20. PÁRIZSI SZOMORÚSÁGOK
20. PÁRIZSI SZOMORÚSÁGOK
Párizs, ápr. 30.
Ugye sztrájkolt a szilágysági vasút is, kedves szerkesztő úr? Két hét óta nem látok „Szilágy”-ot. Ugy-e sztrájkol mindenki odahaza, az én országomban? Mi, szegény magyar nomádok a nagy idegenségben iszonyú dolgokról fantáziálunk. Mi úgy sejtjük, hogy siralomvölgy a föld, melyet Magyarországnak neveznek. Úgy sejtjük, hogy vérben forog otthon minden szem, s husángot emelget minden kéz. Tegnap délután egy kis miniszteri segédfogalmazó, szeretetreméltó budapesti fiú, ki tanulmányút címén kószálgat külföldön, halálos sápadtsággal az arcán, állott előmbe a nagy bulváron:
– Meglásd, hogy odahaza kiüt a forradalom…
Rendes szimptoma ez a rémlátás minden magyar ember nosztalgiás lelkében. Egy barátom itt élt Párizsban, mikor Bánffy Dezsőt fojtogatta volt az obstrukció. A magyar lapok sorai között iszonyú dolgokat sejdített meg az én barátom. Ő is forradalomról fantáziált s haza akart rohanni, hogy beálljon honvédnek.
Így voltunk s így vagyunk most mi is. Én magam is – a nyomorék, a mindig lázas és beteg, akinek, hejh, elég sok a maga nyomorúsága is s akinek talán éppen a fantáziája a végzete – fantáziálok, hogy nagy a baj otthon s tűnődöm, hogy nem jó volna-e hazamenni…
*
De mégsem megyek haza. Pedig a grófnak igaza van… A gróf? A gróf szerencsétlen egy fráter. Magyar huszártiszt volt még nemrégiben, s nagyon vígan élt. Egy szép napon megállapította, hogy neki el kell hagynia Magyarországot. Ide jött Párizsba. Itt kóborog már a bulvárokon néhány hónap óta egy árva fillér s egy mentő idea nélkül. Valamely délelőttön behívtam a grófot egy nagy kávéházba az Opera táján egy pohár árpalére. Künn a teraszon gunnyasztottunk. A napsugaras tavaszban valósággal ficánkolt, tobzódott az élet. A fényes automobilok, kocsik szinte egymáson nyargalásztak. A gróf keserűen szürcsölte a rossz, keserű sört, s mondott valamit, amit ő nagyon bölcsnek ítélt s amibe ő egy reveláció fenséges ünnepiességét akarta önteni:
– Higgye el nekem, mélyen tisztelt uram, nincs más különbség Párizs és Nyíregyháza között, mint hogy Nyíregyházán valamivel ihatóbb ital a sör…
A grófnak igaza van, de én mégsem megyek haza. Lehet, hogy csupán enerváltságból, de lehet az is, hogy nem tartom érdemesnek egy fáradságos, hosszú útra azt a kis különbséget, ami a párizsi és a nyíregyházi, vagy mondjuk a budapesti sör között van…
*
Néha hazaáruláson kapom magamat. Fojtogatja a lelkem a keserűség, s nem birok egy szentenciával, mely újra és újra föltámad bennem s azt mondja, hogy semmi sincs jól odahaza minálunk. Érdekes dolog, hogy ilyenkor nem szidom a zsidót. Lehet, csak azért, mert azután szégyellném magam. Meg hát eszembe jut: az ördögbe is, vagy három esztendeig radikális-liberális és zsidószabadkőmíves lapot szerkesztettünk odahaza, csak nem cáfoljuk egészen meg magunkat!… No és más oka is van ennek. Kezdek Marxszal gondolkozni a zsidókérdésről. A zsidók jórészével még meg lehetne egy társaságban, igazságban, haladásban és kultúrában élni, de az a nagyobb baj, hogy a keresztyének legnagyobb része elzsidósodott… Valahogy félve és borzongva gondolok arra, hogy végre is csak otthon kell élnem és dolgoznom majd egyszer. Mi lesz akkor? Sok megalázást már nem igen fogok kibírni. Nálunk pedig úgy nevelik az írómesterség szerencsétlen fiataljait, hogy kézcsókra lépdeltetik elő, s mindent elkövetnek, hogy kiforgassák önmagukból őket. Kis országokban általában gyilkolják az egyéniségeket. Nálunk azonban valóságos hekatomba-rendszer van, s rettenetes, hogy a redakcióba került, nagy dolgokra termett talentumokból milyen rohamosan irtják ki éppen azt, ami e talentumokat talentumokká teszi: az újat, a színeset, az érdekeset és erőset…
*
Hiszen nincs is az jól, hogy az érvényesülés éppen azon az ösvényen a legnehezebb, melyen voltaképpen a piszkot, a lármát, a dulakodást, a piaci életet megvető lelkeknek volna szabad csak szálldosniok fölfelé, mind magasabbra. Egyszerűbben szólván: buta dolog, hogy írónak és művésznek kell éppen legtöbbet birkóznia. Természetes dolog tehát, hogy ott, ahol konszolidált kultúrállapotok nincsenek, azt az ösvényt, mely az eszmék és álmok embereit várja, ellepik az akrobaták, a kemény izmúak, erős inúak, vastag arcbőrűek.
No és nagy baj, hogy igen szegények vagyunk mi, Árpád fiai. Legenda szól arról, hogy Herczeg Ferenc fogatot tartott szinte félesztendeig, s Kiss Józsefnek örömkönny csillogott a szemében, mikor azt újságolta nekem, hogy alig három év alatt kétezer példányt adtak el összes verseinek gyűjteményéből a könyvboltosok.
Egy fiatal francia regényíróval diskuráltam ezekről a dolgokról. Hogy megmosolyogta ő ezeket a kicsi, magyar méreteket. Ötven-hatvanezer frankot keresni egyetlen könyvvel, vagy színdarabbal nem is esemény Franciaországban…
*
Nőne, nőne előttem a papiros-csomó. De ugye elég volt e párizsi szomorúságokból, kedves szerkesztő úr? Van, ugye, otthon is elég szomorúság?… Úgy tetszik: egyre nő Magyarországon azoknak az embereknek száma, kik reggelenként két ballábbal kelnek ki az ágyból, s akik még a harmatcsöppben is hibát lelnek. Lehet, hogy ezek a békétlenek igazságtalanok. De én beteg, mindig lázas, nyomorék ember azt vallom, hogy nálunk a harmatcsöpp sem egészen korrekt… Aki pedig Leibniz híveként nézi odahaza a dolgokat s e földi élet magyar rendjét, aki tehát derűs és megelégedett, nevesse ki ezt a kis írást, s magyarázza úgy, hogy beteg ember írta, aki egy kicsit poéta is s aki nagyon szomorú életet él a víg párizsi rengetegben…
Szilágy 1904. május 5.
Ady Endre
