25. A PROVÁNSZIAK
25. A PROVÁNSZIAK
[Párizsból írják nekünk:]
Fölöttébb érdekes irodalmi ünnepet rendeztek a minap Franciaországban. Az ünnep csöndes volt, de megható és méltóságos. A hivatalos francia irodalom nem ünnepelt az ünneplőkkel, s nem is ünnepelhetett. Mert ez az ünnep azt jelentette, hogy ötven évvel ezelőtt francia irodalom született a – francia irodalom ellen. Szinte egyedülvaló jelenség ez a népek szellemi életében. Ötven évvel ezelőtt összeállott hét fiatal francia író. Mindannyian Délről valók, a napfényes, dicsőséges, regés Provánsz-ból, a trubadurok hazájából. A hét fiatal író kimondotta, hogy gyalázatosság volna, ha meghalna a trubadurok nyelve, Provánsz nyelve, a langue d’oc. És e hét fiatal író megcsinálta a páratlan munkát: föltámasztotta a provánszi nyelvet, új irodalmat teremtett a hatalmas francia irodalomban. A nagy munka első harcosa, a provánszi iskola, a „félibrék” vezére Frédéric Mistral volt. Ő volt a legerősebb, legnagyobb talentum. Ötven esztendeje ennek. A hét úttörő közül ma már csak Frédéric Mistral és Alphonse Tavan élnek. De már ismeri a világ a provánszi irodalmat. Lassankint a hivatalos francia irodalom is belebékült a csodálatos szecesszióba. Mistralnak két verskötetét megkoszorúzta az Akadémia, s arról is többször volt szó, hogy tagjai közé választja, ami ellen Mistral mindig szerényen, de állhatatosan tiltakozott. Azonban a provánszi irodalom még mindig lenézett egy kicsit Franciaországban, holott például német nyelvre le van fordítva csaknem minden műve Mistralnak, s a híres Mireille kötetről úgy emlékeznek meg a német iskolákban, mint a francia irodalom egy remekéről. Az ötvenéves évfordulón almanachot adtak ki a provánszi írók. Ez az almanach fölsorolja azt az immár nagyon hatalmas írósereget, mely a lenézett langue d’oc-ot majdnem riválisává teszi a francia nyelvnek. Szerény, csöndes volt lent Délen az ünnep. Párizsban alig vettek róla tudomást. Mistral, az aggastyán, a nagy költő, a fáradhatatlan apostol volt az ünnep középpontja. Az ünnep alkalmából Mistral gyönyörű ódát írt, melyben Provánsz dicsőségét, s a trubadurok nyelvének örökéletét énekli meg.
Budapesti Hírlap 1904. június 2.
