A szerb lázadás.
A szerb lázadás.
Mialatt 1733–35-ben a háború a francziák és a spanyolok ellen folyt, a határőröket első ízben az ország határán kívül is felhasználták de ez a kísérlet sem járt valami kedvező eredménynyel. 1734-ben a tiszai határőrökből egy csapatot, kb. 810 embert, a sziléziai háborúba küldtek őrállásra, de nagyobb részük onnan is haza szökött. Ezek leginkább Szabadkáról valók voltak. A szerbek között ez időtájt már majdnem mindenütt forrongás volt észlelhető, mert a helyzetükkel nem voltak megelégedve és mert az udvar a szerbeknek a kath. hitre való térítését vette tervbe. Az 1691. évi kiváltságlevélben foglalt jogaik megsértése miatt mindegyre sűrűbben hangzottak a panaszok és az elégületlenek csak vezérre vártak, hogy régi szabadságaikat és kiváltságaikat visszaszerezzék s az új terhektől szabadúljanak.
Vezér csakhamar akadt. Még mielőtt a Maros mentén és Békésben Szegedinácz Pero, pécskai kapitány izgatásai következtében a pórok kitűzték volna a lázadás zászlaját, Bácsban, Paulovics Visarion péterváradi vladika fellépése következtében, komoly veszedelem fenyegette a vármegye közbiztonságát. E zendülésről, mely mintegy bevezetője volt a Perótól tervezett lázadásnak, Márki Sándor dr. a többi között a következőket írja: „Paulovics Visarion, Pétervárad vladikája, egyike azoknak, a kik legjobban ellenezték a görög-keletiek vallásunióját, Bécsbe ment egy küldöttség élén, mely alkalommal a szerbeknek 1691-ben adott kiváltságlevél megerősítését kérelmezte. Alig tért vissza Bécsből, úgy kezdett viselkedni, mintha egy külön tartomány élén állana.” 1735 április 5-én Péterváradon, másnap Futakon gyűlést tartott, a melyen a kamara földesurasága alá tartozó falvak bíráinak fegyveresen kellett megjelenniök s az ott megjelenteket vesszővel fenyegette, ha nem vesznek kezükbe fegyvert. Gizdarovics Pálnak, Katymár község bírájának maga adott ugyan kardot a kezébe, egyúttal azonban rárivalt, hogy máskor annélkül meg ne jelenjék, mert különben megvereti. Elhitetvén anéppel, hogy a király felhatalmazta őt a tisztek kinevezésére is, alezredessé tett egy Mio nevű palánkai szerbet; az obrováczi, szántól, pivniczai, deszpotszentiváni és verbászi lakosok közül egyeseket kapitányságra emelt, hűségesküt követelvén tőlük s meghagyta a bíráknak, hogy a katholikusok és a görögkeletiek mielőbb szerezzenek be és szerszámozzanak fel lovakat, katonamódon ruházkodjanak s első parancsára lóháton, fegyveresen jelenjenek meg. A vladika megtagadta a vármegye és a kincstár iránti engedelmességet s kiterjesztette a lázítást a szomszéd eszéki parancsnokság területére is. A felkelők naponként gyűléseket tartottak s daczosan jegyezték meg az uraknak, kik fegyverkezésük 158miatt kérdőre vonták őket, hogy ennek a nemzetnek eddig is szabad volt s ezután is szabad lesz fegyveresen járnia. Czéljaik előmozdítására adót vetettek ki a népre, mely viszont megtagadta a kincstár, a vármegye és a földesurak iránt való tartozásait. Az izgatás nehány nap alatt hatalmába kerítette Bács vármegyének már éjszaki részét is, hol Jankovácz és Kuplyevo árkolt helyek azonnal a lázongókhoz csatlakoztak. Doroszló pedig, Apatintól délkeletre, egyszerűen kijelentette, hogy az útakat és a hidakat ezentúl nem fogja javítani.
Staudacher József Antal kir. kamarai inspektor oly fenyegetőnek találta. a mozgalmat, hogy Csupor Ádám és Körmendy László kincstári tisztek kiséretében, már április 8-án fegyveres segítséget kért gróf Vaha péterváradi parancsnoktól, ki ugyancsak azonnal futárt küldött Bécsbe a főhaditanácshoz, de kijelentette, hogy nem intézkedhetik addig, míg utasítást nem nyer. Ekkor tehát egyenesen a kalocsai érsekhez, mint a vármegye főispánjához tettek jelentést, kit ebben az ügyben a bécsi kamarai adminisztrátor is megkeresett; április 10-én, húsvét napján pedig elment hozzá a vármegye tisztikarának nagyobb része, hogy személyesen figyelmeztesse a veszedelem nagyságára. Patachich Gábor érsek április 16-án valóban körülményes jelentést tett a helytartótanácsnak és kinyilatkoztatta, hogy mivel ilyes bajnak megakadályozására a vármegye ereje elégtelen, ha ebből a vármegyére és a szomszéd törvényhatóságokra veszedelem következnék, őt és tisztjeit senki se okozza; mert ha az itt pislogó szikrából tűz támad, igen valószínű, hogy szomorú következménye lesz más vármegyékre is.
