I. Rákóczy György.
I. Rákóczy György.
Ezalatt Erdély fejedelme, I. Rákóczy György, kit óriási családi vagyona, és a protestánsok között levő népszerűsége nagy dolgok véghezvitelére tettek hivatottá, buzgón folytatta békés napokat élvező kis országa szervezését és csak leste az alkalmat, hogy a harmincz éves háborúba beavatkozhassék. Erre a legmegfelelőbb időpontnak az 1644. évet találta, a mikor a franczia és a svéd udvarok részéről hadiköltségeit biztosítottnak látta s a magyarországi közhangulat is kedvezett terveinek. Szatmár vármegyének bőven kijutott a része ebben a háborúban; egész sereg Rákóczy-levél tanúskodik felőle. A szatmári várban 1644 április 9-én egybegyűlt rendek előtt a fejedelemnek mintegy tíz levelét olvassák fel a vármegye tisztviselői. Ezek nevezetesebbjei: Rákóczy Kassáról márczius 21-én rendeli, hogy a nemesség fejenként keljen fel s az ő táborába küldjön 210 lovast és öt fogatot, ez utóbbiakhoz való igavonó jószágokkal együtt. – Április 1-én Liszkáról parancsolja, hogy a vármegye állítson elő hat fogatot, mindegyik elé tíz-tíz ökröt s hajtassa azokat éjjel-nappal, hogy mielőbb nála legyenek. Egyúttal meghagyja, hogy azon katonákat, kik a várakból kiszökve, szerte-széjjel rabolnak, fogják el s vegyék el tőlük a harácsolt holmit. Április 2-án Sárospatakról a felől rendelkezik, hogy a szatmári várőrséget a vármegye lássa el élelemmel mindaddig, míg Kővárból eleget szállíthatnak. Az április 14-iki szatmári gyűlés Rákóczy különféle közigazgatási rendeleteit veszi tudomásul. Május 18-án újabb hadi terhekről van szó, mert a fejedelem április 18-án Losonczról írt leveleivel elrendeli, hogy tekintettel a megye követei, Domahidy Miklós és Súlyok Péter által előadott okokra, ezentúl csupán 200 lovas katonát lesznek kötelesek tartani és pedig három hónapon keresztül s azok mindegyikének öt forint zsoldot adnak havonként. Nehéz teher volt ez, különösen ha hozzávesszük, hogy a fejedelem a Barczay Zsigmond, Petri Ferencz és a Barkóczy László javait kivette a közterhek alól. A vármegye, hogy a Rákóczy kívánságának eleget tegyen, közhírré tette, hogy június 1-én mindenki jelenjék meg Ököritónál. Kapitánynyá Sulyok János alispánt választották, a kit egyszersmind azon hatalommal is felruháztak, hogy a többi tiszteket kiszemelje. A kapitány fizetése havonta 25 magyar forint volt. A zászlótartó, dobosok és trombitásoké havi 5–5 forint. Ezekre és a hadi felszerelésre minden egyes porta után a nemesek három, a jobbágyok fél forintot fizettek. Július 29-én a fejedelem értesíti a rendeket, hogy Lónyay Zsigmondot és Nyáry Bernátot csak azon feltétel alatt bocsátotta szabadon, hogy maguk helyett 239 jól felfegyverezett lovast küldjenek az ő zászlai alá. Egyúttal felszólítja a vármegyét, hogy augusztus 1-ére követeket küldjön Korponára. A rendek Farkas Istvánt és Sulyok Györgyöt választották meg s 200 forintot adtak nekik útiköltségül két hétre. Ezek visszatérve, augusztus 30-án jelentették küldőiknek a korponai országgyűlés végzését, hogy az esetben, ha a béke a császár és a fejedelem között, a lengyel király közvetítése mellett, létre nem jönne, a vármegye 200 lovast fog kiállítani s azonkívül a Lengyelországba küldött követek költségeire portánként egy forintot fizetni. A későbbi gyűléseken állandóan az eddigi hadi létszám betöltéséről és fogatok előállításáról volt szó.
