60. A NIZZAI POLITEAMÁBAN
60. A NIZZAI POLITEAMÁBAN
[Saját levelezőnktől]
Nizza, szeptember 24.
Ha az ember szeptember végén kerül a francia Riviérára s Monte-Carlóban gyorsan letörött, unatkozik. Néha, esténkint, a Politeamába járok el, a nizzai Politeamába, s hallgatom az Artale Musella truppját és mérsékelten élvezek. Végre is rosszat mért írjak így sebtiben, oktalanul becsületes, jóravaló olasz komédiásokról? De annyit mondhatok önöknek: többet ér egy csésze fekete kávé a Café de la Nation-ban (Riviéra-járó magyaroknak kell-e magyaráznom, hogy mennyire szomszédos a Café de la Nation és a Politeama?) mint egy Loute-előadás a Politeamában, habár Artale Musella asszony szép asszony és nem utolsó színésznő. De tessék csak meggondolni: Nizza, olasz trupp és szeptembervég. A műsoron pedig: Verdi, Mascagni, Leoncavallo, Bizet, Gounod, Tolsztoj, Ibsen, Sudermann, Brieux, Bracco, Hervieu, Pierre Veber, Feydeau… Egy hasábon folytathatnám. Mindent játszanak ezek az olaszok, de ha önök valamikor holt szezonban kerülnek Nizzába, ne menjenek a Politeamába…
Nekem azonban mégis csak érdekes az Artale Musella truppja. Szinte magyarázója itt a francia határon annak a készséges, okos kis esszének, melyet a minap Serao Matild írt az olasz színészetről egy párizsi nagy lap számára.
Az olasz teátráliák első karakterisztikonja bizonyos nagystílű nomádság. Abban az országban, ahol igazi művészi székhely nincs, ahol állandósága nincs a színészetnek, holott színészet nélkül élni sem tudnak az emberek, ahol egy drámaíró százezreket kereshet s egy másik, nem kisebb és nem munkátlanabb éhen halhat, ahonnan színész világhírességek szállnak ki vagyongyűjtő útra, s ahol iszonyú a színész proletárság, csakis ebben az országban verődhet össze olyan trupp, mint az Artale Musella truppja.
Éppen Loute-ról szóltam az imént. Pierre Veber bájos és pajkos darabját játszották most két estén az olaszok. Corpo di bacco! Hiszen Nizza már száztizenegy éve Franciaország, s ha még annyi is az olasz benne, még sem járja ennyire beolajozni a francia gráciát!… Tisztelet az olasz Loute-nak, de milyen párizsi ő mellette a budapesti Loute, holott Nizza közelebb esnék talán Párizshoz, s a közös latin géniusz sem kutya!… És mégis egy világ áll a két festett világ között, az olasz és francia között. Miért is vágynak úgy azok a párizsiak az „olasz esték” után?…
Talán el sem hiszik: a nizzai olasz truppban van legalább is öt hatalmas színész. Ez a jelző nem túlzás. Igazi nagy színészek ezek, s csak az olasz fatalitásokon múlik, hogy a többi híres világjáró olasz komédiás helyett nem őróluk beszél a világ.
Van jeles tenoristája, van nagy tragikusa kiváló hősnője Artale Musellának. Ezek néha ki is tesznek magukért. De magukért csak. Mintha a rendezői intézmény még holtismeretlen volna az olasz színészek között. Erről panaszkodott Serao Matild is. Nincs fegyelmező, egyesítő, művészien látó szempár az olasz szinpadokon. Mindenütt a nomád temperamentumok túlháborgása.
„Nórát” láttam például az olaszoktól s a „Nebántsvirág”-ot. Nevetni fognak: ugyanazon egy játékstílus. Olaszos lárma, élénkség, féktelenség és vásári komédiázás. Ám néha öt-öt perc kivált a káoszból, s ilyenkor Mamselle Nitouche, minden dalos poézisa vagy az éjszaki szigorú óriás minden megrendítő hatalma összesűrűsödve fogott át.
Idegenek, sőt a nizzai jobbízlésűek sem igen járnak a Politeamába. Pedig a trupp büszkén nevezi magát elsőrendűnek. Nem is az olaszok lebecsülése ez az abszencia, hanem mert ez így divat. A nizzai kaszinó urai folyton tanácskoznak. Gyűléseznek egyre a sokféle vigalmi bizottságok. Folyik a készülődés az új szezonra. Addig nem divat élni. No pláne színházba járni. Inkább csak vidámkodni olykor az alacsony music-hallokban.
A párizsiak ez évben visszakapják az ő egykori olasz estéiket. Szerencsére csak operákat kapnak. De így is megjósolom, hogy nagy lesz az ő csalódásuk, s a párizsiak elveszítenek egy szép illúziót. Az olasz színpad megváltozott. Erényei s hibái is megnőttek. S e hibákat egyetlen publikum sem bocsátja meg, legkevésbé a párizsi.
Serao Matild szomorúan idézi Carduccit, az olasz bárdot: Mi Rómát kértünk, s Bizáncot kaptunk. Olaszországnak nincs fővárosa, nincs művészi székhelye, s éppen ezért rossz úton jár az olasz színészet is. A magyar vezércikkírók ne szidják olyan nagyon a mindent felszívó Budapestet. Legalább nekünk van egy úgynevezett szellemirányítónk. Az más kérdés, hogy milyen. Javítsák meg, akik értenek hozzá.
A Politeama estéin jutottak ezek az eszembe. Olasz színházban a francia határon, hol holnap Tolsztojt játsszák, a „Sötétség hatalmá”-t. No, erre már csakugyan nem megyek el…
Pesti Napló 1904. október 1.
A. E.
