24. A PÁRIZSI KUTYAVÁSÁR
24. A PÁRIZSI KUTYAVÁSÁR
[Saját levelezőnktől]
Párizs, május 22.
Ha olvasnák még az emberek az állatmeséket, gyilkosan szép állatmesét gondolnék ki a Tuilériák mesetermő kertjének valamelyik elfödött zúgában. Beborítana e kert májusának titkos melankóliája, de én nem lágyulnék ám el. Véres és mézes szájjal arról mesélnék: be jó dolog kutyának lenni. Mert magasztos és jó állapot a kutyaállapot. Önzetlen, becsületes szimpátiát csak a kutyák habzsolnak e földi életben. Övék a nyugodt szemlélődés, a gondtalanság és a nyugalom. És milyen szabadon és merészen ugathatnak!… Ők most a másik sarkán vannak a Tuilériáknak. És idáig zúg különös és hatalmas kórusuk. Az előbb pedig ott kóborogtam előkelő celláik utca-sorában. Ott volt egész Párizs. Tudniillik minden lézengő amerikai, minden kóbor angol, minden kopótartó mágnás, minden kutyaimádó hölgy, minden vörös ruhás pecér, minden hivatásos ebkereskedő s minden okosabb foglalkozások híján levő alak. Ott voltunk tehát nagyon sokan. Megnyitották a párizsi kutyavásárt.
Valami furcsa meghatottsággal járja be az ember a kutyák e hirtelen városát. Bolond és komor raja kél bennünk az ötleteknek. Micsoda tarkaság és gazdagság pompázik ebben a nyomorú négylábú fajtában. És mi milyen szürkék és egyforma figurájúak vagyunk mind, kik itt fontoskodva járunk. Az ember egész differenciáló képessége nincs olyan summájú, mint amilyen mérhetetlen különbséget revelál egy toy-terrier ebecske, s egy saint-bernardi óriás kutya.
Az előkelő s elővigyázóan és erősen parfümözött hölgyek aligha gondolnak ilyen ostoba dolgokra. Valósággal seregesen sietnek a luxus-kutyák pavilonjába. Nagyon méltóságos, diszkrét és finom hely ez. Illatos párnáikon, selymes ágyacskáikban pihennek sorban a legkékvérűbb kutyácskák. Olyan szépek, olyan előkelőek, s olyan betegesek mind. Egyik-másik kis eb szemének nyugtalansága, csodálatos tüze valósággal megdöbbent bennünket. Mintha ez a nyugtalanság és tűz szenvedő, modern, asszonyszemekből költözött volna oda. És csönd van az előkelő pavilonban. A pettyes és más színű dalmát kutyák, a pomerániai luluk, a yorkshire-terrierek, toy-terrierek, havannai ebecskék, a ruby spanielek, brüsszeli kutyácskák, stb., stb. már nem is ugatnak. Ők a leglágyabb s legelfinomodottabb lényei a világnak, kik becézés nélkül elpusztulnak.
Szinte az őserő, a természet megnyugtatását sóvárogjuk, mikor kimegyünk e félhomályos kutyaszalonból. És csakugyan, a saint-bernardiak, terreneuve-ök, bulldogok, mastiffok, montagne-iak, setterek, stb. széles utcája torkoll ide. Majd megsiketülünk e hatalmas állatok hangversenyében. Az utca végén ijedten állunk meg. Hohó, a „sárga veszedelem” komoly dolog. Már kutya-országban is okkupál a sárga fajta. Egy sereg mongol fajtájú kutya van a kiállításon. Egy pár félelmetes, gyönyörű, vad schow-schow kutya kalodái előtt seregesen állnak a nézők. Aztán a többi utcán szinte hihetetlen varietása a kutya-fajtáknak. Legékesebb a kopófalkák utcája. A kopó-ólakon nagyon régi és egészen új históriai nevű urak nevei ragyognak…
A kutyapavilonok közt a nagy vizsga folyik. Elő-elővezetnek néhány kutyát egy-egy fajtából. A díjak ítélése ez. Itt folynak a kutyavásárok is, itt végeznek emberfölötti munkát, hogy hű fotográfiát adjanak egy-egy, a masina előtt nyugtalankodó kedvesről. És itt kelt kellemetlen borzongást, itt utálatosodik meg a csók, az igéző, a fölgyújtó, a sokat megénekelt és áhított. Kutyácskák kapják édes, piros női ajkakról…
És egy kis szomorú csömörléssel szaladunk a művészet szent csarnokába. Igen, a művészet szent csarnokába. A kutyavásáron műtárlat is van. Képek, rajzok, szobrok. Olyik darab neves művész alkotása. Állatképek, állatszobrok. Vadász- és sportjelenetek, kutya- és más állat-idillek. Egy állatvédő öreg nő két kis kutyával járja be a tárlatot. A kis kutyák csakugyan érdeklődnek egy-egy műdarab iránt. Egy kis tréfás szobormunkát meg is ugatnak: egy csimpánz játszik egy kutyával, vidám talapzatán a szobornak. Az öreg nő a kutyák artisztikus nevelésének az apostola, és sokan vannak ilyenek a kiállításon. Ezek azt magyarázzák, hogy elérkeztünk immár oda, mikor a művészetet meg kell osztanunk az állatokkal, legelső sorban a kutyákkal, akik már éreznek és – értenek is…
…Most a Tuilériák túlsó sarkán vagyok. Ide hallik a kutyavásár lármás muzsikája. Az új „jövő zenéje”. Melankólikusan, bús csúfolódással hajlonganak, sóhajtoznak a Tuilériák májusi teherben hajladozó, lombos fái. Hahó! Valaha e tájon fölfordult és vérbefulladt egy világ azért, hogy az emberek emberiebben s jobban éljenek. S ma már mennyivel emberiebben s jobban élnek – a kutyák!…
Pesti Napló 1904. május 25.
A. E.