Az 1645. esztendő is a folytonos vér- és pénzáldozatok éve. A vármegye megadóztatja a Rákóczy javait, Szatmár, Németi és Felsőbánya városokat is, és a mi pénz így összegyűlt, azt a Rákóczy táborába küldi. Még a nyugtatók egynémelyike is fenmaradt ebből a korból. Ime egy: „Anno 1644 dice 30. Novembris. Nemes Szatmár vármegye főkövetei, nemzetes Daróczy István uram és Domahidy Miklós uramék administráltak vármegyékről zsoldpénzt, 257 lovasokra való két hópénzt, 2570 frtot; item 206 gyalogra való két hópénzt negyedfél forintjával 1442 frtot, az lovasnak öt-öt forintjával. In summa négyezertizenkét 460forintot. Kiről őkegyelmeket hoc testimonio kvietálom. Datum in Ónod etc. Andreas Kendy.”
Február 9-én a császárral való alkudozások meghallgatására kiküldték Patay Mátét és Domahidy Miklóst. Költségül adtak nekik 150 frtot.
A háború e közben változó szerencsével tovább folyt. De a Rákóczy meszszejáró terveit derékban kettétörte a bécsi udvar diplomacziája, melylyel a török portánál kieszközölte, hogy szigorú parancscsal tiltsák el a túlhatalmas hűbéresnek a háború további folytatását. Rákóczy egy ideig bízott a franczia királyban, hogy a szultánt rá tudja venni tilalma megmásítására, azért tovább folytatta a háborút; de éleshangú rendeletein meglátszik az ideges türelmetlenség. Május 18-án azért korholja a vármegyét, hogy csak nyolczvankét ökröt hajtatott fel Tokajba az ágyúk vontatására, s azokat is csak mint valami „csordát”, hozzájuk való elégséges ember nélkül. Azt is szemökre veti a rendeknek, hogy sokan az Érmelléken elszöktek a táborból; a bűnösöket ki kell hallgatni, s ha dolgukban valami „czigányság” tapasztaltatnék, el kell őket fogni. – Május 27-én a fölött türelmetlenkedik, hogy a szatmármegyei hadakat még mindig nem küldték hozzá. Nem tölthetem én az időt „az Isten áldomásábúl” írja. Ez volt kedves szavajárása. A vármegyére háramló terhek is mindinkább szaporodnak. Május 25-én emlékezteti a rendeket, hogy összesen 164 ökröt kért a vármegyéktől; százat élelmül, hatvannégyet pedig nyolcz szekér elé nyolczas fogatúl. Huszonnyolcz még mindig hiányzik: rögtön hajtsák Tokajba! A fejedelem hitvese, Lorántffy Zsuzsánna sem szünik meg a hadsereg számára a vármegyétől eleséget követelni.
Ez a sok áldozat gondolkodóba ejtette a vármegyéket. Nyiltan ugyan nem mertek ellenkezni, de követeik útján már érintkezésbe léptek egymással, hogy terveiket megbeszéljék. Május 15-én Szabolcs vármegye küldte át Ujlaky Lászlót titkos megbízással és kérdésekkel. Május 22-én Ugocsa is értekezni akar Szatmárral, mielőtt felkelő hadait útnak indítaná. E kedvezőtlen jelekhez járult, hogy a szultán most már harmadízben parancsolta meg Rákóczynak, hogy hagyjon fel a hadakozással; sőt a budai basa készen állott, hogy Erdélybe betörjön. Rákóczy ezért Linzben békét kötött a császárral. Az egyezség szerint Rákóczy a Bethlentől bírt hét vármegyét a maga, Szatmár és Szabolcsmegyét fiainak holtáig, Tokajt, Tarczalt és Regéczet pedig nemzetsége számára örökösen megszerezte. A két protestáns vallásnak az egész országban szabad vallásgyakorlat engedtetett. Minthogy pedig az elfoglalt templomok miatt, katholikusok és protestánsok között örökös volt a zavar, e kényes ügy rendezését a következő évi országgyűlésre halasztották. Ez azonban Szatmár vármegyét kevésbbé érdekelte, mert itt a reformált hit annyira uralkodó volt, hogy az óhitű oláhokon kívül, az egész magyar lakosság ezt követte.
I. Rákóczy György, mint vallásos ember fejezi be hadjáratát. „Amint böjtöléssel indúltam – írja 1645 augusztus 30-án – úgy most is hálaadásúl bőjtöt és isteni szolgálatot rendelek szeptember 17-ére.” A mi igavonó barmokat adott a vármegye a lövőszerszámok vontatására és a hadjárat alatt el nem pusztúlt, azt visszaadta előbbeni tulajdonosaiknak. A siker mellett mindez sokat emelt népszerűségén.
