26. AZ ANARCHISTÁK GYÜLEKEZETÉBEN
26. AZ ANARCHISTÁK GYÜLEKEZETÉBEN
Párizs, június 5.
Piszkos nádszékeken szorongunk. Piszkos Pierrot-k és Pierrettek integetnek suta arccal a falakról. Farsang idején olcsó bálterem ez a hely. Ma este azonban nagy szenvedélyek forraló műhelye. Ma itt túlzúgják azt az utcalármát, mely a nyitott ablakon bezakatol. A párizsi kommunista anarchista apostolok tartják ma itt hegyi beszédeiket – a pódiumról. Soha piszkosabb teremben ennyi nagy ego. Csodálatos fejek, bizarr figurák, sustorgó különös lárma. Fehérhajú öregek, kik ifjú ördögök voltak a kommün idején. Pergament arcuk csupa szöveg, csupa telerovás. Fáradt, de erős férfiak. Fejük erős, kemény, hajló, komor fejük falakat tudna törni. Öreg proletárnők, illatos, fehérarcú dámák, hosszúhajú elvadult ifjak, rózsásarcú varróleányok, szemüveges diákkisasszonyok tolongnak, szorongnak egymás mellett. De nem. Így nem lehet ezekről írni. Ez nem publikum, mely összeverődik s összefoly. Itt mindenki valaki. Itt mindenki egy forrongó világ…
A pódium szabad. A háborgó lelkek kvéker-gyülekezete ez. Kinek a lelkét megreszketteti a szenvedély, fölugorhat a magas deszkákra.
– Itt nincs elnök, itt nincs házirend, ez az anarchisták gyülekezete.
Ezt kiáltja ide nekünk egy indus arcú, villogószemű, hosszúhajú apostol, és ez a kiáltás a beharangozó. Aztán észre sem vesszük, hogy ki áll előttünk. Ömlik reánk az igéknek forró zuhataga.
– Aki nincs velünk, az nekünk gyilkos ellenségünk.
– Azért vagytok nyomorultak, mert gyávák vagytok.
– Minden választó konzervatív.
– Minden hívő és minden hazafi szipolyozó álnok…
*
Csodálatos jelenetek. Egy kékzubbonyos férfi mankókon biceg föl, kínlódva a magas deszkákra. Mintha Bakunin elevenedett volna meg. Mellét veri hosszú szakálla, vér futja be két dühös szemét. Kiabál:
– A jó, a szent Lujzának, Michel Lujzának nincs itt maradása. Ezelőtt három nappal a párizsi rendőrség kitoloncolt egy leányt csak azért, mert a bátyja a mi testvérünk, anarchista. Ebben a kicsi Párizsban nekünk nincs helyünk. A híres respublika, a demokrata Franciaország, nemsokára rendőrállam lesz, mint akár Oroszország, Poroszország és Ausztria. Hát ezért alkudtak meg a szocialisták? Nekik is csak a hatalom kellett. Gyönyörű radikálisszociális kormányzat…
Ezután egy fiatal munkás önti ki lelke fölgyülemlett keserűségét:
– Ti itt kiáltoztok és dühöngtök. De ott künn az életben megalkusztok az elnyomókkal. Mi a legtöbb, amit ti mertek? Sztrájkoltok? No ez dicső dolog is. A legtöbb eredmény: negyven szantim béremelés s egy órával több munka naponkint. Ne alkudjatok! Ha a proletárok sztrájkba lépnek, ne engedjenek. Haljanak meg inkább éhen!… Ne alkudjanak.
Most a poéta jön. Elegáns fiú, a legutolsó divattal öltözött. Taps fogadja. Már jól ismerik ezt a sápadt, villogó szemű ifjú embert. Gyújtók, gyilkosak a versei. Az Istenről, a hazáról, a papokról, a hívő jámborokról szólnak. Néha olyan maró, olyan káromló egy-egy harsogó strófa, hogy egy-két gyöngébb, jámborabb ember megborzad s közbekiált…
A zaj elül, s jönnek a pódium új hősei sorban. Egyik-másik fanatikus mintha eszelős volna.
– Ha az ember éhezik, szabad lopnia, – kiáltja az egyik. Én Madagaszkárban éheztem és loptam. Bezártak. Kiszabadultam, s most itt vagyok.
Nem mond többet. Ez nem német gyülekezet. Nem vonják le minden kis esetből a morált…
A szomszédban valami orfeum van. Rekedt női hang énekel egy szemtelen sanzont. A nyitott ablakokon a villamosok tülkölése, automobilok, kocsik lármája árad be. Csak egy percig halljuk néha mindezt. Aztán fölissza ezt a sokféle zajt a fülledt terem forró, lázongó zsivajgása. Az idő már éjfél körül jár. Nem távozik senki. De a rend már fölbomlott. A piszkos nádszékeket fölrúgják. A pódiumon még egyre váltogatják egymást a prédikátorok. Egyszerre csap meg aztán hirtelen mindenkit a bágyadtság. És a forró terem népe két perc alatt kiömlik a hideg utcára. Egyszerre az orfeum vidám, durva, mámoros népével. A kávéházak telvék. Az éjszakai Párizs májusi izgalommal nyüzsög. Semmi sem mutatja, senki sem tudja, hogy néhány száz tüzes, lüktető fejet kuruzsol most a friss utcai levegő. C’est tout. A világnak pedig ez idő szerint esze ágában sincs fölfordulni…
Pesti Napló 1904. június 9.
A. E.
