1. család: Sertés félék (Suidae)

Teljes szövegű keresés

1. család: Sertés félék (Suidae)
Testüket többé-kevésbbé sűrű, durva sörtékből álló szőrcsuha takarja. Törzsük oldalt összenyomott, a fej hosszú ékalakú, végén a korongalakú orral, a farok nem hosszú, vékony és szőrbojtban végződik. A fülek közepes nagyságúak és rendszerint fölállók; a szemek ferdén metszettek és aránylag kicsinyek; a lábak karcsúak és vékonyak; az ujjak párosak, a középsők, melyek a testet hordozzák jóval erősebbek, mint a külsők. A fogazatban mind a háromféle fog megvan (metszőfog, szemfog, zápfog) és a felső és alsó állkapocsban egyformán vannak a fogak beágyazva. A metszőfogak száma az alsó és felső állkapocsban 4–6 és 2–6 között váltakoznak, az állat idősebb korában azonban gyakran kihullanak, a szemfogak háromélűek, nagyra nőnek, erősen meggörbültek és fölfelé hajlók. Ezek a sertés fegyverei és az alsókat agyaraknak, a felsőket kampóknak nevezik. A zápfogak száma változó. Ezek közül az elsők metszésre, a hátulsók zúzásra vannak berendezve és koronájuk számos dudoros gumóval van ellátva, tehát j ellegzetes mindentevő fogazatuk van, mely éppúgy alkalmas a növényi, mint a húsos, csontos táplálék megaprítására. A nőstények hasán a csecsbimbók kétsorban vannak elhelyezkedve.
a) Folyami disznó (Német Keletafrika déli részéből).
b) Erdei disznó (Kongó keleti őserdőiből).
c) Varacskos disznó (Ruanda, Német Keletafrika) koponyája és utolsó alsó zápfoga.
A növényi gyökérzettel való táplálkozásra és a föld föltúrására különösen képessé teszi őket az orrcsont és az arra tapadó izmok erőssége, így még a keményebb talajt is képesek föltúrni.
A sertés félékre jellemző még az igen fejlett nyálmirigy, a gömbölyded alakú gyomor, a nagy vakbél és az állat testénél körülbelül tízszer hosszabb bélcsatorna. Jellemző reájuk még az, hogy bő táplálkozás mellett bőrük alatt szalonnaréteg rakódik le, mely több centiméter vastagságra is megnőhet.
A sertések Ausztrália és Északamerika egy részének kivételével szelidített állapotban is és vad állapotban is el vannak terjedve.
Kedvenc tartózkodási helyeik a nedves, mocsaras erdők, – akár hegyes, akár sík vidéken legyenek, – sürűségek, csalitok, magas fűvel benőtt helyek. Rendesen mocsarak, tocsogók, folyó- és tengerpartok közelében tanyáznak, ahol az iszapban, vagy posványban vackot túrnak maguknak és – gyakran félig vízben – abban pihennek, vannak azonban fajok, amelyek nagy fák tövében, a gyökerek alatt keresnek menedéket. Rendesen társaságban élnek, a falka azonban ritkán ér el nagyobb számot. Éjszakai életet élnek; olyan helyen is, ahol egyáltalán nem fenyegeti őket veszély, csak este kezdik meg tevékenységüket.
Korántsem olyan nehézkesek és esetlenek, mint ahogy alakjuk után gondolnók; sőt viszonylag könnyedén mozognak. Járásuk meglehetősen gyors, futásuk sebes, vágtatásuk különös szökellések sorozata, amelyek mindegyikét sajátságos röfögéssel kisérik.
Kitünően úsznak, annyira, hogy gyakran a tengerszorosokat is átússzák, hogy az egyik szigetről a másikra átjuthassanak. Szagló- és hallószervük kitünő, kicsiny szemeik azonban úgylátszik nem tulságosan élesek.
Óvatosak és félénkek. A vaddisznók rendesen megfutnak a veszély elől, ha azonban megszorítják őket, bátran védekeznek, sőt támadnak is. Szeretik ellenfelüket megkerülni és éles agyarukkal hátulról megsebezni.
