A szabadságharcz után.
A szabadságharcz után.
Az önvédelmi harcz szomorú és gyászos kimenetele egy testté forrasztotta társadalmilag e vármegye értelmiségét. A vármegye intelligencziája, a passív resistentia e korszakában, minden alkalmat fölhasznált arra, hogy a népben a jobb jövő reményét ápolja. A társadalom tömörítése szempontjából visszavarázsolták a régi patriárchális összejöveteleket. Szatmár vármegye közép-osztályát mindenkor az őszinte szívből eredő vendégszeretet jellemezte. A számtalan névnap, a vadászati és agarászati ünnepségek mind ennek adtak táplálékot és kifejezést. Félszázaddal ezelőtt még, napokig tartó vadászatokat folytattak a rengeteg erdőkben és ha őszszel az Erdőháton megfújták a vadászkürtöt, a nagykiterjedésü gombási erdőkön át az avasi hegyekig üldözték a nyúlakat, rókákat őzeket, vadsertéseket és medvéket, s mert alig volt istálló, melyben vadászlovak készen nem állottak, már szeptember hó végétől februárig, a vármegye síkjain és nyirségen egymást érték az agarászatok, melyekre az óvári agarász-király, Recsky Bandi is gyakran lerándult Hevesből. Nyáron át a Tisza, Szamos, Túr és Kraszna folyókban halászatokat és rákászatokat rendeztek. Mind ezen összejöveteleknek természetesen nagy lakoma lett a vége. Tizenöt, húsz kocsival indúlt a társaság arra a helyre, a hol a közös összejövetel ki volt jelölve és a fiatalság lóháton kísérte a korosabbakat és a hölgyeket. A közbeeső falvakban vagy városokban tüntetőleg megállapodtak, kitartásra, reményre buzdítva a népet és aztán tovább vonultak énekelve, hogy: „Boldog az, a ki tűr. – A ki igazán tűr. 529– Tűr, Teleki, Kossuth. Hozza el a vasút. – Éljen Garibaldi!” – Minden vidéken kikeresték egy-egy házigazdának a nevét, követelve töle, hogy vagy névnapját tartsa meg, vagy keressen más czímet a közös összejövetelre, mert a vidék népével akarnak érintkezni. Számos ily esetben az önkényuralom előbb katonaságot, később csendőrséget rendelt ki e társaságok szétkergetésére; ezeket azonban az ily czélra kiküldötteket maguk közé vették és nem bocsájtották el őket az ünnepségek befejeztéig. Természetes, hogy a tömérdek buzdító szónoklat és a jó bor is megtette a hatását és az ily portyázó zsandár-csapat akárhányszor azon vette magát észre, hogy versenyt fújja a „rebellis” társasággal azt a közismert nótát, mely úgy kezdődik, hogy „Mégis hunczut.”
A szatmármegyei társadalmi életet még szorosabb összetartásra kényszerítette az, hogy alig volt ház, vagy oly család, melynek e vármegyében történelme van, a hol ne lett volna több martirja az önvédelmi harcznak elrejtve, s mert az üldözések folyvást tartottak, állandó összeköttetést kellett fentartaniok, hogy ezek biztonságban legyenek. 1860-ig még társadalmi intézmények sem voltak a vármegyében. Egyedül az 1848-ik évben keletkezett védegylet hölgyei alakítottak nőegyletet, melyet a társadalom kegyeletes ünnepségekkel támogatott. Rendeztek Széchenyi-, Kazinczy-, Kölcsey-ünnepségeket, szobrokat állítottak fel, hogy azokat ezrekre menő tömeg jelenlétében leleplezzék; műkedvelői előadásokat tartottak, melyeken a vármegye színe-java jelent meg. Kaszinó volt Nagykárolyban, Szatmáron és Bányán, melyekbe számra kevesebb lapok jártak akkortájt, mint ma, egyes házakhoz. A Kendék, Kovátsok, Ujfalussyak, Domahidyak, Jékeyek, Szögyényiek, Szaláncziak, Mikolayak, Maróthyak, Péchyek, Szabók, Kerekesek, Vécseyek, Karacsayk, Kölcseyek, Mándyak, Szeőkék, Ilosvayak, Szerdahelyiek és mások társadalmi gyűlőhelye volt az évnek július és augusztus havában, az akkor még kezdetleges állapotu bikszádi fürdő. Búcsújáró helyhez hasonlított ez, mert minden család társzekerekkel utazott oda, s megérkezésük után azonnal hozzáfogtak a szabad konyhák fölállításához, melyeken aztán nyárson sütötték a vadakat és baromfiakat. Több ízben a közös ebédeken olyan jó kedvvel mulattak, hogy egy-egy kis hordó bort öntvén a bikszádi szénsavas ásványvízbe, az oláhok még másnap is édesdeden nyalogatták a boros vizet. Szóval, ez a kor felejthetetlen és soha többé annyira össze nem forrasztható társadalmat alkotott e vármegyében.
