajta fökeltette érdeklődését az ország első gazdájának, József nádor-nak is, ki aradmegyei kisjenői uradalmába 1833-ban, közvetlen Milos szerb fejedelem topcsideri ternyészetéből, a „Knyaz Milós” néven ismert fajtából, 10 kocából és 2 kanból álló sertéscsaládot hozatott. Ezt aztán elszaporította és saját sertésanyagát vele keresztezte. Így jött létre a hírneves kisjenői nyáj, mely csakhamar elterjedt az egész országban és mint „mangalica” elnevezésű fajta, tetszetős formáival, szaporaságával és roppant kedvező hízóképességével képezte alapját a mai magyar szőkeszínű göndörszőrű fajtának.
Magyar göndörszőru mangalica csíkoshátú malacaival. Dorner könyvéből.
Göndörszőru magyar mangalica.
Minden nevesebb tenyésztő szerzett magának Kisjenőről az új mangalica fajtából tenyészanyagot és pár évtized alatt az ország egész sertésállománya átalakult. A jobb tenyésztőknél a jobb kiválasztás és jobb tartás mellett az állat teste nemesebb formákat kapott, a hosszú dúrva fej megfinomodott, megrövidült, a hosszú lábak megrövidültek, a hát meghosszabbodott, a törzs megszélesedett és megmélyült, a csapott far kiegyenesedett, az azelőtt szálkás szőr selymesen fénylő és csigásan göndörödő lett, a fiatalkori fejlődés megélénkült, a csecsbimbók számánál gyakoribb lett a 6-6 pár = a 12 jól használható csecs, a hízóképesség is emelkedett. Az állat nagyszerűen akalmazkodott a gazdasági viszonyokhoz. A nyári kopár legelőket, erdőket kitünően értékesítette, a hosszabb lábonhajtást jól tűrte, edzett, egészséges szervezetével az időjárás szeszélyeit (nyári forróságot, téli zord havas szeleket) jól tűrte és az olcsó tartási viszonyoknál éppúgy bevált, mint a hízlalásnál, mikor a kukokricaterméseket zsírrá változtatta át és az akkori vasúti szállítási akalom hiányában a távoli piacokra lábon hajtva lehetett értékesíteni. A kereskedők sokszor 6-8 hétig is hajtották a falkákat lábon és az egyes útvonalpontokon elraktározott tengerit etették föl velük, úgyhogy a sertés a lábonhajtás alatt nemhogy lefogyott volna, hanem még meg is hízott. Nagy tömegben összehányt lerágott kukoricacsutka halmok jelezték a sertéshajtás útvonalának irányát az ország különböző helyeiről az osztrák határok felé.A mangalicák a szabadban élve és csapatostul lévén tenyésztve, rendkívül ki van náluk fejlődve a „szolidarítás” érzése. Ha szerte vannak széledve a legelőn és egyik veszélybe jut (vagy ha a kanász egyet megfog), elég egy sajátságos visítása neki, hogy a többi mind odarohanjon és dühös röfögéssel, kört képezve, támadásba menjen át. Ilyenkor még saját pásztorát is szét tudná marcangolni, kit különben ismer és – szeret. Erdélyben az erdei legelőkön tavasztól télig, sőt bő makktermés esetén télen is künn maradó süldőfalkát a farkas is föl szokta keresni, de nem sok eredménnyel. Míg a juhnyáj szétszalad, ha a farkas őket megtámadja, addig a disznó az első sivításra öaszerohan, pillanatok alatt köralakot formál, úgyhogy farát összevetve, a körből kifelé áll a fejével és így megy neki „unisono” dühös, gyors, szaggatott „röf-röf” hangokat hallatva a farkasoknak. A nekik ugró farkast egyszerre három is harapni kezdi, mire az gyáván megfutŕmodik. A veszély elmúltával a falka még jó ideig jönmegy és élénk mozgásokkal, orrukat egymáshoz dugva, nyugtalan röfögésekkel társalog egymással, mintegy megtárgyalva a lefolyt eseményeket.
