Molnár István főispán.
Molnár István főispán.
Főispánutóda lett: Molnár István, volt miniszteri tanácsos, őrnagy a honvédelmi királyi miniszteriumnál, a ki, mint láttuk, már az alkotmány helyreállításának első éveiben nagyrebecsülendő szerepkört töltött be, itthon szülővármegyéjében, mint később (1871) az országházban is. De illendő, hogy még előbb kezdjük, 1848/49-nél, a mikor honvédszázadosként, az orsovai csata után, tagja volt annak a fegyveres kis honvédcsapatnak, mely Kossuth Lajost, Törökországba történt menekülésekor, mint hátvéd, az Aldunáig követte. Sőt még előbb, 1847-ben, akkor mint 21 éves ifjú, tiszteletbeli jegyzője volt szülővármegyéjének. Az emigráczióból haza jövén, Dókus József főszolgabírót már nem találta a terebesi kerületben, be is sorozták a császári hadseregbe közembernek. Kiszabadulván az osztrák katonaságtól, kelecsenyi birtokában volt jó magyar gazda a német világnak egész ideje alatt. Csak egyszer volt rossz gazda, (de akkor is jó hazafi) mikor kincset érő teheneit, mert a „fejedelmi adó”-t kifizetni nem akarta, a zsandárnak elhajtani engedte.
512Főispánná történt kineveztetésével egyidőben (1882 február) nyerte, addig szerzett érdemeinek elismeréseűl, a Lipót-rend lovagkeresztjét. 1882. évi márczius hó 7-én, zajos és lelkes éljenzések közt iktatta be a vármegye, örömmel üdvözölvén azt a férfiút, „kinek élete nyílt könyv, melyből a jellemszilárdság, az igazságosság és hazafias önfeláldozás erényeinek lánczsorai tündökölnek.” (Jk. 1. 4.). A főispán a „megye egynémely égető teendőinek” elvégzéséhez, különösen a magas arányú kivándorlásnak leszállításához kérte a bizottság támogatását. A gyakorlatban, még a német világból ismert fogalom, az „epuratio” alkalmazásán kezdette programmjának megvalósítását. Erős karokkal legelőször is a községi és körjegyzők között csinált rendet és a nyolczvan egynehány jegyzőből huszonhármat elbocsátott. Az epurácziót átvitte azután a járásokra is, a honnan két főszolgabírót mozdíttatott el; a hivatalok restancziáit pedig kiirtotta. Előbb azonban (1885) megerősítette a vármegye számvevőségét, ott a főszámvevő (Kossuth Gusztáv) mellé még egy alszámvevőt is (Dongó Gy. Géza) alkalmazván, később pedig (1887) még egy második, azután még (1889) egy harmadik alszámvevői állást is kreálván. Ebben az időközben lépett életbe (1886), még pedig az 1867. július 1-ig visszamenő érvényességgel, a vármegyei tisztviselőknek Dókus főispánkodása alatt szervezett nyugdijintézete. Az anyagi segedelemre szorúlt lelkészekről, tanítókról, és arra érdemes magánosokról felségadományokkal gondoskodott. Évenként annyira ment a Zemplénbe jött felségadomány, hogy a király kegyes adományait nyilvántartó kabinet-iroda számvevőségénél Zemplén vezette a többi vármegyét. – Kért és addig kért, míg államsegélyeket kapott a belügyi kormánytól, sőt állandó teherkönnyebbítéseket is a kereskedelemügyi kormánytól, a vármegyének házi és közúti pénztárai részére. Így jött létre (1883) a miskolcz– gerenda–dukla országhatárszéli törvényhatósági közútnak államosítása, később (1896) ugyanannak a közútnak gerenda–feketepataki szakaszát is államosíttatta és így 144.5 kilométer hosszúságú közút évi fentartásának terhét levétette a vármegye vállairól. Még igy is megmaradt törvényhatósági közútnak 787 kilométernyi, melyből 68 kilométer máig is kiépíttetlen (nem számítva ide az érdekelt községek gondoskodásának évi terhét, a 824 kilométernyi viczinális közútat.) Főmunkatársai voltak közútaink kiépítésében eleinte Szunyoghy Dezső kerületi felügyelő, később és folyvást Hönsch Dezső műszaki tanácsos, mint a sátoraljaújhelyi kir. áll. építészeti hivatal fejei. Kijárta, hogy a nagyalföldi „transversalis” műút kiépítéséhez megkivántatott kavicsot zúzó állami kőbányáknak egyike Tarczalra telepíttetett, a honnan aztán önköltségi árban kapott a vármegye is zúzott követ műutaihoz. Darázsfészekbe nyúlt, de azzal nem törődve, reorganizálta a gazdasági egyesületet, mely a maga hivatásszerű irányában most gróf Andrássy