27. PÁRIZSI TÖRVÉNYSZÉKI KOMÉDIÁK
27. PÁRIZSI TÖRVÉNYSZÉKI KOMÉDIÁK
[Saját levelezőnktől]
Párizs, június 10.
A bíró elé furcsa embert vezetnek. Nagyon elnyűtt, nagyon elvadult, nagyon szomorú embert. Kopott ruhája remekbe szabott lehetett valamikor tán. Úgy lépeget a furcsa ember, mintha megszállta volna a szalónok reminiszcenciája. A haja kócos, zilált. Az arca szőrtartó. És mosolyogni próbál ez a figura. Olyan szomorú és olyan szánandó. A szemei zavarosak, de meg-megvillan bennük a valamikori értelem. Rekedten, akadozva válaszolgat a bírónak. Keresi azonban a csinos és sima szavakat. Közveszélyes csavargás a vád. A rendőr, ki egy sötét éjjeli órában a Szajna-balpart egyik csöndes utcájában vállára tette a kezét az elnyűtt, elvadult, szomorú embernek, esküdni merne, hogy az éji vándor gonosz tervekkel leskelődött egy ház nyitott ablaka alatt. Másodszor áll már a bíró előtt ez a szomorú figura. A bíró szigorúan szól rá:
– Most sem akarja megmondani a nevét?
– Semmi esetre, bíró úr. Harmincnyolc éves vagyok. Lakásom és foglalkozásom sincs. Ez minden, amit mondanom lehet.
– De mondja meg legalább az okát ennek a konokságnak. Miért titkolja el, hogy ki volt, s hogy hívják?
– Mert van egy bátyám, akit Franciaországban nagyon ismernek, s akinek nagyon előkelő pozíciója van. Tőlem ugyan nem érdemelne meg sok kíméletet, de ő érte hallgatok. Az ő nevéért, a közös nevünkért…
…A bíróság nyolc napi fogházra ítélte a különös delikvenst, aki nagyon elegánsan akart meghajolni a bíró előtt s azután vonott, nehéz járással, szomorúan tűnt el az őrrel az ajtón…
*
Jalis úr orosz ifjú ember. A Sorbonne hallgatója. Mikor kitört az orosz–japáni háború, Jalis úrban fölébredt a muszka hazafi. Orosz vereségekről jöttek a dróthírek, s Jalis úr hazafias szíve vérzett. Nem sietett azonban Mandzsuriába, hanem papirosíveket szedett elő, s gyűjtést indított az orosz sebesültek javára az „orosz–francia diák-szövetkezés” nevében. A derék oroszbarát párizsi polgárok léprementek. Jalis úr könnyen szedett össze ezer frankot. Ekkor vesztett rajta a dolgon.
– Nem szégyenli magát? – kiáltott rá szigorúan a bíró. Egy intelligens orosz ifjú hitványságra használja föl a maga orosz voltát saját nemzete katasztrófáját!… Szégyen, gyalázat!… Mire költötte el a pénzt?
– Meghívtam három honfitársamat, s elmulattuk egy éjszaka…
– Hát egyszerre költötte el az összegyűjtött pénzt?
– Egyszerre. Olvastam a lapokban, hogy odahaza úgyis elsikkasztanak mindent, aminek a harctérre kellene jutni. Elkeseredtem…
…Három hónapot mértek Jalis urra, de alkalmazták a Bérenger-paragrafust és az orosz hazafi szabadlábon maradt…
*
Válópöröket tárgyalnak s a terem zsufolásig tele érdeklődővel. Egy szép, fiatal asszonyka válni akar a férjétől. Az asszonyka szülei is megjelentek, s együtt próbálják előterjeszteni a nehéz és kényes válóokot. Három éve ment férjhez az asszonyka, s azóta, mindmáig, a férje-ura a leghihetetlenebb és a legfeleslegesebb respektussal viselkedett vele szemben. Az elnök nagyon komoly arcot vág. Az ügy bizony kényes, s azonnal utasítja a teremszolgákat: gondoskodjanak, hogy a leányok hagyják el a termet.
Öt perc szünet után folytatnák a tárgyalást, de az asszonyka nincs sehol. Künn a folyosón találták meg. Azt hitte tudniillik, hogy minden leánynak kötelessége kivonulni…
*
Mióta a francia igazságszolgáltatás termeiből eltűntek a feszületek, gyakran próbál zenebonát csinálni egy-egy ügyvéd, vagy pörös fél. Egyik párizsi polgári bíróság előtt a derék és istenfélő Tinsaud úrnak kellett volna esküt tennie, Tinsaud úr azonban kijelentette, hogy ő csak feszületre esküszik.
– Van önnél olvasó? – kérdezte a bíró.
– Van.
– Vegye elő, s esküdjék annak a feszületére.
– Azt nem tehetem, bíró úr. Én gyarló, bűnös ember vagyok. Az én olvasóm feszülete nem méltó arra, hogy esküt tegyenek reá…
– Látja-látja Tinsaud úr. És a vallástalan, istentelen kormány feszületére esküt tenne?…
Tinsand úr derék, jóravaló ember, de nem túlságosan értelmes. Zavarba jött, nem tudott válaszolni s esküdött – feszület nélkül…
Pesti Napló 1904. június 14.
(a.)
