Temetés.
Temetés.
A temetkezési szertartások három elengedhetetlen kelléke, az éjtszakai virrasztás, a búcsúztató és a halotti tor mindenütt megvan, azzal a csekély eltéréssel, hogy az evangélikusok búcsúztató helyett a templomban dícsérő beszédet mondatnak. A virrasztók a falubeli öregasszonyokból és »merszes« férfiakból kerülnek ki s míg az asszonyok imákat morzsolnak, addig ők pálinka mellett arra vigyáznak, hogy nem »czethalott-e« a megboldogúlt? A búcsúztató drága 164dolog, mert strófánként kell megfizetni a kántor úrnak, de azért.nélküle nincsen temetés s még az alsó-felső szomszédtól, jóbaráttól, ismerőstől, uraságtól, paptól, tanítótól, Mária-társulati tagoktól is kell búcsúztatni, de különösen a családtól és a rokonoktól, a kik nevük említésekor hangos »siratással« borúlnak az egyszerű fakoporsóra. Keményszívű ember az, a ki »nem sirat« s bár a fájdalom sokszor mesterkélt, a búcsúztatóban pedig ritkán érvényesülnek a poétikai szabályok, azért mégis az egész jelenet oly megható közvetetlenséggel érinti még az idegent is, hogy alig marad szem szárazon, mikor az öreg rektor elkezdi, hogy: »Elértem immáron nagy útam végére…« A temetés rendesen estefelé történik s hacsak sürgős mezei munka nincs, résztvesz azon az egész falu, kiváltképpen sok asszony és gyerek, a kik között mindig nagy a versengés, hogy ki fogja vinni a keresztet, mert az megkapja a rája kötött fehér zsebkendőt. A sírt néhol a rokonok ássák, de legtöbb helyen csak röget dobnak beléje s elhantolás után a sírdomb két oldalán kapanyéllel keresztet ütnek. Este szűk családi körben halotti tort űlnek, melyen a megboldogúltnak is terítenek és el-emlegetik egész élettörténetét.