Hogy ilyenkor milyen izgatott az állat és a szolidarítás érzése kicsit túl is lőhet a célon, arra érdekes eset a következő: A nagytétényi sertéshízlaldában 60-80 darab hízósertés van együtt egy-egy szállásban 6-7 hónapig, a teljes kihízásig. Ha „egy alomból valók” is, azaz, ha malackoruktól össze is vannak szokva és egytől egyig is ismerik egymást, azért mégis vigyázni kell reájuk, mert ameddig el nem zsírosodnak és el nem lustulnak, addig könnyen „kimarják” egymást. Ennek a kimarásnak okát nem igen tudjuk, de következménye már komolyabb. Vagy „döglésig” összeharapdálják az „illetőt”, vagy soha többé nem eresztik maguk közé. (Sokszor az ok az is, hogy az illető társ nem „Zimmerrein”, azaz ott végzi szükségletét, hol a többiek feküsznek.) A tétényi esetnél azonban az történt, hogy a fürösztőmedencék vizét leeresztették és az egyik „szifoncsatorna födelét” az egyik kíváncsi süldő rágicsálni kezdte, beleakadt a foga és fájdalmasan visítani kezdett. Erre a többi dühös röfögéssel odarohant, hogy a támadó ellenséget elűzze. Ilyet azonban nem találtak, így a folyton visító társuknak mentek neki és úgy összeharapdálták, hogy ott a szifoncsapba beakadt fogával találták meg elhullva. Amint a visítás megszűnt, akkor a támadást is abbahagyták, a túlságos szolidarítás láza pedig egy társuk életébe került.
A mangalica sertésnek nagy jelentősége volt és még ma is van nemcsak az ország lakosságának hússal és zsírral való ellátásában, hanem külkereskedelmi forgalmában is.
A szőke mangalica lassanfejlődő állat, csak 1 1/4 éves korában pároztatják és teljes kifejlődését csak 2 éves korában éri el. A tenyészanyag ötnegyedéves korában 70-80 kg-os, 2 éves korában körülbelül 150 kg súlyt ér el. Hízóban 1 1/4 éves korában körülbelül 60-70 kg súlyban fogják részint odahaza a tenyészetben, részint ipari hízlalótelepeken és 6-7 havi hízlalás alatt 180-200 kg-os súlyt lehet vele elérni. A föletetett takarmányt (árpát, tengerit darált állapotban) 18-21 százalékkal értékesíti. Az „extrémre” hízott, I. díjjal kitüntetett príma urasági tenyésztésű mangalicák az 1924. évi hízottsertés kiállításon 18 hónapos korban darabonként 231 5 kg súlyt értek el levágva és 73 9 százalék fehérárut (háj, szalonna, bélzsír) produkáltak, a hátszalonnájuk 20 cm vastag volt. Olyan eredmények ezek, hogy a magyar mangalicát méltóan avatják a világ legjobban hízó sertésévé.
A mangalica nem nagytermetű állat. Sokkal rövidebb törzsű a robusztus német sertésnél, de annál finomabb testű.
Az ország egyik legszebb mangalica tenyészetében a mezőhegyesi m. kir. állami ménesbirtokon a testméretek ma a következők:
3 éves tenyészkan5 éves tenyészkoca
marmagasság:77 cm;75 cm
ővméret:145 cm;147 cm
törzs hossza
(vállszögtől ülőgumóig):95 cm;95 cm
fejhossza:35cm;32cm
orrhossza:26 cm;20cm
lábszár kerülete:19 cm;19cm
testsúly
(tenyészkondicíóban):165kg;150kg
A malacozási átlag 6-7 darab, a malacok körülbelül 80-120 dekagramm súlyban jönnek a világra. A kocák itt is (mint a többi házisertésnél) 3 hónap, 3 hét, 3 nap, kereken 4 hónapig hasasok. A malacokat hat hétig szoptatják (elsőrangú tenyészetekben 8 hétig), azután elválasztják. Az elválasztott malacot 4 hónapos koron túl 1 1/4 éves koráig „süldőnek” hívják. A tenyésztésre meg nem hagyott anyagot adják hízóba 1 1/4 éves korban. Addig kevés erőtakarmánnyal legelőn tartják. A süldőket ivartalanítva (kanokat herélve, kocákat miskárolva) készítik elő a hízlalásra, nehogy a nemi ösztön által okozott nyugtalanság a hízlalás eredményésségét rontsa és a hízlalás menetét hátráltassa.
