II. József halála után.
Víg örömünk nevelő, lépe kilenczven elő.
Martius is felkölt, tizenöt nap benne el is tölt
Nagy Pompára csaló lett az utána való.
Volt oka Pompának, haza jötte Magyar Koronának
Hogy Buda várba került, éjjele fényre derült.
Óh! mint pompázik, kedvében, hogy paripázik!!
Rajta Bihar! de kivált, így örömébe kiált.
Isten néz rátok Magyarok! Meg jött Koronátok
Min, magyaros nagy öröm, kézbe szorítva köröm.
Nem csuda! gyöngyökkel, rakodott meg drága kövekkel
Finom arany koronánk, melyet ölünkbe vonánk.
Ezt Szent Istvánunk, Nagy Apostoli zsenge királyunk
Nagy Szilvestertül, nyerte meg Istenesül
Oh nagy vigasság! Megjött a régi igazság.
Megjöve a törvény, mely vala már jövevény!
Néppel azért Várad, valamint mikor a Körözs árad,
Úgy vala dugva tele, fényle piacza bele.
Tegnapi székülés, kiket olt kapa vármegye gyűlés:
Forrnak köz s jelesek, földes urak, nemesek.
Gyűltek sok bírák, kiknek nem kelle kapuszák.
Hát még a sok szép uri s köz asszonyi nép?
Itten troppok a sok lovas úri gavallér,
Ülvén fegyveresen, szürke, piros, deresen,
Mely törököt ronta svadronban álla Szalonta
Jó próbált magyarok, jelbe vitézi karok,
Lóra kap Ujváros, lova áros, s rendibe páros.
E pompára üget, téve veres süveget.
Volt fődékánjok Baranyi Mihály kapitányjok,
Régi vitéz Magyaros, veres, erős, agyaros.
Nézte Balogh László, Stachónál hogy vala zászló,
Tett tollas kalapot, jó paripára kapott.
A piaczon állván, majd vármegye házba beszállván,
Indulnak lovasok, kiknek is érdeme sok.
A nagy templomhoz, nagy kettős, czifra toronyhoz,
Mentek mind valahány, vérre vitéz kapitány.
Sok hegedű pengett, sok hangos trombita zengett,
Régi török síp szóllt, még az is új csuda volt,
Hintókat kentek, főrendek rajta kimentek,
Sok kocsi futva zörög, melytől az utcza dörög.
Ezt követi sokaság, a sok rendbeli gyalogság.
Városházáig, győzedelem-kapuig,
Mely vala nagy szép ív felemelt ácsmesteri kéz-mív.
552Puszpánggal kirakott, szine veresre csapott,
Czímere országnak, rajzoltja magyar koronának,
Jótetejébe nyomult, angyali kézbe szorult,
Irta magyar fajta: vala ily inscriptió rajta:
Kiván országnak régi ősi nagy atyát,
Az olaszi bíró, s vele, együtt Linter az iró.
Győzedelem kapunál, ura Tanácsa ki áll,
Várván gróf Hallert, ki veszen két czifra gavallért,
Várván Státusokat, tiszteli mind azokat
Kit szivből öntött köszönettel sorba köszöntött,
Ezt az adót megadá, Státus is elfogadá.
A czélhoz közelebb menjünk innen előbb,
Sétálnak, futnak, míg templom elébe kijutnak,
Nem volt néppel a hol, hossza, de vége sehol,
Itt lovasok, troppot gyalog áll vele szembe csoportot,
Azt várván ki legyen, mit ki eszébe vegyen.
Pattantyus rágyujt, menydörögve sütve sok ágyut
A sok puska ropog, hangja hegyekbe kopog,
Messze terül hangjok, bőgnek széltébe harangok,
Menj templomba Magyar, és valahára hamar,
Ugyde miként a méh, anyja nélkül kasba nem áll bé,
A nép ugy be megyen, hogy feje neki legyen.
Hát eő nagyságát püspök Kalatai uraságát,
Nagy rend jobbja felől, be követé legelől,
Mind rá tódulnak, mindnyájan utánna nyomulnak,
Mint a méh az anyát, ugy követik az atyát,
Addig iparkodnak, templomba betakarodnak,
Ifju, tisztes öreg, köznemes uri sereg,
Itt senkit tászlíst, nem láttál volna kamáslist,
Volt ruha mind magyaros, volt paszománt aranyos;
Még eő nagysága püspök Kalatai urasága
Szép papi uri ruhát, véve magára puhát:
Oltárhoz szállott, székből misét mondani állott,
Te Deum immár zeng, az orgona harsog fent,
Katedrába becsap majd, csakhamar egy magyaros pap.
A neve néki Kovács (kéne kezébe kalács: nálla van a kalapács.)
Váradi professzor, nem rég theologia doktor,
Most Szőllősi pap ur, vélni hogy egy apát ur.
Mondja tanítását, melynek nem hallani mássát,
Bátran szóll, nem fél, jól magyarokra beszél:
Jól megtartsátok, mondván, Magyarok Koronátok,
Kincsedet a mi vagyon, kézbe szoritsd, de nagyon.
Furcsa találmányok, intések, szép tudományok
Itten jönnek elül, mindenható szivre belől,
Benne ki lel gáncsot? minden dicséri Kovácsot,
Látsz magyar uri papot, végy előtte kalapot.
E pappal szemben – festve vala – most jut eszemben,
A mi magyar koronánk, mely mosolyog vala ránk
Eztet fegyveresen állván, strázsálva erőssen,
Két magyar uri vitéz, szinbe komoran kinéz,
Felváltják mások, valamint azok micsodások,
Rangjuk sokba került, Grevizi színbe derült,
Te Deum ért véget, oltárnál gyertya sem égett,
A pap mond Amment, nép is azonba’ kiment,
Ült lovas a lóra, tízenkettőt üt az óra,
Itt már délre ütött, Fébus is arra sütött.
Mind haza készülnek, magyarok hintókra ülnek,
A délt érzi hasok, mennek elől lovasok,
Szintoly pompával, valamint jöttek muzsikával,
Mind lovasok, gyalogok, fáj az ebédre fogok,
Esznek, vigadnak, asztali vendégnek is adnak,
Mit látott odaki, rendbe beszéli kiki.
Sőt a pompáért, örök emlékezetnek okáért,
Két hordó bort fur, két jeles érdemes ur,
Mely felemelt fárul csuprok s fazekakba behárul:
Erre, meg arra viszik, s’ van ki belőlle iszik.
A főrend igy szóllt: a nap rövidebb soha nem volt,
Ha Titánt Fénynyel végezi, toldani kell.
Ablakokon széllyel, minden háznál azon éjjel,
Gyertya ragyog és ki ablakába világot,
Gyujtani nem szeretett, ablaka be veretett.
Hold fényes, lángos vala Várad, tiszta világos,
Szépen illuminált; el hisz benne ki hált:
Im a pompának, mely ünnepe a koronának,
Itten vége leve, itt sava, borsa, leve.