92. NAGYVÁRAD ÉS A PROTESTÁNS VENDÉGEK
92. NAGYVÁRAD ÉS A PROTESTÁNS VENDÉGEK
Ez az írás különös írás lesz. Aki írja, protestáns ember. Kálvinista. De olyan kálvinista, aki sohasem kálvinistáskodott. A vallása természettudományi. Minden hite, minden kicsi munkája ez. És mégis bele szeretné most égetni a nagyváradi lelkekbe azt az érzést, hogy ujjongani kell. Ujjongani kell ama kétszázaknak, kik ide jönnek néhány nap múlva. Mind jelesek, mind kiválóak lesznek ők, mert magyarok és protestánsok, mert szeretik és hirdetik a világosságot, mert erőt tudnak venni a gályán, a máglyatűzön. Egyébként többnyire kenetes emberek. Nyakasok és konzervatívok. De együtt ők a magyarság sava. Együtt a szabadság és fölvilágosultság bástyája ők. A nagyváradi lelkeknek ujjonganiok kell, hogy ők idejönnek. Gyönyörű tábor, érdekes hadsereg. Egy Kiss Áron, ki pátriárka-korban gyermeki lelkesedéssel, rajongással hisz az ő magyar népében, kálvinista egyházában, egy báró Bánffy Dezső, kiben Bocskait támasztotta fel a magyar géniusz, egy gróf Dégenfeld József, egy volt indigéna, kiből tipikus, erős magyart csinált a kálvinista szellem, egy Balogh Ferenc, kinek nagy tudományát tisztelettel ismerik el a messze Angliában is, egy gróf Tisza István és a többi. Csak úgy találomra említettük meg néhányuk nevét. Külön-külön ehetnek talán még gyűlölt emberek is. Együtt – újra mondjuk – ennek a kis nációnak színe, ereje, fundamentuma.
Ne higgye senki, hogy ez írásból az elfogult elme rajongása zuhog ki. A protestantizmus nekem nem tökéletesség, nem cél, nem ideál. A magyar protestáns irodalmi társaságra külön okom is van fájdalommal gondolni. Az egyesült kálvinista és lutheránus ortodoxia kizárta e társaságból a harmadik magyar protestáns egyházat, a jézustalan unitáriust. Servet Mihályt égetik most is. A protestantizmus még ma sem lehet diadala az emberi szellemnek. A protestantizmus nagy harcában, melyet a klerikális egyházzal folytat, kénytelen volt életösztönből sok minden módust és eszközt átvenni nagy és veszedelmes ellenfelétől. De a protestantizmus az emberi szellemnek mégis egyik leghatalmasabb megnyilatkozása, s a magyar protestantizmus mégiscsak az egyetlen bizonyság ma még amellett, hogy kívánatos a kis árva turáni fajtának megmaradása itt a Kárpátok alján, a Duna és Tisza közén. Dixi. Meg nem mentettem a lelkemet, de vitázni sem fogok Pálffy Bélával. A protestantizmusban diadalt ült a magyar fajta legbecsesebb hajlandósága: a szabadságra és haladásra törekvés. Mért nem mert s nem tudott elszakadni Rómától annyi sok más náció, s mért mert és tudott a magyar? Angol, svéd, német, norvég, dán és holland példák merik kiíratni velem, hogy a protestáns szellem csak ott hódíthatott, hol a szívós, eredményekre képes életnek csíráit találta. Az emberi fejlődésnek magas fokát jelenti a protestantizmus már mai formájában is. Hát még ha majd igazán az lehet belőle, aminek készül: a lelkiismereti szabadságnak s emberi értelemnek egyesítő zászlaja.
Nagy elváltozásokra készül az élet. Rettenetes viharok staféta szellői fúnak. Csak a magyarságunk s csak a haladásunk tarthatja meg ezt az országot A magyarságnak és a haladásnak pedig erőben és tömegben leghatalmasabb tábora a protestantizmus.
Érezni kell mindezt itt Nagyváradon, ahol az intellektusnak, a finom ösztönöknek, a világosságra, haladásra törésnek annyi nemes battériája van. Nem felekezeteskedik senki. E sorok írója legkevésbé. Kéri, ne értsék félre. A kétszáz várt vendégben ne a protestantizmust ünnepeljük, de ünnepeljük a protestantizmusban a magyarság és haladás, e két fenyegetett nagy kincsünknek egyik leghatalmasabb őrét. Vendéglátókul katolikusok, zsidók, reformátusok, lutheránusok egyformán jelentkeztek eddig. De mégsem elegen. Pedig Nagyváradnak, egész Nagyváradnak méltóan kell fogadnia a vendégeket. Nem kálvinistáskodásból, az élesztő lelkű, modern magyar ember szent hitéből kellett e kis írást ideírnom, hogy a kétszázak nagyváradi gyülekezésének nagyszerűségét és nagy értelmét kiáltsam. E sötét, terhes fellegű időkben, a magyarság és emberi haladás nagy veszedelmében fogadjuk ujjongó örömmel, bízó melegséggel Szent László két püspökű, sok kanonokú városában a magyar protestantizmus előkelőit…
Nagyváradi Napló 1903. szeptember 13.
A. E.
