A vármegye Fráter György alatt. Szatmár vára.
A vármegye Fráter György alatt. Szatmár vára.
Az 1538. évi váradi béke egy időre biztosította mindkét királyt országrésze birtokában. Jánosnak 1540-ben bekövetkezett halála uj bonyodalmaknak forrása lett. Fráter György ösztönzésére Izabella vonakodott az országot Ferdinándnak átadni, hanem kis fia, János Zsigmond részére iparkodott azt megtartani. Ennek következményei: Buda ostroma, Szulejmán szultán 1541-iki hadjárata és a török hódítás, eléggé ismeretesek. A ravasz szultán az ország fővárosától megfosztott Izabellát kényszerítette, hogy elégedjék meg Erdély és Kelet-Magyarország birtokával. Ezzel Szatmár vármegye sorsát is mintegy száz évre megpecsételte. Mint Erdély függeléke, vagy mint kiráyi birtok, mindenkép a végekhez tartozott 436s örökké véres harczok tárgya volt. Ezúttal a vármegye közvetetlenül a Martinuzzi, vagy más néven Fráter György uralma alá került, a ki itt valóságos királyi jogokat gyakorolt. De a nagy embernek nem a hatalom volt életczélja, hanem az, hogy mindkét országrészt egyesítvén, a törököt innen kiverhesse. Míg azonban ő a folyton változó európai politikai viszonyokhoz idomította a saját elhatározásait s majd Ferdinánd felé hajlott, majd ismét a török oltalom aláhúzódott vissza: mindkét párton eljátszotta hitelét s 1551-ben mint árulót szúrta őt le orgyilkos módon Ferdinánd vezére, Castaldo. A változások között még 1543-ban történt, hogy Ferdinánd Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek, Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adta örök birtokul. Ezek a Szamos folyó vizének Szatmáron felül új medret ásattak és az egész várost szigetbe vették. A város mellett pedig, de a szigeten belül, hatalmas földvárat építettek. Hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze a sánczokat; a bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, mely a Szamosból nyerte vizét. Télen szüntelenül vágták rajta a jeget, hogy a vár egykönnyen megközelíthető ne legyen. A várost köröskörül palánk védelmezte, azaz lehetőleg magas deszkakerítés, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Még ez a kezdetleges erődítési mód is biztonságot nyújtott oly ostromló sereg ellen, melynek nem voltak ágyúi. Pedig sem a felkelő magyar csapatoknak, sem a portyázó törököknek nem voltak.
Ez időtől fogva Szatmár oly tekintélyes erőddé lett hogy bárkinek a kezére jutott is, az a vármegye legnagyobb részének parancsolt. Vége lett ezzel a megfogyott nemesség függetlenségének; sorsa a szatmári váré szerint igazodik. De valódi csapás a vármegye pórnépére nézve is, mert a zsoldos katonaság innen zaklatja és zsarolja s az erődítés is a jobbágyság kötelessége, mert országos érdek, hogy ez a vár, mint a török hódítás ellenében emelt véghely, Ecseddel együtt, folyton jó karban maradjon. A rendek országgyűlési végzésekkel gondoskodnak a körülötte teljesítendő munkálatokról. Igy például az 1567. évi 17. törvényczikk szerint, Ecsed körül egy, Szatmár körül a többi három szolgabírói járás tartozik tizenkét napon át ingyen-munkát teljesíteni. Az 1569. évi 19. törvényczikk értelmében Szatmár körül dolgozik egész Közép-Szolnok és Ugocsa, meg Szatmár három járása, Ecsed körül pedig Szatmár negyedik járása és Szabolcs két járása. A megye többi várai inkább csak kastélyok voltak, melyeknek erődítéséről és védelméről tulajdonosaik gondoskodtak.
Visszatérve az események rendjéhez, Szatmár vármegye még Martinuzzi korában, a többi éjszakkeleti vármegyékkel egyetértve, többször igyekezett Ferdinánd királyt az ország hathatósabb védelmére és az egység fentartására bírni. Igy tett 1542-ben, azután különösen 1550-ben, a mikor a rendek követeik által értesítették a királyt, hogy a törökök a fegyverszünet ellenére Szolnoknál erősséget akarnak építeni, hogy onnan a szomszédos vármegyéket rabolgassák s a keleti megyéket a királytól elzárják; már össze is hordatták az arra szükséges fát és egyéb épületanyagot. Tudatják vele, hogy a nevezett vármegyék minden negyven telek után egy lovast állítottak ki s ezek száma már hétszázra rúg; Báthory András, más néven Bonaventura főispán, háromszáz lovast fogadott a saját költségén, az egriek közül is hozzájuk csatlakozott száz ember. Azonban ez a felkelő haderő még mind kevés ahhoz, hogy a törökök szándéka elé akadályokat gördítsen; kérik tehát a királyt, hogy küldjön nekik segedelmet. Ugyanazon évben a váradiak esdekelnek Báthory András főispán előtt, hogy a nemesi felkeléssel jőjjön Erdély segítségére, máskép elvész, mert a budai basa nagy erővel készül azt meghódítani tordai táborából. Ebben az időben már oly gyűlöletes volt a vármegyében az alispáni hivatal, a sok hadisegedelem behajtása miatt, hogy senki sem akarta elfogadni. Ezért Ferdinánd azt parancsolta a főispánnak, hogy kényszerítsen valakit elvállalására, vagy maga hajtsa be az adókat.
