84. ROSTAND ÉS SARAH
84. ROSTAND ÉS SARAH
[Párizsi levél]
I.
Rostand
Rostand
Ne haragudjék meg az én kedves Papp Viktorom, hogy én most néhány írássort küldök ő ellene. Kedves ő nekem az ő fiatalságával, lelkesedésével, nagy értelmével s nemes erdélyiességével, mely, hajh, ritka ma már a magyar irodalmi berkekben. Erről valamikor, még külön írok a „Szilágy”-nak. Hitté formálódott bennem egy idő óta, s istenítéletet állanék ki e hitemért, hogy minket, modern, semmi magyarokat csak az erdélyi szellem föltámadása tehet valamikké.
Történelmi magyar társadalom, sajátos és értékes csak Erdélyben fejlett. A magyarországi magyarság csak vérzett, vegetált, hullott török és német nyomorúságok között. Élni sohasem élt. Erdély sokszor úszott vérben, sanyarúságban, de élt is. Élhette a maga életét néha. És ilyenformán a lehető magyar kultúra csak erdélyi alapokra rakódhat. Akkor lesz társadalmunk, irodalmunk, művészetünk, igaz külön magyar életünk, ha fölkeltjük az erdélyi hagyományokat… Mindezt csak idevetjük most, mert Papp Viktor ellen s Rostand-ról akarok írni. No, az furcsa volna, ha mi ketten akarnánk eldönteni, mit ér Rostand, s poéta-e vagy sem? Nem is kerül sor erre. Csak össze akarjuk tépni azt a kosár virágot, melyet a „Szilágy” közönsége által akar a divatos francia férfiú lábai elé szóratni Papp Viktor… Monsieur, vagy ha így akarja Papp Viktor, Maître Rostand, kiválóan józan férfiú. Ma még elvárja a publikum a különködést a maga kedvenceitől, s elég fájdalmas lehet ez „Cyrano” lantosára. Mikor a bábszínházat játsszák, csak azt teszi, amit egy nagyon párizsi magyar író szokott tenni, ki érdekesség okából török szoárékat rendez, lábmosással, iszonyú komisz török kávéval, ópiummal s a szösz tudja még, hogy mivel, holott ő maga mindezt szívesen fölcserélné egy alapos töltöttkáposztás lakomával. Rostand is szívesen mulatna derék burzsoá módon, tenniszezne, vadászna inkább, de ez nem illik egy nagy poétához. Tehát utazik, bábszínházazik s „keresi a harmóniát”, mert ez így illik egy nagy poétához. De hát ez mindegy. Rostand nős ember, jó családapa, jó polgár. Pompás két fia van, szép legények lesznek. A felesége gyönyörű asszony s poéta. Annyira poéta, finom, szárnyaló, új és asszonyos, hogy a rossz nyelvek egy időben komolyan terjesztették a hírt, hogy nagy részben s jobb részben ő írja az ura írásait. Ez a vérbeli párizsi pletyka nyilván – pletyka, de magam is különb poétának tartom Madame Rostand-t, mint Monsieur Rostand-t. Majd egyszer lefordítom egy-két poémáját. Rostand végtelenül ügyes író. A világ szocializálódik, nivellálódik. Az irodalom egyre nagyobb tömegeké, tehát egyre közönségesebb lesz. A középszerűségek aranykora e kor, melybe léptünk. Az ügyes és szapora kezű embereké, akik ki tudják lesni a nagy tömegek gusztusát, s van hozzá erejük és arcbőrük, hogy ezt szolgálják – a művészet szent nevében. Ne tessék szentségtörőnek tartani. Ez már nem egészen a „Cyrano” íróját illeti. Ő már annyira ügyes, hogy ügyessége zsenialitás. Haza gondoltam… De Franciaországban sincs ez másként. Nem kisebb ember hirdette ezt a múlt napokban, mint Brunetière… Szóval Rostand nem az egészen, kinek az én Papp Viktorom színező lelke elmondta, s pingálta a minap a publikum elé. Zseniális kézműves, hangulatgyáros, rímbűvész.
És zseniális ember, is ha tetszik. De nem vátesze korának. Pedig talán ez volna a költő? Azért egy szóval sem mondom, hogy nem irigylem tőle a sikerét, a gyönyörű villáját lent Délen, párizsi hoteljét, automobilját. De ez más kérdés, nemde? Óh, nagyon sokan vallják őt még poétának is. Ebben sincs szégyen. De intellektuális kultúrájú embereknek illik kijózanodniok a Rostand-okból. A világ rendje nem bölcs, nem jó. A siker ritkán szegődik az igazi értékhez. Helyes. Ezt nem lehet megváltoztatni. De a gondolkozó embereknek nagy szellemi szövetkezésben egész világon össze kell tartaniok egy óriási kérdésben. Az ügyes sikerlovagok ellen. Helyes: kapjanak ők meg mindent, sikert, vagyont, hírt. De égesse a lelküket a bizonyosság, hogy van Moszkvában, Upszalában, mit én tudom [!] hol, van mindenütt néhány ember, kiket nem tudnak elkápráztatni s kik a jövendő jósai, a jövendőé, mely azt fogja mondani róluk: a nap lovagjai voltak, az akkori má-é, nekünk, az emberinek, az örökemberinek, nincs közünk hozzájuk. Modern életfelfogás szerint ilyen minden: a momentán siker. De higgye el nekem Papp Viktor, hogy Rostand, a szerencsés Rostand, kit csak kevesen nem tartanak poétának, sokkal szerencsétlenebb a kevés ember miatt, mint volt Baudelaire annak idején azért, hogy csak kevés ember ismeri el poétának. A szellemi életben különösebb törvények vannak, mint a fizikaiban. Jó, hogy vannak, ki tenne másként?… Üdvözlöm Papp Viktort. Ne csináljon e kis ügyből polémiát. Nem volna érdemes. Nem is nagyon érdekli a publikumot. Aztán én már nem akarok sohse polemizálni. Majd egyszer, otthon, élőszóval talán elvégezhetjük.