Sándor vezetése alatt úgyszólván szervezeti része Zemplén vármegye közigazgatásának, alkalmazottan pedig „éhségmentő intézet” mindannyiszor, valahányszor népinség jelentkezik. Kiválóan finom érzéket hozott magával Zemplénbe a magyar nemzeti népnevelés ügyének föllendítése és a kisdedóvás fölkarolása, mindannak pedig, a mi ezeknek ellenzője, konok kiirtása érdekében is. E téren aratott érdemeit megosztotta Nemes Lajossal, annak nyugalomba vonulása után pedig Beregszászy István kir. tanfelügyelőkkel. Az ő főispánkodása alatt keletkezett és intencziója szerint szervezkedett Zemplén vármegyében a magyar nyelvet és népnevelést terjesztő egyesület is, melynek elnöke gróf Andrássy Tivadar volt († 1905. május 13), intéző alelnöke, pedig Fejes István ma is. Közgazdasági téren hatalmas vívmánya a sátoraljaújhelyi kir. dohánygyár, hol az ujhelyi szegény iparos ember megnyeri a réven, a mit vesztett a vámon: vagyis a filloxerától elpusztult szőlőcskéjének évi jövedelmét behozza szivargyári évi keresménye urasan. Mikor 1886–1901-ben a filloxera föltartózhatatlanúl elpusztította Tokajhegyaljának majd 14,000 holdnyi szőlejét, Molnár István, mint filloxera-kormánybiztos, kiváló érdemeket szerzett magának a szőlők újjáépítése körül is. A 14,000 holdból ma 9000 hold ujra pompás termőerejében van. Egyet elhibázott, hogy a czukorgyárat, melynek alapitása a Baross miniszter kreálta zemplénmegyei közgazdasági bizottság, eszméje volt, Szerencstől nem udvarolta el Újhelynek. Ezért a hibájáért is menti a „vis maior”, hogy t. i. épp akkor, mikor a részvényesek tanakodtak, Ujhely vagy Szerencs legyen-e a czukorgyártelep székhelye: Molnár István 513betegen feküdt. De ki tudná mindazt, a mi az ő hosszú időre kiterjedt főispánkodása alatt a vármegye maradandó javára történt, egytől-egyig fölsorolni? Mikor 1892-ben főispánkodásának 10-ik évét jubilálták és 21 küldöttség tisztelgett előtte, már akkor is mindenkinek volt külön-külön megköszönni valója. Mikor pedig 1901-ben búcsúzott főispáni hivatalától, közéletünknek egy épp oly független, mint előkelő állású férfia, így köszöntötte egyebek között a nyugalomba vonúlt főispánt: „egy fényes pályáról a híven betöltött kötelesség felemelő tudatával lép vissza, kísérve a legnagyobb fejedelmi agy kitüntető megnyilatkozásától és övezve a régi dicsőségről és fényes múltról híres nagy vármegye közönsége minden rendű és rangú polgárainak szeretet és tisztelete által … főispáni működésében a tiszta hazafiság, a hazának, fajunknak aggódó szeretete, igazságosság, vármegyénk közjava és a lakosságnak terhektől lehető megkimélése vezette” … istápolója volt a szegényebb embereknek, kik tőle vigasz nélkűl talán soha sem távoztak el. (Adalékok VII. évf. 196. l.) Főispánsága idejében titkárai voltak MargitayJózsef dr., most pénzügyminiszteri osztálytanácsos és Staudt József belügyminiszteri segédtitkár.
Molnár István, ny. főispán.
Matolay Etele, ny. alispán.
Gróf Hadik Béla, főispán.
Dókus Gyula, alispán.
Épp egy évvel előbb, hogy Molnár István főispán nyugalomba ment, dőlt ki a vármegyei közéletnek egyik oszlopos alakja, Dókus József, az élők sorából. Egyik kortársa, mikor elparentálta, ezeket a jellemző sorokat tette közzé róla: „…gyászolom ő benne azt az igaz hazafit, ki a nemzet kétségbeejtő, siralmas állapotában az üldözötteknek önzetlen pártfogója volt. Az akkor hontalan, üldözött honvédek hálája kísérte őt örök honába.” (Zemplén 1900. 4. sz.)
Molnár Istvánt, kit nyugalomba vonulása előtt a Szent-István-rend középkeresztjével ékesíttetett föl ő felsége és még 1885-ben a magyar főrendiház örökös tagjává nevezett ki, Sátoraljaújhely pedig, mely alatta lett (1898) rendezett tanácsú várossá, díszpolgárává tette, nem sokáig hagyták „procul negotiis” a vármegyében, hanem beválasztották volt főispán-elődének, Dókus Józsefnek a helyére, a közigazgatási bizottságba. Azonkívül tevékeny elnöke a zemplénvármegyei Casinónak, mely legidősebb élő tagját, a ki még 1847-ben iratkozott be kaszinótagul, tiszteli személyében.
