47. ÚJ NAP-IMÁDÁS
47. ÚJ NAP-IMÁDÁS
Párizs, augusztus
Párizsban divatos a Nap. Június huszonkettedik napja óta nem bírunk a Nappal, mondják a párizsiak, miközben a higany szétrepesztette a gyatra termométereket és a negyvenfokos forróságtól seregestül ájuldoztak az emberek az utcán.
Éppen június huszonkettedik napja, azaz éjszakája óta. Be csodálatosan is szép volt ez az éjszaka. A kocsink keresztül futott a Bois-n. Kis zúg-utakon törtettünk át s a csillagfényes éjszakában mintha csókmuzsikák zengtek volna. Szerelmes párok riadoztak minden kis tisztáson, ahol a kocsink futott. Auteuil előtt megállottunk a parancsoló, fölséges csöndben. Párizs nyári lihegése idáig hangzott. Eiffel tornya, ez a sötét, ostoba óriás most tűz-sisakot hordott. Ragyogóan égett a torony felső karimája. Olykor-olykor egy-egy merész tűzröppentyűt küldött a sötétkék ég felé.
Ez éjjel áldoztak a modern táltosok… Flammarion és szektáriusai kapaszkodtak fel az éjjel azon a hátborzongató liften, mely máskor együgyű idegeneket szállít, kik felmásznak e buta toronyóriás nyakába, hogy Párizst egy monstre gyermek-kőjátéknak lássák. Tudós orációk, ízetlen ódák zengték az éjjelen dicsőségét a Napnak. Párizs népének tetszett a komédia s mikor mi éjfélben az Arc de Triomphe vidékén hazafelé dirigáltuk a kocsinkat, az utcákon kíváncsi tömegek hurráztak. Ágyuk zúgtak az Eiffel-torony alján. Fent a toronyban alighanem e percben mondták a fő-tósztot az ünnepeltre, a Napra, kinek nevenapját ülték a nap és éjegyenlőség e kalendáriumi hírességű dátumán.
Szép volt ez az ünnep. Gyönyörű volt ez az éjjel. A Hold sápadozott az irigységtől s a párizsi gamin-kedély ittasan tréfálkozott:
– Nagyapánknak van a névestéje. Ha a Föld az anyánk, a Nap nyilván a nagyapánk.
*
Aztán jöttek a vad, láva-lehelletű, perzselő napok. Párizs vidámkedvű még mindig:
– Úgy kell! Lett volna több esze Flammarionnak. Addig beszélt a vén, hiú Napnak, hogy milyen meleg, milyen csodás, milyen ragyogó, hogy az agg hóbortosnak fejébe szállott a dicsőség, s most túl akar tenni önmagán. Úgy kell.
És én, aki nem menekülhettem sem Ostende-ba, sem Dieppebe, sem Trouville-ba, míg pihegve verejtékeztem a gyilkos, forró párizsi ég alatt, hazagondoltam tépő nyugtalansággal. Hajh, aratnak a „Bencé”-ben!… Pattog, hull a szem a silány kalászokból, s kicsi földjén keseregve, könnyes szemmel áll a sütő verőfényben egy szomorú ember, az édes apám. Lent a lankán hitvány, lábánszáradt, fakó fűtenger. Kopár az egész áldott földhát. Mi lesz otthon, hol a Nap ad minden kenyeret, s mikor nem ad, az emberek gyomorsajogva feküsznek le meghalni. Ahol még Flammarionok sincsenek, kik az embert fölemeljék a Naphoz s ahol a Napnak mindig csak porban fetrengő ellenségekkel van dolga.
Óh Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük? Nem igen tudunk semmit. Csak annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk.