II.
Sarah
Sarah
Sarah egy, Sarah nagy. Sarah Bernhardt tudniillik. Nincs mása. Ő a legnagyobb francia asszony. Neki minden szabad. Még olyan nagyon udvariatlannak is lenni, mint amilyen hozzám volt. Egy barátja ajánlólevelére utalva kértem meg tömjénes levélben, mikor fogadhat nehány percre. A nagy Sarah, kinek titkárja, levélírója annyi van, amennyi kell, egy zokszót sem üzentetett szegény fejemnek. „Mit akar ez a barbár, – vélte a nagy asszony. Még a nekem szükséges párizsiakat sincs időm fogadni. Majd még időt vesztegetek egy szenegáli idegenre”. Én a nyakam teszem le, hogy a nagy Sarah nem tudja, milyen országban van Budapest. Sőt arról sem bizonyos, hogy Európában van-e. Pedig az utolsó két században sokszor járt ott s rakott zsebre becsületes magyar összegeket. Nehogy valaki azt higgye, hogy a magam megaláztatása fáj. Sacrebleu! Nekem már megveregették a vállam budapesti reporterek. És ha holnap Faragó Jenő vagy Weiss Izor jeles magyar írók azt mondják rólam, hogy nem tudok értelmesen írni, én ezt illő respektussal elfogadom. Engem már nem lehet megalázni, sem kitüntetni. Pláne Sarah Bernhardt-nak igaza volt. Ő már a formákon régen túlteheti magát. Túl is teszi. Régen. Nem akarok goromba lenni, de legalább is hetven esztendeje. Hogy ez a nő fenomén, egyetlen és dicsőséges, ezt mindenki tudja róla. Azt azonban kevesen, hogy az asszony-ego legbrutálisabban ebben az asszonyban nyilatkozott meg mostanig. Ez: a nő-Néró, vagy, hogy gálánsabbak legyünk: a nő-Napóleon. Ő, csak ő!… Ez az asszony komolyan hiszi, hogy a francia gloire-nek legalább felét ő sugározta. Dusét kóristánénak tartja, s féltékeny minden országok színésznőire. Ha rajta állana, csak ő léphetne színpadra az egész világon. Minden halott és élő kicsiny ő mellette. Az időszámítást is megváltoztatná, ha rajta állna, s a históriai könyvekbe pl. ilyen passzusok kerülnének: „a sedani vereség akkoriban történt, mikor a nagy Sarah a zöld szalonját berendezte”. Ő lenéz minden poétát, akinek a darabjában játszik, s ezeket gondolja: „kénytelen vagyok ilyen silányságokat vinni diadalra, persze, mert nincs időm, hogy magamhoz méltó darabokat írjak”. Ő: minden. Ő mindenek fölött. És most, azaz dehogy most, harminc-negyven év óta az idővel áll harcban, s még ez is sikerül neki, Párizsban, a gonosz Párizsban, már mosolyognak ugyan, ha csak hallanak róla. Kamcsatkában, Londonban, Budapesten és Konstantinápolyban azonban még mindig ő az, kinek Mohamed csak prófétája. A művészet már leszámolt vele. A színpad histórikusai megállapították már róla régen, hogy talán Talmát kivéve hasonló színpadi zseni még nem élt. Ez neki mind kevés. Ő örökké akar élni, s miután riválisa nincs, le akarja főzni – önmagát. Mindezeket szintén Papp Viktor tárcája juttatja az eszembe. Hölgyeim és uraim, gondolják csak meg: szinte hetvenéves ez az asszony. Hiszik-e, hogy a régi nagy maradhatott? Hiszik-e, hogy e nyomorult sárgolyón, melyen sajnos, nem történnek csodák, Sarah Bernhardt, a hetvenéves Sarah Bernhardt tud egyedül csodákat művelni?…
Az az igazság, hogy elvakít mindenkit a nimbusz. No, meg aztán teszünk mi a többiről, mi skriblerek. Sarah nem az önmaga, hanem a tömegszuggesztió csodája. Csak egy józaneszű urambátyám látná, kész volna az ítélettel: „Mit akar ez a vén boszorkány a színpadon?” Ha én mondanám ezt, agyonütnének persze érte. Nem is mondom. Pedig ez az igazság…
Szilágy 1905. január 5.
Ady Endre