Agyaraikat oly ügyesen használják és olyan erőt tudnak velük kifejteni, hogy igen veszedelmesek is lehetnek. A kanok a kocákat, a kocák pedig malacaikat nagy önfeláldozással védik.
Majd minden sertésfajta megszelídűl a fogságban, ha fiatalon fogják be, és ha megszelídűlt, igen ragaszkodik ápolójához. E jó tulajdonságukért és azért mert igen jól alkalmazkodnak úgy az éghajlathoz, mint az egyébb körülményekhez, igen alkalmasak háziállatnak. Több fajtájukat be is fogták ilyen célra.
A házi sertés sikeres idomítási kísérletei azt mutatják, hogy igen tanulékonyak.
Hangjuk sajátos röfögés, amely nagy megelégedettséget és kedélyességet fejez ki. Fájdalmukban és félelmükben élesen visítanak.
A szó legteljesebb értelmében mindentevők. Néhány fajtájuk csak növényi eledellel: gyökerekkel, gyomokkal, mezei terményekkel, fák gyümölcsével, hagymákkal, gombákkal, és miegymással él, nagyobb részük azonban a növényi anyagok mellett megeszi a rovarokat és azok lárváit, a csigákat, kukacokat, a kétéltűeket, egereket, sőt a halakat is, és különösen szereti a dögöt. Falánkságuk közismert.
Csak kevés fajtánál ellik a koca egy vagy csak néhány malacot, nagyobb részük sok fiat szül, sokkal többet, mint a legtöbb emlősállatok. Az újszülöttek száma a 24-t is elérheti.
A malacok kedves, vídám és fürge állatok, amik mindenkit elbájolnak. Feltűnő gyorsan fejlődnek, a legtöbb fajtánál 1 éves korukban már ivarérettek, miért is minden ország, amely létfeltételeiknek megfelel, csak úgy nyüzsög tőlük és még ott is nehezen irthatók ki, ahol egyáltalán nem kímélik őket.
Valamennyi vaddisznófajta annyi kárt okoz a földmívelő népnek, hogy nem fér meg vele, miért is mindenütt, ahol az emberi kultúra lábát megvetette, a legnagyobb hévvel irtják.
Az úgynevezett nagy vadakhoz tartozik. Vadászata igen izgató, hiszen olyan állatról van szó, amely nem adja olcsón az életét.
Az ember különben csak az északi vidékeken a legnagyobb ellensége, mert a térítők között, a nagy macska- és kutyafajták is szorgalmasan irtják, annyira, hogy néha igen alaposan meggyérítik falkáikat. A rókák, kisebb macskafajták és ragadozó madarak inkább csak a malacokat pusztítják, de azokat is csak nagy elővigyázattal és nehézségekkel, mert a koca elkeseredetten védi malacait.
A sertésfaj kialakulására vonatkozó ismereteink még hiányosak Stehling íly irányú kiváló munkája is csak részben tudta a homályt felderíteni.
A sertés legrégibb nyomait a közép-európai Eocénrétegben találták meg. Ezek azonban nem tekinthetők teljes bizonyossággal a jelenlegi sertés ősének, mert álllkapcsuk másként van fejlődve. A Sus nemzetsége csak az újabb Miocén rétegben volt megtalálható; valamivel később ugyancsak Európában a Potamochoerus jelenik meg.
Amerikába valószínűleg csak az Oligocén korszakban került a sertés és pedig Európából.
A többi nemek valószínűleg még fiatalabbak, mint a sertéseké (Sus), kifejlődésükről úgyszólván semmit sem tudunk, csupán a szemölcsös disznók (Pustelschwein) fosszilis maradványait sikerült felfedezni, amely a Pliocénben egészen Szivalikig volt a Himalaján elterjedve, amiből arra következtethetünk, hogy nem a jelenlegi helyén fejlődött ki.
A sertés félék (Suidae) családját három alcsaládra osztjuk:
1. alcsalád: Sertés formák (Suinae).
2. alcsalád: Babirussza formák (Babirussinae).
3. alcsalád: Pekari formák (Tayassuinae).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT