A göndörszőrű zsírsertések kultúráltabb fajtái

Teljes szövegű keresés

A göndörszőrű zsírsertések kultúráltabb fajtái
Már egy előbbi résznél elmondottam azt, hogy a göndörszőrű sertések huzamosabban (több éven át tartó) rosszabb tartás mellett nemcsak külsejükben változnak át, hanem belső tulajdonságaikban is, de viszont jó gondozás és jó tartás (főleg fiatalkori jó etetés) mellett és kellő szelekcióval (a jó anyag kiválasztásával) gyorsabban fejlődő, szaporább és hízékonyabb állatokká változnak. Náluk tehát valóban elmondhatjuk, hogy kultúrállatokká csak kulturált viszonyok között válnak.
A göndörszőrű sertések őshazája a Balkán (Szerbia, Románia, Bulgária, Albánia, Montenegro, Macedónia, Görögország egy része), főleg azonban Szerbia, hol – mint tudjuk – a sertéstenyésztés oly fontos állattenyésztési ág volt, hogy vele nemcsak a köznép és az úri birtokosok de még a királyi család tagjai is foglalkoztak, mert hiszen köztudomású hogy sertéstenyésztő családokból még királyok is kerültek ki.
A göndörszőrű sertések legjobb anyagát, a hírneves „schumadia” fajtát Szerbiában tenyésztették ki. Ez volt a legjobb formájú, gyors fejlődésű, edzett és egészséges szervezetű, szapora és kiváló, páratlan hízóképességű anyag, melyből az 1900-as évekig hozzánk is hoztak évente sokezer hízottsertést.
A göndörszőrű sertések tartása és természete teljesen elütő az előbb tárgyait ú. n. kultúrfajtákétól. Míg ezek istállózásra és gondos kezelésre vannak szorulva, addig a göndörszőrűek az extenzív tartáshoz, a szabadban való járáshoz, legeltetéshez vannak edzett és ellenálló szervezetük miatt hozzászokva. A meleg napfény perzselő hatását éppúgy tűrik, mint a téli havas, zord hideget, sőt a bezárt ólban való tartózkodást nem is tűrik, mert akkor elcsenevészednek, betegségeket szednek föl és nem fejlődnek kellően, sőt még a malacozásnál sem kívánják a meleg, zárt levegőt.
József főherceg aradmegyei kisjenői uradalmában megtörtént, hogy a szopósmalacok hideg télen a szellős ólban anyjuk alatt megfagytak.
A göndörszőrű sertések lassú fejlődésűek lévén (11/4-1 1/2 éves korukban ivarérettek és 13/4-2 éves korukban ellenek), a fiatalkori intenzív etetést nem is fizetnék gyors növekedésükkel vissza, így az olcsóbb tartásra (legeltetésre) valók, de viszont kifejlődött korban (1 1/4 éves korban ) 60-70 kg élősúlyban hízóba fogva, 6 hónap alatt 160-180 kg-ra, 8 hónap alatt 200 kg súlyra könnyen felhízlalhatók. Hízott állapotban levágva, 60-70 kg fehérárut (hájat, szalonnát, bélzsírt) és 35-40 kg húst (csonttal) termelnek ki belőlük, ellentétben a hústermelő sertésfajtákkal, melyeknél fiatalon a hús 60-70%, szalonna 30~40 %, szokott lenni, kifejlődött korban hízlalva pedig a hús még mindég 50%-nál marad, telnát több húst termelnek, mint a zsírtermelő göndörszőrűek, ezek a típikus zsírsertések.
A göndörszőrű sertések hazája Bulgária, Besszarábia egy része, és Románia, ezenkivül Magyarország (erről külön lesz szó). Ezekben az államokban azonban a sertést túlságosan extenzíven tartják, rosszul etetik, így az hosszú nehéz fejűvé, keskenytestűvé, hosszú lábúvá és rövidebbtestűvé marad és messze mögötte marad a szerb és a magyar göndörszőrű sertésnek hízékonyságban is. Míg Szerbia már a háború előtt is megjelent sok ezer hízottsertésével a külföldi piacokon, a többi államokból sertésexport vagy nem volt, vagy csak jelentékteken jeléül, hogy sem a minőség nem volt megfelelő, sem nem volt felesleg.
Ha tehát a göndörszőrűeknél kultúrált jellegről lehet beszélni, úgy csak a szerbiai „schumadiá”-ról és a magyar „mangalicá”-ról lehet szó. A többi államok göndörszőrű sertése a silány tartás mellett inkultúr áIlapotban maradt, sőt a kövestalajú hegyvidékeken Bulgáriában és Romániában, ahol a házisertéseket majdnem magárahagyatva, félvad állapotban tartották az erdőkben, a házisertésekből egész torzállatok lettek, miknek egyik példányát a hosszú szálkásszőrű, deszkavékonyságú és hátán 2 arasznyi magas sörtetarajos „hegyitüskéssertést” (amit a sertéskereskedők „stáchli”-nak hívtak) – mint érdekes kuriozitást –, képben is bemutatjuk.
