Bethlen Gábor
Bethlen Gábor
Báthory Gábor erőszakos halála után, 1613-ban Bethlen Gábor lett Erdély fejedelmévé. Az ő uralkodása alatt az ország-világszerte fenforgó vallási és érdek-ellentétek által ismét Európa egyik csataterévé lett Szatmár vármegye. Ugyanis Mátyást a hitbuzgó II. Ferdinánd követte a trónon, ki nem tudta tűrni, hogy örökös tartományaiban a protestánsok nem csupán vallási szabadságot élveznek, hanem parancsoló állást is foglalnak el. Ennélfogva a vallási érzelmeikben megsértett cseh rendek Frigyes pfalzi választót hívták meg királyuknak, a ki a protestáns fejedelmek fegyveres segítségére számíthatott. Ezzel a harcz koczkája eldőlt és megkezdődött a harmincz éves háboru. Bethlen tudta, hogy kötelessége protestáns hitsorsosainak segítségére menni; mert ha azok a Német birodalomban leveretnek, Magyarországon is elveszett a vallásszabadság. Ezért 1619-ben fegyvert fogott.
E közben, annál a szövetségnél fogva, melyet a magyar rendek az osztrák rendekkel 1606-ban kötöttek, s melyben egymásnak örökre jó szomszédságot és kölcsönös szeretetet igértek, élénk összeköttetésbe léptek az osztrákok Szatmár vármegyével is. Starfer Zakariást küldték ide a szövetség felujítása czéljából. Nehéz helyzete volt a vármegyei nemességnek, mert a szatmári vár miatt nem követhette szabadon elhatározását. De mihelyt az első Bethlen-zászlók feltüntek a látóhatáron, örömmel sorakoztak azok alá. Bethlen Gábor 1619. szeptember 26-án Kassáról keltezett levelében parancsolja a szatmárvármegyei rendeknek, hogy tizenötöd napra jól felfegyverkezve valamennyien táborában legyenek. Hatástalan maradt gróf Forgách Zsigmond nádorispán felszólítása, hogy maradjanak a királyhoz hívek és őrízzék meg a békességet. De mikor a háboru mind tovább nyúlt s Bethlen szövetségesei, a cseh felkelők, Prága alatt határozott vereséget szenvedtek, úgy látszik, hogy a szatmármegyei nemesség is attól félt, hogy Ferdinánd király éppen oly könyörtelenül meg fogja őket birtokaiktól fosztani, mint azt a cseh protestánsokkal tette, kezdték magukat kivonni a hadi szolgálat alól, sőt sokan titkon haza szöktek. Erre mutat Bethlen 1621. évi fenyegető levele, melyben ezeket a szomoru tüneteket a vármegyei rendek szemére hányta; erre egy másik is, melyben azt írja, hogy a vármegye 700 lovasából csupán 500 jött meg. „Be ne teljesedjék, – úgymond, – Pázmány Péter jövendölése, hogy ami 4000 embert a vármegyék adnak, az két hét alatt mind megszökik.” Egyúttal értesíti őket, hogy Monoky Miklós parancsnoksága alatt fognak állani, kit kétezer lovas kapitányává tett, havi négyszáz forint fizetéssel.
A Bethlen korára vonatkozó okiratok között szinte meghatók nejének, Károlyi Zsuzsánna fejedelemasszonynak a levelei. A magyar történelem e nagy női alakja, a mint béke idején fejedelmi férje egész hadifelszerelését szerben-számban tartja, mint más háziasszony a család éléskamaráját, éppen úgy gondoskodik háboru idején a távolban harczoló sereg hadi szükségleteiről. Szatmár vármegye levéltára is több ilyen adat birtokában van; ilyen a többi között egy nyugtató is, melyben a nagyasszony elismeri, hogy a Szatmár vármegyétől hozott 200 forintot Elek Boldizsár kezeiből fölvette. Alatta díszlik nőies, de mégis határozott vonásokkal a bibliai vonatkozásai miatt akkor közkedvelt „Susanna” név.
Bethlen Gábor a francziáktól diplomácziai úton, a német protestánsoktól egyidejü hadművelettel, a törököktől pedig 15.000 főnyi haderővel támogattatván, 1621-ben ismét szorult helyzetbe hozta II. Ferdinándot; a hatalmába ejtett szent koronát Ecsed várába hozatta és itt őriztette. A minden oldalról szorongatott császár 1622-ben kénytelen volt Bethlennel a nikolsburgi békét megkötni, melyben a vallásszabadságot biztosította s a neki átengedett hét vármegye és várak között Szatmár vármegyét Szatmár és Ecsed erősségekkel 456együtt átadta. A harminczéves háború bonyodalmai között a szabadsághős még két ízben éreztette fegyverei hatalmát II. Ferdinánddal, de a háború mindkét esetben a nikolsburgi békepontok megerősítésével végződött. Őt is a Bocskay sorsa érte utól, azaz hatalma delelő pontján érte el a halál, 1629-ben, a nélkül, hogy utódot hagyott volna maga után.
