15. BRUNETIÈRE CSŐDJE
15. BRUNETIÈRE CSŐDJE
Párizs, április 20.
Ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki a minap veszekedett, hogy ő buzgó katolikus férfiú ugyan, de – szocialista, ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki azt hirdeti, hogy az emberiségnek szüksége van a véres háborúkra, ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki a tudomány csődjét bejelentette, ugyanaz a Ferdinand Brunetière, aki annyiszor beszéltetett magáról már, aki tudós, elokvens, szellemes, bigott és kártékony, ugyanaz a Ferdinand Brunetière most csődbe került és sokkal fájdalmasabb csődbe, mint a tudomány.
A Ferdinand Brunetière csődje érdekes, tanulságos és szenzációs, mivel a nagy publikumot Párizsban is jobban érdeklik a tudományos botrányok, mint a tudományok.
A derék és tudós Brunetière bele akart ülni Emile Deschanel örökébe, a „Collège de France” francia irodalomtörténeti tanszékébe. Nagy és jeles polc ez, de valamiről megfeledkezett Ferdinand Brunetière. Megfeledkezett arról, hogy azoknak, kik ma Franciaország sorsát intézik, nem lehet egészen közömbös, milyen elvek hirdetődnek a szinte legmagasabb francia professzori katedráról. Csak a felhők közt mászkáló liberalizmus magyarázhatja mindig önmaga vesztére a gondolatszabadságot. Igen, a gondolat szabad, s Brunetière hirdethet, amit csak akar, de a francia kormánynak van annyi esze, hogy a növekvő reakció idején nem ajánlja föl önmaga egyik bástyáját az ellenségnek, a legveszedelmesebb, úgynevezett „tudományos” reakciónak. A „Collège de France” tanárai szavaztak. Szavaztak napokon keresztül, s a sok szavazás eredménye az lett, hogy Brunetière, aki az első szavazásnál aránylag a legtöbb voksot nyerte, az eredményre vezető, utolsó szavazásnál végre is kibukott a jelöltek közül. A „College de France” első helyen Abel Lefranc-t, második helyen Gaston Deschamps-t jelölte Emile Deschanel örökébe. Az első titkára, a második helyettes tanára a „College de France”-nak.
A klerikális sajtó iszonyú lármát csapott, hogy a kormány presszionálta a „Collège de France” professzorait, hogy sérelem esett a gondolatszabadságon s hogy Combes már a cezárizmusra is rálicitál. Maga Brunetière sem viselkedett valami férfiasan. Reportereket fogadott, szitkozódott s becsmérelte szerencsésebb riválisait stb.
A kínos affér azonban még itt sem ért véget. A francia akadémiának is van jelölőjoga s az „Académie Française” halhatatlanjainak legtöbbje elv- és fegyvertársa Ferdinand Brunetiere-nek.
Az Akadémia összeült, hogy jelöljön. Ekkor Brunetière egy gyönyörű pózzal bejelentette, hogy ő ezennel nem kíván többé a „Collège de France” professzorai közé jutni, s az ő esetleges jelöléséről tegyen le az akadémia.
És mi történt ekkor? Megkezdődött a szavazás. Az első szavazásnál az urnába hull 2 voks Abel Lefrancra s 25 – fehér lap. A második szavazásnál, a második helyre tudniillik, Gaston Deschamps kapott 4 voksot, Abel Lefranc szintén 4-et, még két jelölt összesen hármat s 16 fehér lap esett az urnába…
Vagyis a francia akadémia, ha Brunetière nem lehet a „Collège de France” irodalomprofesszora, nem adja a szavazatát senkire. Sakk a kormánynak, a közvéleménynek, a „Collège de France”-nak. A kutya ugat s a karaván, azaz a francia akadémia nem jelöl.
A legérdekesebb pedig a dologban az, hogy igen sok liberális francia is tapsol az akadémiának. Mert ha – így mondják – a császárság idején egy Michelet-nek, egy Quinet-nek nem rótták föl bűnül republikánus voltukat, Brunetiere is lehet a „Collège de France” professzora, ha mindjárt klerikális is.
Egyáltalában őrült gabalyodás van e fura affér körül, amelynek a vége azonban már bizonyos. Ferdinand Brunetière csődbe került, s ma olyan erős és elszánt harcot folytat a francia kormánypolitika a reakcióval, hogy meg nem hátrál egy tucat akadémiai demonstráció elől sem. A doktrinér liberálisok pedig hiába sóhajtoznak a gondolatszabadság miatt, a gondolat szabadsága a tudomány szabadsága, s ezen a mezőn Ferdinand Brunetiere nem reklamálhat semmit, mióta a csődöt bemondta…
Budapesti Napló 1904. április 22.
A. E.