A medvefejű, hegedűnyakú, sörtetarajos, lapostestű, csapottfarkú erdélyi "hegyi sertés". Dorner könyvéből.
Keskeny, csapottfarú, magas sörtetarajú romániai tüskés sertés. Dorner könyvéből.
A göndörszőrű sertés leírását már más helyen közöltem. Említettem, hogy az elsőrendű tenyészanyagnak szőre selymesen göndörödő szőkeszínű, míg a durvább anyagé, mely extenzíven van tartva, rőt, barnás árnyalatú, sőt vannak „baris”-nak nevezett, a vaddisznóhoz hasonlító színű jellegűek is. Ilyenek szoktak lenni a feketeszínű göndörszőrűvel való keresztezések is. Van ugyanis feketeszínű fajta, (melynek őshazája a Szerémség volt Horvátországban) és van fecskehasú színű is, melynél a fekete szín a hastáj alsó felén és a combok belső felületén sárgásszínbe megy át.
Azt is említettem, hogy minél durvább és extenzívebben tartott ez a sertésfajta, annál szálkásabb, durvább és szőrcsuhája és a martól a hát közepéig felálló sörtetaraj képződik. A romániai „stáchli”-nál látjuk, hogy ez a sörtetaraj még jobban kifejlődik, mint a vaddisznónál. A magyar mangalicánál is gyakran képződik ilyen szálkás szőr és sörtetaraj, ezt azonban a „mangalicatenyésztők egyesülete” a törzskönyvbe való felvételtől kizárja és az Országos Magyar Gazdasági Egyesület által rendezett állatkiállításai alkalmával, midőn a díjjazandó állatokat egy kiváló szakértőkből álló Jury bírálja felül, a versenyből kizárja, mint durvaság és ezzel kapcsolatos rossz hizóképesség tünetét. Minél selymesebben, fénylő, hullámzó, nagy csigákban göndörödő a szőr, annál jobb, és a kutyaszerű, vagy gyapjas, csomós szőrt, továbbá a merev; szálkás szőrt sem tartják a szakértők megfelelőnek.
A göndörszőrű sertés páratlan hízódalmasságával, a gazdasági viszonyok között áldásos állat. Sajátságos, hogy elterjedése azóta hogy a tengeritermelés Európában elterjedt, ugyanazon zónához igazodik, ami a kukorica igazi tenyészkerülete. Míg a hússertések inkább a burgonyatermelő vidékeknél maradtak, addig a göndörszőrű fajta ott díszlik legjobban, ahol bő tengeritermő vidékek vannak. Ez érthető is, mert a göndörszőrű zsírsertést, a zsírt termelő takarmánnyal, a kukoricával lehet legjobban hízlalni. A göndörszőrű sertés tehát éppúgy a forró napsugaras vidéken érzi jól magát, mint az ő legfőbb takarmánya: a tengeri, mely növény csak meghatározott napfényt és nyári meleget adó zónában terem meg. Megkísérelték már többször például a sziléziai németek, hogy például a zsírsertések legjobbját, a magyar mangalicát az ő hűvösebb hazájukban továbbtenyésszék, az nem sikerült, mert a sertés nélkülözte a forró napsugaras nyarat, így visszafejlődött és eredeti mivoltából kivetkőzött, a lengyel sertéshez lett hasonlóvá, bebizonyítva azt a régi örökigazságú tételt, hogy: „Az állat a rög szülötte”.
A közhit azt tartja a sertésről, hogy az piszkos állat, mert a sárban fetreng. Ez nagy tévedés. A sertés éppúgy szereti a tisztaságot, mint más állat és a sárba is azért fekszik bele, mert a testére, a szőr közé tapadt piszkot akarja leáztatni és a bolhák és tetvek ellen is akar védekezni. Hogy szívesen fekszik a tisztavízű fürösztő medencébe, azt látjuk a hízlalótelepeken, hol az ilyen fürösztő az egyik főkelléke a berendezésnek. Sokszor úgy tele van a fürdőmedence velük, hogy csak veszekedés árán tud az elkésett társ oda befurakodni. Másik tünete a sertés tisztaságszeretetének az, hogy a csapat rendszerint az ól egyik sarkába megy üríteni. A fekvőhely tisztaságának megsértőjét keményen büntetik: azaz kimarják maguk közül és nem egyhamar bocsájtanak meg neki, azaz nem igen engedik be többé maguk közé.
A sertések eltűrik a nagy hideget is, de csak akkor, ha nines szél. Ha az istálló vagy a hízlalószállás zúgos, vagy a szél járja át, és a szorosan egymásmellé fekvő állatolk még mindég fáznak, akkor dühös visításokkal jelzik felingerelt kedélyállapotukat és megmarják egymást. Olyanok, mint az öreg nyugdíjas „Beamterek” nem férnek meg egymással. Sokszor összemarják egymást, hogy az egész társaság – beteg a kapott sebektől és a továbbhízlalás a csapatban majdnem lehetetlenné válik, a gazda érzékeny károsodására. Ezért is könnyebb nyáron hízlalni, mint hideg, szeles, téli időben.
