14. MAGDOLNA TEMPLOMÁNÁL
14. MAGDOLNA TEMPLOMÁNÁL
Párizs, április 3.
Magdolna temploma előtt ődöngtem, s különös, zagyva, egy kicsit vásári szózatot hallottam:
– Adatik tudtokra mindeneknek: mi meghaltunk és új életre keltünk. Még szálldos a tömjénfüst és az alleluja. Mi nem vagyunk a régiek már. Mi azok vagyunk, akik visszatérnek. Mi Jean Jacques Rousseau népe vagyunk. A mi új életünk az angol parkok élete lesz. Élni fogunk, miként a kertek: a nap és a felhők parancsai szerint. Élni fogunk, miként Cincinnatus élt. Restauráljuk az erkölcs várát. Kisöpörjük a ledérséget. Adót vetünk az agglegények konok fejére. Legalább is hat gyermeket követelünk minden férjes és férjtelen női élettől. Becsukjuk az abszint-gyárakat, s a hajat sem lesz szabad alkohollal mosni ezután. Hazafiak leszünk, mint ama nemes szerecsenek, kiknek az idegent meglátni és fölvacsorázni hamarabb dolog, mint nálunk ezelőtt házasságot törni volt. Csak tíz év múljék el, új világ lesz itt. Nem ismer reánk s Párizsra senki. A mi országunk lesz az erő, erény és egészség országa. Megmutatjuk, hogy mi mindent meg tudunk csinálni, s a gall regenerálódásról legalábbis fog annyit beszélni a história, mint XIV. Lajosról, a nagy forradalomról vagy a napóleoni epocháról…
A nagyszombati alkonyatnak ünnepi buzgóságából, a zsolozsmákból, a tömjénfüstből és a tegnap és ma gondolataiból kapkodtam ki ezt a zagyva és furcsa monológot. Április másodikán este, Párizsban, Magdolnának tornyatlan, oszlopos és szépséges temploma előtt. Nem volt ez senkinek a szózata, s szózat volt mégis. Valahonnan mélyről jött, honnan a névtelen vágyak vagy gondolatok és végzetes érzések kerülnek az emberekhez. Ez a szózat a francia lélek szózata, mely még nem zendült meg, de él és megzendülni készül. Mi lesz, ha megzendül? Egy ügyes szózat csak? Egy szép póz csupán? Kifakadása egy hisztériás rohamnak? Vagy egy új „lionéria”? Ki tudja?… Ma olyan komolyan akarják magukat regenerálni a franciák, hogy csúnyaságot mívelne, aki valamivel gúnyosabban kacagna föl, mint hasonló nagy, de komoly furcsaságoknál illik.
*
Lehet-e a mindig-józanságot, a fegyelmezettséget, az akarás képességét máról holnapra úgy beleoltani egy néplélekbe, mint a körtevadoncba a nemes körte gallyait? Erről rengeteg disszertációt lehetne tartani, ha ez érdemes és érdekes dolog volna. Ne, ne! Inkább rapszodikusan fonografáljunk itt egy-két hangot a francia lélek mai nagy és lármás rapszódiájából.
– Legyünk diplomaták és ügyesek. Legyünk egyszerre oroszbarátok, a latin-szövetkezés hívei, Sedan-felejtők s angol-barátok… – ez az új politikai krédó.
– Neveljünk új és edzett nemzedéket. Gyorsítsuk, növeljük a populációt. Írtsuk kegyetlenül a prostitúciót, pusztítsuk ki az alkoholizmust. Harcoljunk ama pokoli ellenségek ellen, melyek baktérium-seregeikkel rávetették magukat a francia vérre, agyra, idegre, gerincre és tüdőre. – Ez a fiziológusok dogmája.
– Álljunk a szociális haladás élére. Csináljuk meg erősen és békésen a negyedik rend fölszabadítását. – Ezt hirdetik a szociálpolitikusok.
– Legyünk fölvilágosultak, üldözői minden sötétségnek, de ne szégyeljünk egyszersmind sovének is lenni, hadsereg-erősítők, történelem-tisztelők, féltékenyek, követelők és lelkesedők. Lehetőleg persze respublikával. – Ez az új nemzeti politika.
– Térjetek vissza a monumentálisra, az egyszerűre, komolyra és vidítóan fölemelőre. – Ez a művészeti jelszó.
– Lépjetek ki elefántcsont-celláitokból, s kapcsoljátok a poézist a haladó és javuló élet egyszeregyéhez. – Ez egy új költői hitvallás volna.
Mennyi ilyen új igét lehetne még idéznünk, melyek mind a jövendőbe szeretnének bevilágítani. A színházak szerepéről, a közlekedésről, a közoktatásról, a feminizmusról, az egyházak kivégzéséről stb. S mindezek egy gondolatért: még tréfából se merje senki Franciaországot gyöngének és süllyedőnek látni.
*
A regenerálódás nagy aktusából még csak a nagyrakészülődés ideges rángásait érezzük. Még folyik a harc az egyházzal, szociális, és katonai reformok lármája zúg. Mind a haladás nevében. De már nő a rendőri hatalom, mely beleskelődik immár a polgártársak ablakán is. Az igazságszolgáltatásban a Magnaud-féle „szabadosság” ellen tiltakozik a komoly taláros világ. Brunetière még elbukott egy választáson, de a szabadgondolkozók ligája is bomlik s a nemzeti szempontok kezdenek szinte olyan sallangosan kísérteni tudományos és minden téren, mint akár Magyarországon. Hogyne, mikor már a szocialisták egy része is a hazafiságával dicsekszik legszívesebben. Az új színpadi munkák vagy a bomlott idegek kórházi víziói, vagy erotikus hancúrozások, vagy szenzációra törő oktalanságok, vagy olcsó heccelődések, személyeskedők, politizálók, antiszemiták, filoszemiták stb. Mindig olyanok, hogy biztos legyen a botrány, s értelmességével, nívójával, ízlésével és kedélyével ott lássa magát a színpadon a tömeg, az utca…
*
A nagyszombati alkonyatban újra és újra hallom azt a valójában bennem formálódott zagyva és furcsa, de stílszerű monológot a regenerálódásról. Milyen tájékozatlanságban, zavarodottságban és bizonytalanságban kavarognak ím a lelkek, hova mi mindig világosságért esengve néztünk s honnan még ma is a kalauzolást várjuk az eljövendő időkbe. Vajon ez a káosz csak múló lesz vagy ez a regenerálódó mánia végzetes? Szörnyűség volna, ha Franciaország, melyre talán nagyobb szüksége sohasem volt a világnak, mint most, – elveszítené önmagát, mert – nem mer önmaga lenni…
Budapesti Napló 1904. április 7.
A. E.
