19. SZINHÁZ-TRÖSZT és IRÓ-TRÖSZT
19. SZINHÁZ-TRÖSZT és IRÓ-TRÖSZT
[A Budapesti Napló levelezőjétől]
Párizs, április 26.
Franciaország köztársaság ma még. Váltig dühöng ezen Paul de Cassagnac. Egyelőre nincs monarchája Franciaországnak. Csak egy. Ezt az egyet Alfred Capusnek hívják.
Alfred Capus monarcha. Sőt despota. Alfred Capus egy személyben: a doge és a „tízek”. Félelmetes ennek az embernek a mindentudása és a hatalma – a maga birodalmában. Ez a birodalom pedig a színházak vidéke. Alfred Capus „Színház-ország” fejedelme, mivel ő a francia színpadi írók egyesületének a plenipotenciáriusa. Alfred Capus mindent lát és mindent tud. V. kisasszony, a kiváló fiatal drámai szende még csak nagy titokban alkudozik X. direktor úrral, Alfred Capus már tudja, lesz-e az alkudozásoknak eredményük vagy sem. N. direktor azon töri a fejét, miből fizesse ki holnap a művészek gázsiját, Alfred Capus már azt is tudja, ki fog kölcsönt adni a szegény modern és párizsi Rettegi Fridolinnak. Alfred Capus mindent tud, mindent megszagol. Úgy kell lenni, hogy ő a gondolatokon, a homlokráncokon, a mosolygásokon is megérzi a masztix-szagot.
Tegnap Alphonse Franck úrral beszéltem, a Gymnase színház szeretetreméltó direktorával. El volt keseredve, s nagy keserűségében éppen a próbákat ellenőrizte a színpadon. Nem tréfadolog az, mikor az embernek már majdnem a kezében van négyszázezer frank, s akkor jön egy kellemetlen és komoly úr, aki ridegen és szárazan adja ki az ordrét:
– Ön ezt a kis summát nem fogja elfogadni!…
Szegény Franck úr! S ráadásul pörölik. Még esetleg ő fog fizetni azért, mert nem fogadott el négyszázezer frankot. Alphonse Franck úr meg akart szabadulni néhány részvényesétől a színházának. No meg egy kis pénzt is akart volna, hogy a „Le Retour de Jérusalem” csinos sikere után még jobban utána vethesse magát a sikernek. A pénzt Roy úr adta volna. Roy úr, a tőkepénzes Roy úr, aki passzióval fekteti be a pénzét színházakba, s akinek suttyomban van is már két színháza Párizsban. Az „Athénée” és a „Folies Dramatiques”.
Már-már egy harmadik színházat is szerzett volt Roy úr, a Bouffes-Parisiens-t, mely azóta már meg is boldogult, akkor azonban megakadályozták. Kicsoda? Alfred Capus úr. Most már iszonyú óvatossággal közeledett Roy úr a Gymnase felé, mikor értesült hogy Franck úrnak pénzre van szüksége. Megvolt az alkú, megvolt minden, s ekkor megjelent, Capus-Diabolus, s így szólt Franck úrhoz:
– Mi, a francia színpadi írók egyesülete, Önt bojkotálni fogjuk, ha azonnal nem nullifikálja azt a szerződést, melyet ön Roy urral kötött.
Franck kétségbeesve engedelmeskedett. Roy úr viszont pöröli Franck urat. Párizsi irodalmi és színházi emberek pedig miről sem beszélnek most másról, mint erről a kis afférről.
A francia színpadi írók egyesülete óriási hatalom. Alakult az írók védelmére a színházakkal szemben. Ma azonban már nagyon is nagy hatalom. Ma már a színházaknak kell gondolkozniok, miképpen védjék meg magukat az egyesülettel szemben, mely teljesen tirannizálja a színházakat. Mikor nő meg ennyire a magyar színpadi írók egyesületének a hatalma? Ma csak két színház van Párizsban, mely e hatalommal szembe mert szállani. A Roy úr két színháza az „Athénée” és a „Folies Dramatiques”, melyeknek igazgatói Deval és Richemond urak. Persze, Alfred Capus itt is interveniált. A bojkott sem késett. Azonban Deval és Richemond uraknak szerencséjük volt. Találtak két írót, akik nem tagjai a színpadi írók egyesületének, de akik írtak a két lázadó színháznak olyan két kasszadarabot mint a pinty. Az egyik a „Le Prince Consort”. Budapesten a „Királynő férje” címmel éppen most diadalmaskodik, a másik darab az „Une Nuit de Noces”, mely nem rosszabb a címénél.
Éppen ez a siker bántja nagyon Alfred Capust, s ezért vigyáz a színpadi írók egyesülete, hogy Roy úr meg ne kaparintson még egy színházat. Majd csak eljön a sora – gondolja Alfred Capus – mikor leszámolhatunk a két lázadóval. – Színház-trösztöt nem fogunk tűrni!
Ez a színpadi írók egyesületének a jelszava:
– Nem engedjük át a kapzsi tőkének a művészet csarnokait. A színházak direktorai írók vagy művészek legyenek.
Ilyen kissé ósdi frázisokat dörög Alfred Capus úr. Elég jól riposztoztak Deval és Richemond urak, mikor gúnyosan ezt válaszolták:
– Jó, jó. De ne haragudjanak azért az író urak, ha a művészethez is kell pénz. Hiszen talán az író uraknak is jó dolog az, ha nekünk direktoroknak van, honnan adjunk pénzt.
Nincs is szó itt trösztről. Csak arról van szó, hogy a színpadi írók egyesületének fáj a merészség, amellyel eddigvaló föltétlen hatalmát ki merték kezdeni. „Roy ura” csaknem mindegyik párizsi színháznak van, s a fiatalabb francia írók nem a színházak trösztjét szidják, hanem az Alfred Capus úrék trösztjét.
Alfred Capus úr úgy beszél, mintha a párizsi színházak a pénzérdek mocskos vizeitől távol a művészet szent kristályforrásai volnának. Nincs az Alfred Capus egyesületében egyetlen ember, aki ezt komolyan hinné. Az irodalomnak nincs oka rettegni a színháztröszttől, mint ahogyan nincs sok oka örülni most, amikor az ő nevében működik egy tröszt. Az irodalomnak akkor lesz egy kis oka örülni, ha teljesül majd az az éppen párizsi jóslás, mely látja közeledni az üdvös elválasztódást amikor is majd kevesebb lesz a színház, több a mulató. A Roy urak siettetnék ezt az elválasztódást. Az Alfred Capus urak késleltetik. De a Roy urak nem beszélnek irodalomról. Mért beszélnek az Alfred Capus urak?…
Budapesti Napló 1904. április 30.
A. E.