A mangalicasertés az ő szerelmi érzéseinek megnyilvánulásában különbözik más háziállattól. Míg a többieknél a hímek gyengéden kedveskednek a párzás előtt a nőstényknek, addig a kan keményen nekimegy a leendő párjának és orrának erőteljes lökéseivel vallja meg neki szerelmét. Igaz, hogy ebben a „rühedő” (pározni vágyó) koca sem különb, mert az erélytelen és képtelen kannak viszont ő megy neki és hasonló módon durván adja tudtára, hogy a szultána zsebkendője – van neki felajánlva. Ha azután a kan nem reagál, akkor a koca nem ismer tréfát, hanem kíméletleknül és lenézőleg bánik vele és lökésekkel és harapásokkal kiűzi ezt az istállóból.
Az erőteljes mangalica kanoknak enyhe tavaszi időben a szerelmi láz jellemző „hímharcokat” indít meg, melyek oly érdekesek és furcsa, groteszk mozdulatokkal járnak, hogy festő ecsetjére méltóak. Vastagh festőművészünknek a városligetben a mezőgazdasági múzeumban van egy szép festménye, mely viaskodó magyar bikákat ábrázol. Angol rézmetszeteken a szarvasbikák „hímharcait” látjul sok képen. Holott a kanok „hímharcai” – melyek a legérdekesebbek – nincsenek eddig sehol kellőképpen megörökítve. Ezeket a „hímharcokat” 4 képben mutatjuk be Mühlbeck Károly neves rajzolóművészünk rajzaival.
A "dagasztás". Dorner könyvéből.
Az "összefaralás". Dorner könyvéből.
A "vonulás". Dorner könyvéből.
A "párviadal". Dorner könyvéből.
Az érdekes viadal így folyik le: Ha kora tavasszal a jól tartott mangalica kanok csapatját kiengedik az istállóból a szabadba és a kocák istállójából hoz „szimatot” a langyos tav aszi szellő, az energiások pár percnyi nézegelődés után „dagasztani” kezdenek. Kómikus testtartással nyujtják meg derekukat és meghajolva, mereven előretartott első lábaikkal tappogni kezdenek, habzó szájjal fogaikat összeverik, csámcsognak és szemeiket kimeresztik. E közben összekötik a szépet a hasznossal és míg előlről nagy harci készülődést mutatnak, addig hátul, szép titolkban elvégzik a vizeletkiürítés hasznos műveletét. Ez a „dagasztás” azonban nem tart sokáig. Pár perc mulva abbahagyják és körülnéznek, hogy most mihez kezdjenek? A langyos tavaszi szellő elhozza nekik a kocák „tavaszi kikeleti szagát” és most „ki a legény a csárdában?” jelszóval kikeresik a magukhoz méltó ellenfelét, a leendő vetélytársat, hogy vele erejüket összemérjék. A két vetélytárs csakhamar egymásra talál, szemeik összevillannak és egy szempillantásra már egymás mellett terem két egyenlő erejűnek látszó kan (a gyengébbnek vagy fiatalabbnak nincs ehhez „mersze”) és sajátságos testgörbülettel, mint két kifli összevetik a farukat („összefarolnak”) és felhegyezett fülekkel, felborzolt sörtetarajjal, nagy fogcsattogással, villogó szemekkel néznek össze. Ez a második „étappja” a hímharcoknak, mely nem tart sokáig. Egyszerre csak ebből a „Stellung”-ból igen furcsa, kómikus groteszk mozdulatokkal, fejüket furcsán feltartva, füleiket hegyezve, habzó szájjal, fogcsattogtatva, egymásra – füleiken át – mereven összenézve, lábait táncoló rángatásával, ütemes mozdulatokkal farukat összevetve, a két testet azonban kifelé tartva, megkezdik a „parádémarschot”, mint a békebeli régi német gárdisták.
Ekkor vakon lépkednek, hol lassabban, hol gyorsabb tempóval, árkon, bokron át, sokszor negyedórákon át, míg azután egyszerre dühös, villámgyors mozdulattal elkapják magukat és egymásnak rontanak. Ez az utolsó étappja a nemi előcsatának, mert ez már a párviadal. Teljes erővel feküsznek egymásnak, lökik, dobják egymást és ha agyaraikat nem csípték volna le már előbb a kanászok, úgy hamar felhasogatnák egymás lágyékát és „kitipornák egymás belét”, – mint azt a verekedő legények szokták egymásnak mondani. Így azonban csak vékonyabb hasításokkal vérzik meg egymást megcsonlkított agyaraikkal. Ha kifáradtak, úgy nagy lihegéssel pihennek, fejeiket akkor is egymás lágyékához nyomva, Hogy azután újra kezdjék a véres harcot, míg azután a legyőzött egyszerre csak elkapja magát és sebes galoppban kereket old, azaz kitűzi a fehér kendőt. Itt azonban nincs kegyelem. A győző utánarohan és még néhány erős vágást mér búcsúzóul a menekülő hátulsó felére.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT