Az alkotmányos korszak.
Az alkotmányos korszak.
Minden korszak társadalmának megnyilvánúltak sajátszerű kifejezései. 1861-ben egy röpke fény vonúlt át politikai láthatárunkon. Ferencz József elrendelte a magyar képviselőház összehívását. A baktertől a papig, a proletártól a legelső magyar főúrig, tehát gróf Károlyi György 1861-ben kinevezett főispánig, mindannyian kócsagtollas kalpagokban, tetőtől-talpig magyar ruhákban, a régi kétgarasoshoz hasonló sarkantyús taréjú csizmákban választották meg első sorban a tiszti kart, később az országos képviselőket. A hölgyek nemzeti díszbe öltöztek; a párták, pruszlikok, aranyos főkötők csillogtak. Akkor még az is párbajra adott okot, ha egy tánczvígalom alkalmával a tánczrendbe a fiatalság egy része keringőt akart beékelni. Szóval: a vármegye nemzeti díszbe öltözve tüntetett a csak tizenegy hóig tartott látszólagos alkotmányosság mellett. Ez időtájt még a verebek is magyarúl csiripeltek, míg aztán ismét a szenvedőleges ellenállás talajára kellett helyezkedniök. – Egyetlen intézményt azonban alkottak, a megyei gazdasági egyesületet, mely 1867-ig fűszeresítette a vármegye gazdasági életét. Részint politikai, részint kulturális érdekekből, azon a jogczímen: hogy fejleszteni akarják a gazdasági viszonyokat, évenként többször összejöttek, s ott állapították meg jövőbeli maguktartását politikai, társadalmi írányban egyaránt, míg végre az 1867-ik év új világot teremtett mind a politikai, mind a társadalmi életben.
Szatmár vármegyében is újból forrni és lüktetni kezdett az élet. A vármegye társadalmi és politikai tekintetekből két erős pártra szakadt. A tisztújítások és képviselőválasztások nagy küzdelmekkel, de mindig nemes küzdelmekkel jártak azon időktől máig.
A kultura azóta bevetette fényét a kunyhók falai közé éppen úgy, mint a palotákba. Gyárak kéményei füstölögnek a vármegye területén, vastestű hídak vezetnek át a folyókon, szerte vagdalták a vármegye vidékeinek talaját a vas- és csinált útak. Míg Szatmár és Nagykároly városokban a hatvanas évek elején csak egy-egy kaszinó látta vendégűl a városnak és vidékének értelmiségét, ma Szatmáron, Károlyban és Bányán úri, polgári, kereskedelmi kaszinók, katholikus 530és protestáns legényegyletek, Széchenyi-, Kölcsey-körök, tűzoltó- és dalosegyletek, gazda- és szoczialista-körök és egyesületek középpontjai szórakoztatják és művelik a társadalmat, habár az itt vázolt régi, élvezetes társadalmi egyértelműség, a valódi patriarchalis, ősi egyszerűségben nyilvánuló meghamisíthatatlan őszinte bizalom, az érzelmi, baráti és rokoni összeköttetések, a fényes társadalmi összejövetelek, névnapok, társas-vadászatok, halászatok, – kivéve a ló- és agarász-versenyeket, melyek ma is összehozzák évenként a vármegye társadalmának kiválóságait, – mind szűkebb körbe zsugorodtak össze.
Jellemző vonás, hogy e vármegye százados jellege lévén a minden fényűzést kizáró egyszerűség és fesztelenség, a társas összejövetelek alkalmával soha sem nagyzolt, hanem ősi szokás szerint, minden úri család házából telt ki az, a mivel vendégeit szívesen láthatta. Ennek köszönheti azután, hogy az utolsó félszázad válságos viszonyai között is, jó részben meg tudta tartani ősei birtokát.”
Gróf Károlyi György.
(A család birtokában levő festmény után.)