Azt mondják, foltjaid vannak, fatális foltjaid, s mikor foltjaid akarják, békesség van a levegőben s az emberi lélekben, vagy őrült zivatar háborog mind a kettőben. A te foltjaid csinálják a nyugalmat, a megbolondulást, a háborút, a sűrű halált, a duellumot, a gyufaoldatos cseléd-tragédiákat, a nagy gondolat-revelációkat, a vitriol-drámákat, az öngyilkosságokat, az esőt, a villámos misztériumokat, a születendő sarjakat megfogantató szerelmes órákat, mindent, mindent…
*
A francia tudományos Akadémia írni fog leveleket minden akadémiának, hogy csináljanak valamit együtt – a Nappal. A világot nemcsak a nagy emberek s a nagy fedelű könyvek vitték – ha ugyan vitték – előre, de a kicsi, vidám és bátor ötletek is. Flammarion ötlete, hogy tudós asztronómusok másszanak föl az Eiffel tornyára Napot imádni, divatba hozta a Napot, s óh, nincs nagyobb emberi princípium, minthogy divatos legyen a Nap. A francia tudományos Akadémia azt akarja, hogy minden országban lelkes, okos, buzgó csillagtudósok vizsgálják a Napot. Ha csakugyan olyan hatalmas és reális valami az emberi civilizáció, van-e nagyobb föladata, mint kiismerni a világunk kegy- és zsinórküldő Cézárját? Én láttam zsibó-vidéki, élesd-vidéki pellagrásokat. Elrothadtak az éhségtől, mert nem adott táplálékot a Föld, mivel aszályt küldött rá a Nap. Hát nem kell megkísérteni, hogy tudjuk, mikor fenyeget bennünket esőtlen lángtengerrel vagy mocsárlázas nedvességgel a Nap? Mikor békességes mikor termékenyítő, mikor agyvelő-forraló, idegszakító? Mikor kell vigyáznunk a gabonánkra, répánkra, repcénkre, érzésünkre, gondolatunkra, indulatunkra? Mert minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak kell lenni a legelső emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. Vajon a magyar tudományos Akadémia méltányolja-e, miről van szó abban a levélben, s miről van szó, ha a Napról így beszélünk?…
*
Flammarion, aki poéta, gyáva ember. Mikor az újságírók faggatták, rimánkodott:
– Nehogy azt higgyék, hogy mi új életre akarjuk kelteni a Napimádást. Nem, nem. Mi nem akarunk egy modern Napimádó szektát csinálni az áhítatos világnak.
Mintha ez valami szörnyű bűn lenne, s nem illenék bele e korba, melyben első minőségű átokkal fenyegeti a pápa Combes-t, a modern képrombolót. S ha már gyámoltalan érzések és áhítatos áldozások felé hajlik ma is az ember, lehet-e igazabb Teremtőt és Rombolót imádni a Napnál?
A párizsi tudományos Akadémia Nap-stúdiumról beszél persze. Ez is stílszerű. Ma az emberek stúdiumot szeretnek csinálni mindenből. A modern Nap-imádás stílszerűen kezdődnék stúdiummal.
Oh, én már látom a Nap magyar oltárait. Persze Budapest kapja a legelsőt s aztán okvetlenül Ógyalla. Mert talán Magyarország is be fog lépni a nagy, internacionális Nap-tanulmányozó közösségbe.
A Nap pedig, amely ez évben gyönge középterméssel és takarmány-hiánnyal áldotta meg a magyarok országát, a Nap, ez a foltos láng-párduc, nevet az ő modern papjain. Őt akarja kitanulmányozni az ember?
Oh, az ember oly szerencsétlen a maga isteneivel. Még legbölcsebben akkor cselekszik, mikor megfoghatatlannak s láthatatlannak vallja azt, akit kiválaszt. A Nap nem láthatatlan, s valószínűleg ő a mi igazi istenünk. Éppen azért talán jó volna meg sem kezdeni a Nap-stúdiumot. Mi lesz, ha majd egészen ismerni fogjuk a Napot?…
Mindegy. Akármi lesz. De helyénvaló följegyezni, hogy Krisztus születése után 1904 esztendővel, mikor messze keleten sokak szerint Jézus és Buddha birkóznak, Rómában fájós fejű tudósok a humánus morál gyenge harsonájával akarják lerombolni a legjobban megépített emberi bagolyvárat, mikor őrült kavargásban hánykódnak a lelkek a dühöngő hit s a dermesztő tagadás között, Párizsban új kultusza ébred a Napnak.
Jövendő 1904. augusztus 14.
Ady Endre
