48. A PALAIS-ROYAL VÉGE
48. A PALAIS-ROYAL VÉGE
Az új magyar kultúra készüljön egy hosszú gyászra. Halál settenkedik egyik legízesebb életforrása körül. Egy kurta évig fog élni már csak a párizsi Palais-Royal színház, s aztán vége. Nincs pardon, nincs orvosság. Mi, Párizsban éldegélő szegény magyarok is, hiába könyörögnénk:
– Kegyelem, kegyelem! Mi lesz a modern magyar kultúrával? Mi lesz Budapesttel s a többi kis budapesttel? Min fog vigadni akkor a magyar, ha elmúlik a Palais-Royal?…
Nincs kegyelem. A pajkos, agg múzsa-templom halálra ítéltetett. A házasságtörő bohózatok, a vidám disznóságok csarnokával ez a kegyetlen Párizs úgy bánik el, mint a kivénhedt kokottal szokás bánni:
– Nem vagy fiatal, nem vagy mulatságos. Nem kellesz többé.
A Palais-Royalt lebontják. Ha e hírre nem szomorodik el fél-Budapest s fél-Magyarország, akkor csakugyan nincs emberi háladatosság. A Palais-Royal volt tíz év óta szállítója ama színpadi disznóságoknak, melyek nélkül ma századrésznyi „modern ember” sem volna Magyarországon, mint amennyi van. Kávéházaló budapesti hölgyek, fölvilágosodott arany-ifjak s oly sokszor megborzongatott vén szatírok, hejh sírjatok. A magyar kultúra legerősebben ható hajléka omlik össze a Palais-Royallal. A Magyar Tudományos Akadémiának, a Kisfaludy társaságnak s a Nemzeti Színháznak együtt nem volt annyi hatása a magyar publikumra, mint a Palais-Royalnak. Párizsban tizedrangú színészek játszották huszadrangú publikumnak a hahotáztató mocskosságokat. Budapesten s a többi kis magyar budapesteken kor- és rangkülönbség nélkül épültünk a szélhámos ügyességgel párosult együgyűségeken. Az asszony megcsalja a férjet egy úrral, két úrral. A férj megcsalja a feleséget egy hölggyel, két hölggyel. Hálókocsiban, fürdőszobában, parkban, kórházban, szeparében. Kiderül minden, s pompásan elintéződik minden. Egy francia kritikus kiszámította, hogy csak hatvanhárom variáció lehetséges. Úgy látszik, Párizsban már kimerítették mind a hatvanhármat. Aztán lehet, hogy végre még a Palais-Royal huszadrangú habitüéi is elszégyelték magukat. Végre is az ember az intellektusnak egy alsóbb fokán is csak eszes lény s untatja egy idő múlva az együgyűség. Ám Budapest s a kis budapestek „modern emberei” bizonyosan még mindig arra esküsznek, hogy a dolog nagyon mulatságos, főbenjáró és művészet. Természetesen. Az emberek csak azért születnek és azért házasodnak, hogy legyen mit törni. Az élet produkcióinak nonpluszultrája egy házasságtörés. Valóban a Palais-Royal magyar fogyasztói ijesztő indivdiumok [!] alapjában. Perverz kis dogmát instituáltak. Az ő hitük szerint a házasság arravaló, hogy az ember megkívánja a szerelmet benne (mindenki a máséban), s szeretni nem lehet másképpen jóízűen, csupán egy harmadiknak, vagy negyediknek rovására. Ilyen ostoba perverzitást nem pipált még a világ. Még ha így volna, akkor sem érdemes ezt folyton hallani. És hogy hogy lehet ezeken az ostobaságokon mulatni, azt az ördög érti. Nem a nevetés ellen szól a prédikáció. Az nagy és szép dolog. Kicsi tömeg-lényekből gondolkozókat, érzésművészeket nem akar senki sem nevelni. Aki csak kacagni szeret, az kacagjon. De mindig csak egyazon ostobaságon nevetni, ez több a többnél. A szerelem nagy dolog. A legeslegnagyobb földi dolog. Minden fajtájú felfogásában. Lehet rajta nevetni, sírni, megbolondulni. Millió nagy témát ad percenként. De mindig nevetni s mindig azon nevetni, hogy szarvakat kap a férj vagy tilosban jár, nem látni meg a házasságtól a szerelmet, az elme finom gépezetét befogni állandóan a házasságtörés alapjában kicsinyes komédiáiba, s a színpadot kisajátítani a léhaság, tartalmatlanság számára: ez talán még odahaza minálunk sem járja…
A Palais-Royalon kívül van még léha színpada egy tucat Párizsnak. Színházak múlnak, színházak születnek itt. De nem a Palais-Royalok táplálják itt, Párizsban, az emberek elméit. A Palais-Royalnak az volt a predestinációja, hogy elléhásítsa a magyar társadalmat s csináljon egy új magyar kultúrát, melyről még az unokáink is koldulni fognak, akinek tudniillik lesznek unokái.
Én vidáman emlékezem vissza, mikor a puritán Debrecenbe betoppantott a Palais-Royal nemes repertoárjának első darabja, s a cívislények habzsolva élvezték a nyugati kultúrát. Vidáman emlékezem vissza, mikor a nagyváradi publikum odaérett, hogy már Feydeau-t is naivnak tartotta, s panaszkodott a színpadi irodalom hanyatlásáról, mert már a Palais-Royal sem tudott a számára elég kaviárt és teknősbékát adni. Vidáman emlékezem vissza vígszínházi estéimre s a budapesti társadalom minden rétegéből való ismerőseimre, kiket jobban nivellált és egyenlősített a Palais-Royal, mint a francia forradalom eszméi s azok a demokratikus reformok, melyek majd egyszer, száz év múlva talán nálunk is megszületnek… Nekem könnyű. Nekem nincs unokám, nem is lesz s lehet, hogy a Palais-Royal bohózatai tettek ilyen cinikussá, de én már szinte beletörődtem, hogy nálunk iszonyú hamar belefáradnak az erőlködésbe a reformer és radikális lelkek, s minden mehet szabadjára.
Voltaképpen csak reportot akartam írni s íme, hogy eltévedtem. Térjünk vissza. Még egyszer újságolom, hogy gyász fenyegeti az új magyar kultúrát. Egy év múlva lebontják a Palais-Royalt… Ám, hogy csöndesedjenek a hazai könnyek, egyben jelentem: két vagy három pompás, borsos disznóságot ígér utolsó szezonára a haldokló színház. Aztán: amilyen hálás publikum a magyar publikum, fog akadni új párizsi szállító cég akárhány. Hatvanhárom variáció lehetséges?… Nálunk elég lesz tizenkettő… Csak disznóság legyen!…
Budapesti Napló 1904. augusztus 19.
A. E.
