Báthory Gábor.
Báthory Gábor.
Báthory Gábor idejében viszonylagos békét élvezett Szatmár vármegye s zavartalanúl élt önkormányzati jogával. – 1610 október 12-én iktatták be a rendek Dóczy Andrást főispáni hivatalába s ez ünnepélyes tényt ritkaságképpen magyar nyelven vezették be jegyzőkönyvükbe, ily formán: „Leött Gwőlessünk Chengerben az szokoth helién Vármegjénknek. Az Tekintetes es Ngos Nagy Luchey Doczy Andras Urunk eő felsege koronas kyralyunk feő Tanacha, aztalnokja, magiar orzagh mester, az Tizan innen lévő földnek Generalisa es Szathmary feő vegh Váranak feő Capitannya, azonkevül Bars varmegjenek feő Ispannja es az Maximilian herczegh urunk komornikja tette le az juramentumoth az Szathmáry warmegyey feő Ispanságra”.
Ez időben ujból felélednek a régi viszályok Szatmár város és a vármegye között. Németi és Szatmár vonakodnak az urak szökevény jobbágyait kiadni. E miatt a rendek az országgyűlés elé viszik sérelmeiket s ott oly határozatot eszközölnek ki, hogy a városok, ha önkormányzati jogukat bebizonyítani nem tudják, a megye hatásköre alá tartoznak. Kétes értelmű döntés, mely uj magva lett a későbbi viszályoknak. De mikor a két város között is kitört a vásártartási jog fölött a belviszály, a testvérharcz szenvedélye annyira elvette eszüket, hogy a vármegyénél kerestek igazságot s ezáltal csaknem elvesztették önállóságukat. E művelődéstörténeti oldala miatt nevezetes ügyet Nyirő János szatmári főbiró adta elő a következőképpen: „Szatmárnak és Németinek, mint két külön városnak külön jussai és kötelességei vannak. Ezerötszázhatvanöt óta, mikor a vár a pogányoktól (?) elpusztíttatott és ujból fundáltatott, mindkét város szabad sokadalmát és heti vásárát, nemes nemzetségek lakván a várat, a vár előtt kiáltották ki s itt volt mind a sokadalom, mind a vásár. De Bocskaytól a németiek azt kivánták, hogy nekik is legyenek vásáraik a saját piaczukon. A szatmáriak erre „várasul” azt mondták, hogy ha a fejedelem megengedi, nem mondanak ellen. De Bocskay halála után a németiek mind a palatinust, mind a vármegyét megkörnyékezvén, azt teszik, hogy külön sokadalmat is tartanak és a szatmáriak vásárjain is árulnak és ezáltal az itteni czéheknek jelentékeny károkat okoznak.” – A vármegye a németi jegyző meghallgatása után azt végezte, hogy felsőbb helyről ujabb döntésig tartsa magát mindkét fél a palatinus rendeletéhez.
A két város azonban csakhamar kiszabadította magát a vármegye fensőbbsége alól és a királyi kamarában bízva, bátran megadóztatta a kebelében lakó nemeseket. Ennélfogva az ellenségeskedések soha sem szünetelnek. Ez az ellentét 1668-ban a vármegye részéről valóságos hadüzenetben tört ki a következő határozat alakjában: „Mivel Szakmár városa az nemes vármegye sokszori rekviziciójának, hogy mind a köztük lakó, mind a künn lakos nemességnek injuriáltatásától tartózkodjék, supersedeálni meg nem szünik, naponként is ujobb-ujobb alkalmatlanságokat követvén el rajtok: hogy ezen injuriáltatások jobb módjával separáltassék, az nemes vármegye unanimi voto konkludálta, 455hogy a szakmári lakosokat, az kik nemesek nem volnának, sehol utazni, útjokban megszállani, marhájokat útjokban kibocsátani; azokat valahol az vármegyén teleltetni meg nem engedik; fát vagy egyéb é ést a vármegyében vásárolniok, adniok, venniök nem szabad; réveken által nem vitetnek, vámokon át nem eresztetnek. Ha pedig nemes ember ez ellen vétene, primo in 50 flnis, secundo in 100 flnis konvinkáltatnak; parasztok először 12, azután 24 frt birságot fizetnek". – Valódi kiközösités ez, melyet csak úgy tudunk megfejteni, hogy az akkori nemesség a középkori gondolkozás bilincseit magáról lerázni nem tudva, rendi érdekeit az ország java fölé helyezte.