A szőke mangalica kiegyenlített egységes típus, de miután az állat a rög szülötte, így magán viseli az illető vidék klimatikus és talajviszonyainak bélyegét. A kötött, fekete szurkos, szikes agyagföldön – úgy látszik – a talaj nagyobb ásványi só és mész tartalma miatt és a termékenyebb talajon növő takarmány (gabona és gyep) magasabb tápláló hatása miatt a sertés is erősebb, csontosabb és robustusabb testet nyer, mint a silányabb és gyengébb tápanyagtartalmú homokföldeken élő sertés.
Legjobb anyag van Bihar, Csongrád, Hajdú, Szatmár, Békés, Somogy megyékben a kötött földön, gyengébb a dunántúli és szabolcsi silányabb földeken. Az egyes uradalmakban a tenyésztői gondosság és jó takarmányozás következtében tetszetős, korrekt külsejű és kiváló belső tulajdonságú (u. n. Leisztungos) mangalica jellegek alakultak ki, melyek a tenyészállatkiállításokon is mindig első díjakat nyernek és a melyeknek sovány, hízlalnivaló anyagáért az ipari hízlalók versenyeznek és sokszor 10 fillérrel is többet fizetnek élősúly kilogrammonként.
Ily kiváló anyag van: a zirczi főapátság előszállási uradalmában (Fehér megyében), a szatmári püspökség pusztahídvégi uradalmában Poroszlón (Heves m.), a nagyváradi káptalan kót pusztai és daruszigeti uradalmában (Bihar m.), a mezőhegyesi és.bábolnai kir. ménesbirtokon, Komlódi József földbirtokosnál Vésztőn, a Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság kaposvári béruradalmában, gróf Wenkheim kígyósi uradalmában (Békés m.), a Fried Ignác féle fancsikai gazdaságban (Biharugrán) stb.
Ma már a jobb tenyésztők nálunk is „tenyésztő és törzskönyvelő egyesületben” tömörültek és a fajta külső és belső tulajdonságainak javításán és tökéletesítésén fáradoznak, hogy a nehéz gazdasági viszonyok között a jobb teljesítőképességű, tehát jobban hasznosító családokat keressék ki és terjesszék el. Nagyban segítik elő a tenyésztés előrehaladását a földmívelésügyi kormánny erkölcsi és anyagi támogatásai, azonkívül az Omge (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és a vidéki gazdasági egyesületek díjjazással egybekötött kiállításai.
Egyes vidékeken a mangalicának nem világos (szőke), hanem feketeszőrű változatát tenyésztik, egyes tenyésztők viszont a „fecskehasú”-nak nevezett jellegnél tartanak ki, melynél mint már tudjuk, a fekete szín a hastáj alsó részén és az alsó tokatájon sötétsárga színbe megy át.
A feketeszínű mangalicák Horvátországból a Szerémségből kerültek be hozzánk az 1830-as években. Külsőre megegyeznek a szőke mangalicákkal, de annál ŕrvábbcsontúak, durvábbhúsúak és lassabban fejlődők, lassabban is híznak, de viszont nagyobb súlyra is lehet őket fölhozni. A tenyésztőik azért ragaszkodnak hozzájuk, mert megfigyeléseik szerint sokkal keményebb szervezetűek, mint a szőkék, az időjárás viszontagságait jobban bírják, a betegségeknek pedig jobban ellentállaknak. Kell is valami okának lenni, hogy már évszázadok óta fennmaradtak az ő fekete színükben egyes szigeteken a mai napig is, mert ha előnyös sajátságaik nem lennének, úgy már régen beolvadtak volna a szőke mangalicákba. Az ipari hízlalók szintén szeretik őket, mert ők is azt tapasztalták, hogy ellenállóbbak a szőkéknél és az elhullás és kényszervágás kisebb náluk a hízlaló szállásokban.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT